Linus [Beta]

Te, én azthiszem kevésbé fáj már a fejem.

Akkor ez biztosan annak a felemelkedő, cseresznyeillatú koromnak köszönhető, amely a neonkrematórium felől szivárgott a felém. Sima ügy. Legalább a mellékhatása nem fog itt legbelül csikorgó szélviharra emlékeztetni... Ettől félek, egyes egyedül. Semmi mástól.
Négy kérdés, melyektől megrepedhet a templom homlokzata: Szexxel a beteljesedésért? (Szodoma és Gomorra lakói tudták csak igazán, miért érdemes élni?) Önimádó műanyagbábúkkal a magány ellen? Drogokkal az önmegvalósítás felé? Van értelme akárcsak egyetlen, nyakunk köré font keresztnek is?

Hagyd ezt abba, és ne beszélj őrültségeket. Fogd meg a végét, úgy ahogy kell, és üss oda egy hatalmasat, tiszta erőből, csak úgy heccből, nonchalant - de vigyázz, hogy senki se vegye észre.
Mikor emlékeztél meg akárcsak egyetlen, kósza galamberegetésed előtt is arról a fájdalmas momentumról, amikor tested karámbafogása előtt pontosan kétszáz botütéssel lett kékre-zöldre verve, vérrel hintve be a mezőt magad körül, sárgás, undorító mocsártengerré változtatva azt? Hogy felejthetted ezt el?
Dobd fel azt a huszast, és ejtsd a betonra. Dönts. Ne kínozz tovább, tudasd velem végre, hogy mit akarsz, mert ezt nem tudom tovább nézni. Hisztériázol, toporzékolsz, törsz-zúzol és rombolsz, építés, szépítés, alkotás helyett... Csak abban bízom, hogy még nem késő.

Elmúlt, never mind. Különben pedig - és ezt őszintén mondom - soha ne vedd komolyan amiket mondok. Több eszed van neked ennél.

come on tata light my fájör

Sutba dobtam Zippoimat egy ideje, mert ugyan még mindig dzsiggeres, zavar hogy általában pont akkor fogy el a benzin, amikor a leginkább tolnám orcámba azt a cigerettát.
Néhány hónapja csak ezzel csattogok:



Very long lasting, és az oldaluk szerint always in style leszek tőle. Böff.

Café Intermezzo Take Seventeen

Intermezzo kávéval, házunk szuterénjében szorongósan elmélkedve:

Dove sei, B.?
Énekelj nekem valamit elrontott szöveggel, ahogyan én szoktam mikor senki sem lát és hall, mondj furcsa szavakat és nyakatekert hasonlatokat melyekről mindeddig azthittem csak a saját fejemben léteznek, nyugtass meg, hogy minden rendben, kérdezd meg még egyszer utoljára, hogy "mi az?", nyomkodd ki ezt a sok izét az arcomon, csókolj meg úgy mint éjjel az esőben, nézz rám zölden, mondd el lilán, öntsd ki feketén, nevess vörösen és vedd fel sárgán. Mind kell, itt és most.

Így.
Back to work.

a quattro stagioni-t tom mer' abbú van pizza is

Nóri, azaz Noár, a zömmel sötétedés utáni gerillabloggerkedés cigarettafüstös és macskaszőrös csegevarája most kicsit úgy érzi magát, mintha a mission impossible egyik részében idétlenkedne, ráadásul a főhős szerepében.
Tom Cruise-tól azért eleve jobb vagyok pár centivel (magasságügyileg természetesen), de az sajna eléggé valószínű, hogy az olasz nyelv varázslatos világában még ő is otthonosabban sármőrködik nálam. Ezen kell javítanom relátíve rövid idő alatt, szóval van dóg bőven. Amig a bájos kis konjugációkat és a milliónyi dallamos, de annál ismeretlenebb szót el nem sajátítom és Rudolf Valentino-s minőségben nem szállítom, még házunk szuterénjében sem kívánok szorongósan elmélkedni a hétvégén, nemhogy Májózni vagy Cobrázni.
De legalább az olaszos temperamentum megvan A. részéről.

Szóval ki kell tartani, Strenght and Honor.
(vagy inkább scotch and soda?)

noir under construction

Pár nappal ezelőtt B. megkérdezte tőlem, milyen embernek tartom magam.
Akkor nem tudtam még normális választ adni a kérdésre, igyekeztem valami szimpatikusan ártatlan - esetleg bugyután-tudatlan-oktalan - feleletet adni, mely a mennyezetet is átszakító egómat volt hivatott palástolni. Ekkor beszéltünk kűlcsínről, belbecsről, értékekről és értéktelenségről, jól álcázott kétszinűségről, őszinte, de gyakorta naiv életszemléletünkről, kalandról és ismeretlenről, Las Vegasról, átszeretkezett nyári éjszakákról, valamint csupa olyan dologról, melyeket mi ketten egyszer mindenképp meg szeretnénk majd valósítani. Arról a bizonyos szelíd őrültségről, a tejszínhabos égen innen és túl :)

Hogy most mit mondanék B.-nek? Az egyetlen lehetséges válasz, melyet ebben a pillanatban Noir Blanche-nak adhat, csupán ennyi: félkész.
Az okos meglátásokhoz és merengős konklúziók levonásához pedig csak idő kell, és a kötelező hitetlenség legyőzése, melyel hajlamosak vagyunk küzdeni, valamint a jó dolgokat nem elfogadni szóra sem érdemes tapasztalatok és fájdalmas, nehezen múló emlékek miatt csakis azért, hogy amikor a szemünk előtt formálódik valami tiszta, makulátlan és gyönyörű, aggódó "Mi az?"-okkal riogassuk egymást.
Mostanra viszont legalább eljutottunk oda, hogy nevessünk rajta, magunkon - és nem utolsósorban - rajtuk.

A játék kedvéért azért ijedezünk és ellenkezünk még egy kicsit... Nem mondjuk ki azt a szót, melyet mindeddig többszázszor mondtunk már másoknak, elcsépelten és legtöbbször hamisan.
Mert nem kell bizonygatnunk sem magunknak, sem másnak. Ránk tartozik.
Ott van egymás szemében, az odafigyelésben, a törődésben és az ezernyi szép, meghitt és gyengéd pillanatban. Feketén-fehéren.