Eddig sem vettem soha túl komolyan a fenyegetéseket délről, és az utóbbi hetekben felmerült jövőbeni lehetséges hadiállapottal sem foglalkoztam túl sokat, de lassan azért ez az egész kezd már egy kicsit aggasztó lenni... Ezek a faszfejek képesek lesznek ezt megcsinálni? Nem fogják fel, hogy már réges-régen elvesztették Kosovót? Ha pedig tényleg lemasíroztatnak minket oda, kikre fogunk majd lövöldözni, honnan, és mivel?! Ha belegondoltok, egyáltalán nem hülyeség egyik kérdés sem, de mielőtt elveimet és jóizlésemet félrerúgva politizálásba kezdenék, inkább kitartok a hülyeségnél (mert nincs szándékomban agyvérzést kapni emiatt, és józan elmélkedéssel ezen sajnos nem lehet változtatni) és ezért engedjétek meg, hogy a lá Noir, leírjam milyen jeleneteket képzeltem el tusolás közben, a fürdőszobai rádióból Hendrix néhány gitárbravúrját hallgatva.
2008 márciusa, valahol Pristina közelében
- Gyere bazdmeg itt a gránát!
- M., húzd meg magad, ne gyujts rá bazdmeg! Azt akarod hogy fejbelőjenek a bokorban mint a nyulat?!
- Jólvan na! De itt a gránát! Húzd ki a pöcköt és dobd a házra!
Kirántom a pöcköt, feltérdelek, és M. gránátját a düledező házikó felé hajítom. Valahol a küszöb előtt ér földet, majd néhány másodpercen belül fülsiketítő robajjal tépi le a ház majd’ fél oldalát, aminek következtében akkora porfelhő keletkezik, hogy percekig semmit sem látunk az épületből. Háborús mértékkel mérve nagyon sok idő telik el, és a majd két perces lapulás után hallom, ahogy kattan M. öngyujtója, és idegesenen, nevetgélve mormol valamit maga elé.
- Barátom... szerinted... ezek most ott meghaltak, vagy mifasz...?
- Kicsodák? Nincs ott senki, M... Én nem látok sen... – pukkanás az arcomtól tíz centire, vér csap a szemüvegemre, az orromba és a számba, amitől majdnem megfulladok, mert sikerül lenyelnem belőle egy jókora adagot... Köhögök és köpködök magam elé, és teljesen abszurd módon a pukovnik érdes, parasztosan fellengzős hangja jut eszembe, amikor éppen arról oktat ki, ne pofázzak állandóan, mert megjárom. Amikor feleszmélek az első sokkból, lerántom a szemüvegem, és homályosan látom M.-t, aki vergődik a fűben, és bal orcáját szoritja, amiből gejzírben spriccel a vér.
- D.!! D.!! Gyere ide! M.-et el-ta-lál-tááák!! – üvöltöm torkomszakadtából.
A távolból, de hálisten mögöttünk, kiabálást hallok, talán T. vagy V., nem tudom megállapítani. Közelebbmászom M.-hez, aki sápadtan nyöszörög, és remegő jobb kezével a fűben matat. Teljes pánik lesz úrra rajtam, nem tudom, hogy ilyenkor le kéne –e lőni azt, aki felénk lőtt, vagy segíteni a bajtársamon... Mivel kiképzésünk nem volt, és egyáltalán nem lettünk felkészítve az ilyen helyzetekre, ezért a b-t választom, és meglapulva, a kezemben a gézzel ügyetlenkedve megpróbálok segíteni valahogy M.-en... D., gyere már...
Nem jutok túl sokra, de fél pillanattal később szerencsére megpillantom D. fekete fejét a fűben, amint felénk kúszik a táskájával, és egy perccel később már mellettünk van, és M. arcát nézegeti. Nagyon higgadtan megpróbálja elállítani a vérzést, közben egész idő alatt beszél hozzá, és nyugtatgatja. Majd hirtelen megfordul és rám néz.
- Láttad, hogy ki lőtt? A házból?
- Fogalmam sincs... én senkit sem láttam bazdmeg... tuti, hogy ott bújkál a fák között valami siptár paraszt a puskájával, vagy mittudomén... M. mondott valamit, hogy látott arra valakiket a ház körül, de én nem láttam senkit...
- Elállítom a vérzést, rendben lesz szerintem, csak most sokkban van. Nézz már szét és keresd meg a fülét.
- Jézusom... nem is láttam, hogy lement a füle... Megtörlöm a szemüvegem, és M. körül kezdek matatni a fűben, idegesen barátfület keresgélve.
- Szerinted ha szólitgatom, jelentkezik az a fül? – próbálok poénkodni, hogy a helyzetet borzalmasból a sokkal jobb „nagyon szarrá” avanzsáljam, de a vicc természetesen annyira nem helyénvaló, hogy még M. nemtetszést kifejező horkantását is hallani vélem utána.
- D., nem találom sehol...
- Próbáld megkeresni, ha megtalálnánk esetleg vissza tudják varrni – dobja hátra D. a válla fölött, miközben M. fejénél ügykezel. Nem látom mit csinál, mert eltakarja M.-t, így az egész jelenet Frankenstein doktor kisérletére emlékeztet abból a százéves filmből.
- D.... rendben lesz M.?
- Persze, minden ok, meg fogja úszni.
- T. és V. merre vannak?
- Nemtom, tegnap a pókerezés után V. még valami nyelvtankönyvet olvasott az ágyán, T. pedig írogatott valamit. Akkor láttam őket utoljára. Nem velünk jöttek ki, úgyhogy húsz kilóméteren belül akárhol lehetnek.
- D., nekünk kurvára nem kéne itt lennünk... mi a faszt kere.. ITT A FÜLE!!
M.-től jó három méterre találom meg a fülét, rávetem magam, és a cafatot diadalmasan a fejem fölé emelem, mint egy sportoló az aranyserleget. Ekkor valami olyasmit érzek, mint amikor lebuksz a tenger alá, a hallójáratod telemegy vízzel, és miután feljössz, sistergő hanggal távozik onnan. A másodperc tört része alatt szúró fájdalom járja át a testem, mintha villám csapott volna belé... Hogy ezután mi történik, nem láthatom, de egy homályos, lebegő vízióban megjelenik előttem egy füves rét, ahol D., K., M., T. és V. lassított felvételen rohan AK 47-esekkel a markukban, Albioni Adaggio-ja szól a háttérben, és sorban egymás után, nagy zöld dominókként esnek össze a mezőn, ábécésorrendben.
2008 márciusa, valahol Pristina közelében
- Gyere bazdmeg itt a gránát!
- M., húzd meg magad, ne gyujts rá bazdmeg! Azt akarod hogy fejbelőjenek a bokorban mint a nyulat?!
- Jólvan na! De itt a gránát! Húzd ki a pöcköt és dobd a házra!
Kirántom a pöcköt, feltérdelek, és M. gránátját a düledező házikó felé hajítom. Valahol a küszöb előtt ér földet, majd néhány másodpercen belül fülsiketítő robajjal tépi le a ház majd’ fél oldalát, aminek következtében akkora porfelhő keletkezik, hogy percekig semmit sem látunk az épületből. Háborús mértékkel mérve nagyon sok idő telik el, és a majd két perces lapulás után hallom, ahogy kattan M. öngyujtója, és idegesenen, nevetgélve mormol valamit maga elé.
- Barátom... szerinted... ezek most ott meghaltak, vagy mifasz...?
- Kicsodák? Nincs ott senki, M... Én nem látok sen... – pukkanás az arcomtól tíz centire, vér csap a szemüvegemre, az orromba és a számba, amitől majdnem megfulladok, mert sikerül lenyelnem belőle egy jókora adagot... Köhögök és köpködök magam elé, és teljesen abszurd módon a pukovnik érdes, parasztosan fellengzős hangja jut eszembe, amikor éppen arról oktat ki, ne pofázzak állandóan, mert megjárom. Amikor feleszmélek az első sokkból, lerántom a szemüvegem, és homályosan látom M.-t, aki vergődik a fűben, és bal orcáját szoritja, amiből gejzírben spriccel a vér.
- D.!! D.!! Gyere ide! M.-et el-ta-lál-tááák!! – üvöltöm torkomszakadtából.
A távolból, de hálisten mögöttünk, kiabálást hallok, talán T. vagy V., nem tudom megállapítani. Közelebbmászom M.-hez, aki sápadtan nyöszörög, és remegő jobb kezével a fűben matat. Teljes pánik lesz úrra rajtam, nem tudom, hogy ilyenkor le kéne –e lőni azt, aki felénk lőtt, vagy segíteni a bajtársamon... Mivel kiképzésünk nem volt, és egyáltalán nem lettünk felkészítve az ilyen helyzetekre, ezért a b-t választom, és meglapulva, a kezemben a gézzel ügyetlenkedve megpróbálok segíteni valahogy M.-en... D., gyere már...
Nem jutok túl sokra, de fél pillanattal később szerencsére megpillantom D. fekete fejét a fűben, amint felénk kúszik a táskájával, és egy perccel később már mellettünk van, és M. arcát nézegeti. Nagyon higgadtan megpróbálja elállítani a vérzést, közben egész idő alatt beszél hozzá, és nyugtatgatja. Majd hirtelen megfordul és rám néz.
- Láttad, hogy ki lőtt? A házból?
- Fogalmam sincs... én senkit sem láttam bazdmeg... tuti, hogy ott bújkál a fák között valami siptár paraszt a puskájával, vagy mittudomén... M. mondott valamit, hogy látott arra valakiket a ház körül, de én nem láttam senkit...
- Elállítom a vérzést, rendben lesz szerintem, csak most sokkban van. Nézz már szét és keresd meg a fülét.
- Jézusom... nem is láttam, hogy lement a füle... Megtörlöm a szemüvegem, és M. körül kezdek matatni a fűben, idegesen barátfület keresgélve.
- Szerinted ha szólitgatom, jelentkezik az a fül? – próbálok poénkodni, hogy a helyzetet borzalmasból a sokkal jobb „nagyon szarrá” avanzsáljam, de a vicc természetesen annyira nem helyénvaló, hogy még M. nemtetszést kifejező horkantását is hallani vélem utána.
- D., nem találom sehol...
- Próbáld megkeresni, ha megtalálnánk esetleg vissza tudják varrni – dobja hátra D. a válla fölött, miközben M. fejénél ügykezel. Nem látom mit csinál, mert eltakarja M.-t, így az egész jelenet Frankenstein doktor kisérletére emlékeztet abból a százéves filmből.
- D.... rendben lesz M.?
- Persze, minden ok, meg fogja úszni.
- T. és V. merre vannak?
- Nemtom, tegnap a pókerezés után V. még valami nyelvtankönyvet olvasott az ágyán, T. pedig írogatott valamit. Akkor láttam őket utoljára. Nem velünk jöttek ki, úgyhogy húsz kilóméteren belül akárhol lehetnek.
- D., nekünk kurvára nem kéne itt lennünk... mi a faszt kere.. ITT A FÜLE!!
M.-től jó három méterre találom meg a fülét, rávetem magam, és a cafatot diadalmasan a fejem fölé emelem, mint egy sportoló az aranyserleget. Ekkor valami olyasmit érzek, mint amikor lebuksz a tenger alá, a hallójáratod telemegy vízzel, és miután feljössz, sistergő hanggal távozik onnan. A másodperc tört része alatt szúró fájdalom járja át a testem, mintha villám csapott volna belé... Hogy ezután mi történik, nem láthatom, de egy homályos, lebegő vízióban megjelenik előttem egy füves rét, ahol D., K., M., T. és V. lassított felvételen rohan AK 47-esekkel a markukban, Albioni Adaggio-ja szól a háttérben, és sorban egymás után, nagy zöld dominókként esnek össze a mezőn, ábécésorrendben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése