- Rendeltem egy maicát az interneten.
- Már megint ilyen hülyeségre baszod el a pénzt? És mit ír rajta? Azt, hogy „EGY NAGY FASZ VAGYOK”?
2007. december 26., szerda
Family Gems #3
2007. december 25., kedd
Huszonnegyedikei lasztminit
Elment a kép itt felettem balra... Nem tudom miért, bloggerék optimizálgathattak valamit, mert én egyáltalán hozzá sem nyúltam semmilyen beállitáshoz, ami az oldalon megjelenő képekre vonatkozik. No mindegy, ha nem áll helyre pár napon belül, most valami csúnyábbat írok a fórumra, mert a legelőször kedvesen megfogalmazott kérdésemre még véletlenül sem kaptam választ.
Ma délelőtt azért még járkáltam ide-oda ajándékok után kutatva, de szerencsére sikerült a hiányzó kellékeket beszereznem relátíve rövid idő alatt.
S.-től kaptam még tegnap egy tuti karkötőt, melyet maga csinált nekem, és a méretigazítást illetve az utolsó simításokat már azután hajtotta végre rajta, hogy átadta.
Így most úgy néz ki, és áll a csikl őőő csuklómon, ahogyan kell. Magamnak is megvettem a minap az ürgebőrbe kötött füzetecskét, de nem irtam még bele semmit. Egyébként az eleve szokásom, hogy sok dolgot amit kapok valamilyen alkalomból, egyáltalán nem használok, inkább csak dísznek a polcon vagy a szekrénybe eltéve emlékként. Ez egyáltalán nem azért van így, mert nem tetszik vagy nem tudnám használni, hanem egész egyszerűen van egy mániám, ami arra kötelez, hogy ne piszkoljam be, vagy használjam el őket. Ezt nagyon jól el tudom magyarázni lelkes ajándékozóimnak, amikor még hetek múlva is eredeti csomagolásban látják őket viszont az asztalomon. Az viszont már egészen súlyos, hogy ennek a szerencsétlen ürgebőrbe kötött ürgekönyvnek a szűz lapjait sem gyaláztam még meg, és elképzelhető, hogy egy árva tintapacni sem kerül majd rájuk soha. Ezek szerint magamat is megsértem ezzel... utálom a pofámat.
A másik istentelenül érdekes happening volt, hogy megérkezett a huszonhatkötetes világirodalom klasszikusai sorozat, amit A.-éktól kaptam karira. (I MUST USE THIS WORD!!! :P) Egyelőre még mindig az asztalom közepén tornyosulnak, mert máshol egyszerűen nincs helyük. Régesrégi társasjátékaim padlásra való feltranszportálása után viszont már könnyebb lesz a helyzet, mert akkor néhány utólagos logisztikai pakolós-átrendezős-idétlenkedés után végre békében nyugodhatnak a könyvek a szekrényben. :) Na jó, el fogom olvasni azokat, amelyek érdekelnek, de tényleg... Egyébként a Magyar Szó tényleg egészen nagy kampányt csinált ennek a sorozatnak, reklámozta veszettül, így már arra is gondoltam, hogy a sok-sok rendelés miatt, melyekről belső információból tudok, egész Vajdaság túlművelődik majd, és a korombeliek mindannyian Kafkát és Dosztojevszkit fognak olvasni szabadidejükben.
Már az is előttem van, ahogy a legközelebbi családi-rokonpartin egyik idősebb félrokonom atomrészegen odaténfereg hozzám, és megkérdi, mit olvasok éppen, mert tudod jól kisfiam, hogy nagyon fontos az olvasás mert kultúrálódni kell meg minden, és most Ő is olvas, képzeljem el. Az egész konverzációnak természetesen kurvára az lesz a lényege, hogy én végre megkérdezzem, Ő mit is olvas éppen. Erre elégedetten és büszkén meséli majd el, hogy a Vörös és Feketét a Stendhaltól! Igen, mert megvette ezt a sorozatot a Magyar Szóban, és fáááánnntáásztikus, nem tudja letenni, nosztalgiázik, és az ő gyerekei már elolvasták mindegyiket. (értsd: mivel én még nem, ezért hülyébbnek minősülök az ő gyerekeinél, menjek a picsába a nagy pofámmal meg az okoska mondásaimmal - most jól megmondtuk a magunkét ennek a jól szituált kis köcsögnek! höhö)
A. is fura egy kicsit, de legalábbis cseppet elfásult. Legutóbb azért vitáztam vele, mert megmondtam neki, hogy szerintem túlzás elmondani az egyik éppen nálunk vendégeskedő haveromnak, hogy Bora nena fülzsírja hogyan tokosodik be a fülébe, és milyen úton-módon lehet azt kipucolni onnan.
Megint kipanaszkodtam magam. Kabbe gyíkok, én leléptem.
Ma délelőtt azért még járkáltam ide-oda ajándékok után kutatva, de szerencsére sikerült a hiányzó kellékeket beszereznem relátíve rövid idő alatt.
S.-től kaptam még tegnap egy tuti karkötőt, melyet maga csinált nekem, és a méretigazítást illetve az utolsó simításokat már azután hajtotta végre rajta, hogy átadta.
Így most úgy néz ki, és áll a csikl őőő csuklómon, ahogyan kell. Magamnak is megvettem a minap az ürgebőrbe kötött füzetecskét, de nem irtam még bele semmit. Egyébként az eleve szokásom, hogy sok dolgot amit kapok valamilyen alkalomból, egyáltalán nem használok, inkább csak dísznek a polcon vagy a szekrénybe eltéve emlékként. Ez egyáltalán nem azért van így, mert nem tetszik vagy nem tudnám használni, hanem egész egyszerűen van egy mániám, ami arra kötelez, hogy ne piszkoljam be, vagy használjam el őket. Ezt nagyon jól el tudom magyarázni lelkes ajándékozóimnak, amikor még hetek múlva is eredeti csomagolásban látják őket viszont az asztalomon. Az viszont már egészen súlyos, hogy ennek a szerencsétlen ürgebőrbe kötött ürgekönyvnek a szűz lapjait sem gyaláztam még meg, és elképzelhető, hogy egy árva tintapacni sem kerül majd rájuk soha. Ezek szerint magamat is megsértem ezzel... utálom a pofámat.
A másik istentelenül érdekes happening volt, hogy megérkezett a huszonhatkötetes világirodalom klasszikusai sorozat, amit A.-éktól kaptam karira. (I MUST USE THIS WORD!!! :P) Egyelőre még mindig az asztalom közepén tornyosulnak, mert máshol egyszerűen nincs helyük. Régesrégi társasjátékaim padlásra való feltranszportálása után viszont már könnyebb lesz a helyzet, mert akkor néhány utólagos logisztikai pakolós-átrendezős-idétlenkedés után végre békében nyugodhatnak a könyvek a szekrényben. :) Na jó, el fogom olvasni azokat, amelyek érdekelnek, de tényleg... Egyébként a Magyar Szó tényleg egészen nagy kampányt csinált ennek a sorozatnak, reklámozta veszettül, így már arra is gondoltam, hogy a sok-sok rendelés miatt, melyekről belső információból tudok, egész Vajdaság túlművelődik majd, és a korombeliek mindannyian Kafkát és Dosztojevszkit fognak olvasni szabadidejükben.
Már az is előttem van, ahogy a legközelebbi családi-rokonpartin egyik idősebb félrokonom atomrészegen odaténfereg hozzám, és megkérdi, mit olvasok éppen, mert tudod jól kisfiam, hogy nagyon fontos az olvasás mert kultúrálódni kell meg minden, és most Ő is olvas, képzeljem el. Az egész konverzációnak természetesen kurvára az lesz a lényege, hogy én végre megkérdezzem, Ő mit is olvas éppen. Erre elégedetten és büszkén meséli majd el, hogy a Vörös és Feketét a Stendhaltól! Igen, mert megvette ezt a sorozatot a Magyar Szóban, és fáááánnntáásztikus, nem tudja letenni, nosztalgiázik, és az ő gyerekei már elolvasták mindegyiket. (értsd: mivel én még nem, ezért hülyébbnek minősülök az ő gyerekeinél, menjek a picsába a nagy pofámmal meg az okoska mondásaimmal - most jól megmondtuk a magunkét ennek a jól szituált kis köcsögnek! höhö)
A. is fura egy kicsit, de legalábbis cseppet elfásult. Legutóbb azért vitáztam vele, mert megmondtam neki, hogy szerintem túlzás elmondani az egyik éppen nálunk vendégeskedő haveromnak, hogy Bora nena fülzsírja hogyan tokosodik be a fülébe, és milyen úton-módon lehet azt kipucolni onnan.
Megint kipanaszkodtam magam. Kabbe gyíkok, én leléptem.
"Boldog Karácsonyt, Kisfiam!"
A post cime azokra a karácsony táján oly népszerű amerikai tucatfilmekre utal természetesen, amelyek végén kötelezően, állandó jelleggel elhangzik ez a mondat. :)
Mielőtt elkezdeném szokásos panaszáradatomat és ál-világmegváltó eszmefuttatásaimat, engedjétek meg, hogy mindannyiotoknak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánjak.
Megy ma is valami olyasmi, hogy éjféli mise után ivászat itt vagy ott, én mégsem megyek, mert eleget járkáltam, ittam és szórakoztam a napokban, és mert szerény és patetikus véleményem szerint legalább ez a huszonnegyedike legyen/lehetne sörmentes, családi ünnep. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy rosszul érezném magam egy kocsmában italozgatva és faszságokról csacsogva olyan emberekkel, akikkel az év bármely más napján szivesen bulizom és beszélgetek akármiről. Azoknak viszont, akik kint vannak valahol, és jól érzik magukat, derűs estét kívánok aignerszilárdosan.
A Z.-től kapott Casino Royale extráit átnézve piros-zöld ünnepi pulimban coca-cola télapós pohárból coca-cola télapós coca-colát szürcsölgetve élvezem a karácsony varázsát, de lassacskán nyugovóra térek, és átadom magam a remélhetőleg rénszarvasos-száncsengős-aranyos álomvilágnak, ami után most leginkább vágyódom… (nagyon remélem, hogy azért ezen a szentségesen szent éjjelen nem fogok valami undorító, szexölős álmot látni híres szupermodellnők főszereplésével Rudolf piros orra helyett – fujj! :P)
2007. december 20., csütörtök
Café Intermezzo Take Ten
- Thank you, Mrs. Roach.
- Have we met before? You a friend of my husband Phil’s?
- No.
- Well, my name tag says Lilly, but you called me by my last name. How come?
- I know your daughter.
- ... Tina? My god, how is she? Where is she? Is she...
- I’d like a piece of pie.
- But...
- I’ll tell you all you need to know, but I am a bit hungry. Please. A piece of pie.
Later.
- Thank you... My name is Agent Graves. Sit down, Mrs. Roach.
- I’m working...
- I think you should sit... That’s better. It’s not easy, raising a child, I gather. I mean, you only want what’s best for them, but you can only do so much...
- Please, tell me she’s all right...
- It’s a little late for that, isn’t it, Mrs. Roach?
- What’re you...?
- The last time you saw her was four years ago. Tina has done a lot of living since then.
- Is she in some kind of trouble? I’ll do any...
- That’s why I’m here. There is something you can do.
- We don’t have much money, but everything we have...
- Tina didn’t have much money either. She had some, but most of it went for a bus ticket.
- My baby...
- ... was young, attractive and scared. She was all alone in the world. An easy mark, for a man who knows one when he sees one. He called himself Panda. He promised to take care of her, treat her right, like she hadn’t been treated before. He put her up in a tenement hotel. You’ve seen the kind. Hourly rates. Besides the rats, there were two mattresses on the floor and three other girls who also worked for him. Taken on face value, you’d think a bright girl like Tina would recognize what she was getting into. But he told her she was special. And she needed to believe him. When he hit her – which was often, he said it was because he loved her. She needed to believe that, too. It’s funny how feeling loved can almost dull the pain of a fat lip or a black eye.
- This can’t be real.
- It is. Very real. Perhaps too real for Tina. When your reality is having to lay under a stranger in a filthy alley or bend down into his lap in a car, it’s no wonder you look for an escape. Tina found hers in a needle.
- Nonono...
- She hated herself, and she hated feeling that way. With heroin, she didn’t feel anything. I don’t have to tell you addiction leads to all sorts of risks, Mrs. Roach. Sharing needles, getting into cars with men who seemed shady...
- She met Robert Corley one cold November night. She asked him if he was looking for a good time. He said yes. What Tina didn’t realize was that a good time for Mr. Corley consisted of handcuffing girls to a bed, cutting their nipples off with a straight razor, and burning their faces with cigarettes. He landed back in an institution. She landed in intensive care. It was there that the attending physician discovered Tina was HIV positive, which came as little surprise, really, given her lifestyle. Of course, she didn’t have any insurance, so she was released from the hospital. One look at her scarred face was all it took for Panda to cut her loose. HIV is one thing, but looking the way she did, she was of no use to him. Tina found herself back where she started from, three years prior. On the streets. That’s where she spent this past year. In that time, due in part to the harshness of her environment, you know – eating out of dumpsters, sleeping in doorways... Her immune system was severely compromised. She became a breeding ground for opportunistic diseases – karbosi sarcoma, cytomeglia virus, pneumonia, wasting syndrome, you name it. She died last week. In an all-night porno theater. When the usher found her, he noticed that someone had stolen her shoes.
- Do you... do you know what today is? Her birthday. She would have been sixteen...
- I can’t give your daughter back, but I can give you something else. In this attaché, you’ll find irrefutable evidence that what I’m telling you is true, a gun, and one hundred rounds of untreacable ammunition. Whatever you choose to do, you’ll be acting above the law. No law enforcement agency can touch you... You’ll get away with it. You have my word.
- Who? Who am I supposed to shoot? The pimp? The psycho that hurt my baby? WHO??
- I have a photograph that should answer all your questions. Take a look.
- Oh my god...
- I’m sorry, Mrs. Roach. Your husband started it all by molesting her since she was seven.
100 Bullets, Issue 11; Heartbreak,Sunny Side Up
Hideg napok, közhelyek és a 6 P.
Egész nagy volt a szünet, de ez most kivételesen nem a lustaságomnak tudható be, inkább annak, hogy egész ideáig offline voltam. Most végre van adsl, aminek nagyon örülök, mert most először érzem úgy, hogy kevesebbet fogok káromkodni az egy-egy webodalra való várakozás közben, így szókincsem és lelki állapotom folyamatos javulásnak indul majd. Remélem.
Amúgy tényleg nem rossz a speed, jól nyomja lefelé a détát.
Hű... hol is kezdjem. Elég sok minden történt ebben a pár napban, és talán nem is fogom ezeket mind egy postba sűríteni. Hogy csak a mai napomat említsem, láttam egy faszájos ürgebőrbe kötött jegyzetfüzetet egy régiségkereskedésben, és azonnal szerelmes lettem belé. Sajna nem volt nálam elég pénz rá, de holnap tuti, hogy visszamegyek érte. Később a központban összefutottam M.-el és barátnőjével. Ekkor konstatáltam, hogy annyira hideg van, és nekem olyannyira lefagyott az arcom, hogy ha valaki behúzott volna egyet, meg sem érzem, vagy a másik lehetőség, hogy egyszerűen összetörik. A hidegben pofázmányod elgémberedése addig nem tűnik fel, amig nem kell több összefüggő mondatot elgagyognod egymás után. M.-ékkel beszélgetve kicsit úgy éreztem magam, mint az agyvérzése után maradandó beszédproblémákkal küzdő beteg.
A múlt hét közepétől, miután O.-val szakítottam, egyre többet kezdtem a városban császkálni, és órák után kerülőutakon baktatni hazafelé. Igy sikerült sok-sok régi ismerőssel összefutni, akik nagyjából mindannyian vásárolgattak és kirakatokat nézegettek. Kivéve N.-t, aki kávézóba fordult le a kafíćos utcában. Nem köszöntünk egymásnak, de ez érthető, szerintem ő sem gondolja úgy, hogy erre különösképpen szükségünk lenne. Én azért rákészültem egy bólintásra, de semilyen rossz érzésem sem volt amiatt, hogy nem nézett felém. És tuti, hogy neki sem.
Hétvégén születésnapon voltunk nyári ex-élettársamnál, akinek teljhatalmú uralkodói rangot meghatározó vezetékneve is kötelezett arra, hogy fejedelmi lakomával vendégeljen meg bennünket. Ott is voltunk mindannyian S.-ékkel, és mivel elég sok absinthot fogyasztottunk – főleg az italhoz hozzátartozó kötelező rituálé miatt – a vasárnapom eléggé fejfájósra sikeredett.
Volt továbbá hétvégén a pesti Pont műhely Őszinte, de igaz c. vendégelőadása a Kosztolányiban, amin röhögtünk nagyokat, lábunkkal ütöttük a ritmust a tökéletes zeneválasztások miatt, és emeltünk kalapot a szinészek profizmusa és alázata láttán, de maradandó és újra meg újra átélni érdemes élményt – urambocsá’ katarzist – nem éltünk át. Ezzel nekem tulajdonképpen semmi bajom sincs, most sem úgy mentem színházba, hogy valami életemet gyökerestől felforgató és életszemléletemet teljesen megváltoztató előadást fogok megnézni, a pénzemért és időmért tartalmas és nagyon szórakoztató műsort kaptam. Ha viszont van tippetek, hol láthatnék egy amolyan „ezodabasz” tipusú darabot, kérlek szóljatok. De tényleg jó legyen, és ne olyan, amiről mélyreszántó és tudálékos kritikát mondtok, és magyarázzátok meg, miért jó, mert picsán rúgok mindenkit! :)
Amúgy tényleg nem rossz a speed, jól nyomja lefelé a détát.
Hű... hol is kezdjem. Elég sok minden történt ebben a pár napban, és talán nem is fogom ezeket mind egy postba sűríteni. Hogy csak a mai napomat említsem, láttam egy faszájos ürgebőrbe kötött jegyzetfüzetet egy régiségkereskedésben, és azonnal szerelmes lettem belé. Sajna nem volt nálam elég pénz rá, de holnap tuti, hogy visszamegyek érte. Később a központban összefutottam M.-el és barátnőjével. Ekkor konstatáltam, hogy annyira hideg van, és nekem olyannyira lefagyott az arcom, hogy ha valaki behúzott volna egyet, meg sem érzem, vagy a másik lehetőség, hogy egyszerűen összetörik. A hidegben pofázmányod elgémberedése addig nem tűnik fel, amig nem kell több összefüggő mondatot elgagyognod egymás után. M.-ékkel beszélgetve kicsit úgy éreztem magam, mint az agyvérzése után maradandó beszédproblémákkal küzdő beteg.
A múlt hét közepétől, miután O.-val szakítottam, egyre többet kezdtem a városban császkálni, és órák után kerülőutakon baktatni hazafelé. Igy sikerült sok-sok régi ismerőssel összefutni, akik nagyjából mindannyian vásárolgattak és kirakatokat nézegettek. Kivéve N.-t, aki kávézóba fordult le a kafíćos utcában. Nem köszöntünk egymásnak, de ez érthető, szerintem ő sem gondolja úgy, hogy erre különösképpen szükségünk lenne. Én azért rákészültem egy bólintásra, de semilyen rossz érzésem sem volt amiatt, hogy nem nézett felém. És tuti, hogy neki sem.
Hétvégén születésnapon voltunk nyári ex-élettársamnál, akinek teljhatalmú uralkodói rangot meghatározó vezetékneve is kötelezett arra, hogy fejedelmi lakomával vendégeljen meg bennünket. Ott is voltunk mindannyian S.-ékkel, és mivel elég sok absinthot fogyasztottunk – főleg az italhoz hozzátartozó kötelező rituálé miatt – a vasárnapom eléggé fejfájósra sikeredett.
Volt továbbá hétvégén a pesti Pont műhely Őszinte, de igaz c. vendégelőadása a Kosztolányiban, amin röhögtünk nagyokat, lábunkkal ütöttük a ritmust a tökéletes zeneválasztások miatt, és emeltünk kalapot a szinészek profizmusa és alázata láttán, de maradandó és újra meg újra átélni érdemes élményt – urambocsá’ katarzist – nem éltünk át. Ezzel nekem tulajdonképpen semmi bajom sincs, most sem úgy mentem színházba, hogy valami életemet gyökerestől felforgató és életszemléletemet teljesen megváltoztató előadást fogok megnézni, a pénzemért és időmért tartalmas és nagyon szórakoztató műsort kaptam. Ha viszont van tippetek, hol láthatnék egy amolyan „ezodabasz” tipusú darabot, kérlek szóljatok. De tényleg jó legyen, és ne olyan, amiről mélyreszántó és tudálékos kritikát mondtok, és magyarázzátok meg, miért jó, mert picsán rúgok mindenkit! :)
2007. december 12., szerda
Szabadka Skizo (End of Seizure)
O.-nak tiszta piszok a kabátja, és amikor leülünk a Negyedikgimiben, észreveszi, hogy a cipőjének kemény, fából készült sarkát is sikerült csúnyán betörni. Szentségel, káromkodik, jóistent szid veszettül, de utólag már tökmindegy, jól beleszaladtunk a dologba.
Én egész simán megúsztam, csak a térdemet horzsoltam le kissé, illetve a mappám lett tiszta sár. Ismerős pincérnő segit rajtunk, egy majdnem törölköző-nagyságú rongyot kapunk, amivel valamennyire rendbeszedjük magunkat.
Kávét? Hogyne! Sok tej, két szüszi.
Amíg a pincérnő vissza nem tér, némán meredünk egymásra az asztal felett. Pár perccel később már teljesen kúl vagyok, finom mozdulatokkal kevergetem éltető kávémat, amikor O. hirtelen kirobban:
- Az a faszfej még integetett is, láttad? Még neki állt feljebb! – dühöng, és akkora vehemenciával gyújt rá a zippojával, hogy a kattanásra a két asztallal odébb öregedő desperate housewifeok is felkapják a fejüket.
- Hát ez tényleg óriási seggfej volt, simán elcsaphatott volna... milyen kocsi volt ez egyáltalán? Te láttad?
Nem válaszol, inkább körbenéz, majd a zsebébe nyúl, és a mobilját az asztalra rakja. Zenét nem kapcsoltak be jó ideje, ezért a vendégek pusmogása hallatszik csupán, amitől a Negyedikgimi emeleti része leginkább egy kínai piacra kezd hasonlítani.
O.-t, nézem, és tudom, hogy ugyanez jár a fejében. Mered maga elé, majd a következő pillanatban felragyog az arca és rám néz.
Óriási dolog jutott eszébe.
- Megúsztuk... – pimaszul és tenyérbemászóan vigyorog rám, és, hogy hirtelen támadt gúnyos gondolatait valahogy kimutassa, két testes füstkarikát ereget a fejem fölé.
Nevetni kezd, ami mélyről jövő köhögésbe csap át, de gyorsan rendbeszedi magát, és tovább méreget.
- Szerintem kezdesz megőrülni... – sziszegi felém.
- Nem őrültem meg – vonom meg a vállam, és mosolygok O.-ra – de úgy gondolom, itt a vége. Nem akarlak többé látni, és írni sem szeretnék rólad ezentúl. Szerintem már így is eléggé nyilvánvaló, hogy én te vagyok.... vagyishogy én magam vagyok O.
- Nem egészen... húsz százalékban különbözünk egymástól alapvető dolgokban, fiú. Én vagyok a jobbik feled, és ezzel te is tisztában vagy. A földön állok, és képviselem a saját tulajdonságaidon túl mindazt, ami belőled hiányzik.
- Eddig sem értettem, hogy miért vagy a közelemben, O.
- Hogyhogy nem értetted? Azért, hogy példa legyen előtted, te szerencsétlen... Én realista vagyok, nem fantáziálok és foglalkozom hülyeségekkel! Vannak céljaim, dolgozom amennyit kell, autót hajtok, korán kelek, nem lustálkodom, rendszeresen fogorvoshoz járok és még azt az istenverte vécé-ülőkét is lehajtom magam után! Csakhogy a leglényegesebb különbségeket említsem. Akár még azt is mondhatnám, hogy én vagyok a tökéletes Bras!
- Nem vagy tökéletes, legfeljebb a javított változat. Viszont ennek ellenére nincs rád tovább szükségem. Szívódj fel, soha többé nem akarlak látni. Ez volt a legutolsó kávénk együtt.
- Miért csinálod ezt? Az életed krízishelyzeteiben nem voltam ott, és adtam mindig tanácsot, húztalak ki a szarból és mondtam meg, mit tegyél? Az megint más, hogy a legritkább esetben fogadtad meg, amit mondtam. Viszont az én lelkiismeretem tiszta. Olyasmi voltam, amit az angolok asszem úgy hívnak, the voice of sanity.
- Köszönöm, de a továbbiakban erre már nincs szükség. Ne legyél te minden jónak megmondhatója többé.
- Te tudod... de elkárhozol nélkülem, ebben biztos lehetsz.
- Jaj Istenem, ne legyél már ennyire teátrális! Ha ez a sorsom, akkor elkárhozom. Te különben sem létezel, szóval teljesen mindegy. Persze sokan szerették volna, hogy Te létezz, és én magam tünjek el.
- Na ide figyelj! azok a dolgok, amiket én képviselek, tehát az a csupa jó és tökéletes tulajdonság, ami hiányzik belőled, neked sem került volna sokba elérni. Ezek nem nehéz dolgok, csak egy kis odafigyelés kérdése. Ezzel nem megváltoznod kell, mert te is jól tudod, hogy az lehetetlen.
Én pontosan tudom, hogy nem lehet megváltoztatni senkit, ezért is vagyok jelen az életedben. Azért, hogy legalább néhány helyzetben tanácsot tudjak adni, de ha önfejű vagy, akkor a jóisten sem segít majd rajtad.
- Már látom, hogy sohasem fogok megszabadulni tőled.
- Azért mondod ezt, mert fáj látni magad sikeresen. De dugd csak a fejed a homokba, és tedd azt, amit jónak találsz. Tudod mit? Most eltünök egy ideig, lássuk boldogulsz –e nélkülem. Szerintem nem fogsz, de abban biztos vagyok, hogy a többieknek azt fogod mondani, sohasem voltál jobban.
- Meglátjuk.
O. veszi a kabátját, beletúr sűrű hajába, elteszi létfontosságú tárgyait, majd a lépcsőfordulóban Columbosan megáll és megfordul.
- Amikor megcsináltad azt az eszeveszett hülyeséget három éve, emlékszel mit mondtam? Az igéretekről és a megváltozásról. Azóta hazudoztál még magadnak, igaz?
- Előfordult, hogy erőltettem a témát. Mármint a tanácsod ellenére. Másnak viszont nem hazudtam soha.
- Látod ez az... Nembaj, szép lassan magadtól is rájössz. Vigyázz magadra, és jó legyél.
- O.! Azért annyira ne legyél büszke magadra, nem vagy te kibaszott Tyler Durden!
- Jaj, te meg a filmjeid... de ma már elég tanácsot adtam. Ha a helyzeted súlyossá válik, biztos megjelenek. De tuti, hogy minden rendben lesz, igaz?
- Menj már a francba.
Én egész simán megúsztam, csak a térdemet horzsoltam le kissé, illetve a mappám lett tiszta sár. Ismerős pincérnő segit rajtunk, egy majdnem törölköző-nagyságú rongyot kapunk, amivel valamennyire rendbeszedjük magunkat.
Kávét? Hogyne! Sok tej, két szüszi.
Amíg a pincérnő vissza nem tér, némán meredünk egymásra az asztal felett. Pár perccel később már teljesen kúl vagyok, finom mozdulatokkal kevergetem éltető kávémat, amikor O. hirtelen kirobban:
- Az a faszfej még integetett is, láttad? Még neki állt feljebb! – dühöng, és akkora vehemenciával gyújt rá a zippojával, hogy a kattanásra a két asztallal odébb öregedő desperate housewifeok is felkapják a fejüket.
- Hát ez tényleg óriási seggfej volt, simán elcsaphatott volna... milyen kocsi volt ez egyáltalán? Te láttad?
Nem válaszol, inkább körbenéz, majd a zsebébe nyúl, és a mobilját az asztalra rakja. Zenét nem kapcsoltak be jó ideje, ezért a vendégek pusmogása hallatszik csupán, amitől a Negyedikgimi emeleti része leginkább egy kínai piacra kezd hasonlítani.
O.-t, nézem, és tudom, hogy ugyanez jár a fejében. Mered maga elé, majd a következő pillanatban felragyog az arca és rám néz.
Óriási dolog jutott eszébe.
- Megúsztuk... – pimaszul és tenyérbemászóan vigyorog rám, és, hogy hirtelen támadt gúnyos gondolatait valahogy kimutassa, két testes füstkarikát ereget a fejem fölé.
Nevetni kezd, ami mélyről jövő köhögésbe csap át, de gyorsan rendbeszedi magát, és tovább méreget.
- Szerintem kezdesz megőrülni... – sziszegi felém.
- Nem őrültem meg – vonom meg a vállam, és mosolygok O.-ra – de úgy gondolom, itt a vége. Nem akarlak többé látni, és írni sem szeretnék rólad ezentúl. Szerintem már így is eléggé nyilvánvaló, hogy én te vagyok.... vagyishogy én magam vagyok O.
- Nem egészen... húsz százalékban különbözünk egymástól alapvető dolgokban, fiú. Én vagyok a jobbik feled, és ezzel te is tisztában vagy. A földön állok, és képviselem a saját tulajdonságaidon túl mindazt, ami belőled hiányzik.
- Eddig sem értettem, hogy miért vagy a közelemben, O.
- Hogyhogy nem értetted? Azért, hogy példa legyen előtted, te szerencsétlen... Én realista vagyok, nem fantáziálok és foglalkozom hülyeségekkel! Vannak céljaim, dolgozom amennyit kell, autót hajtok, korán kelek, nem lustálkodom, rendszeresen fogorvoshoz járok és még azt az istenverte vécé-ülőkét is lehajtom magam után! Csakhogy a leglényegesebb különbségeket említsem. Akár még azt is mondhatnám, hogy én vagyok a tökéletes Bras!
- Nem vagy tökéletes, legfeljebb a javított változat. Viszont ennek ellenére nincs rád tovább szükségem. Szívódj fel, soha többé nem akarlak látni. Ez volt a legutolsó kávénk együtt.
- Miért csinálod ezt? Az életed krízishelyzeteiben nem voltam ott, és adtam mindig tanácsot, húztalak ki a szarból és mondtam meg, mit tegyél? Az megint más, hogy a legritkább esetben fogadtad meg, amit mondtam. Viszont az én lelkiismeretem tiszta. Olyasmi voltam, amit az angolok asszem úgy hívnak, the voice of sanity.
- Köszönöm, de a továbbiakban erre már nincs szükség. Ne legyél te minden jónak megmondhatója többé.
- Te tudod... de elkárhozol nélkülem, ebben biztos lehetsz.
- Jaj Istenem, ne legyél már ennyire teátrális! Ha ez a sorsom, akkor elkárhozom. Te különben sem létezel, szóval teljesen mindegy. Persze sokan szerették volna, hogy Te létezz, és én magam tünjek el.
- Na ide figyelj! azok a dolgok, amiket én képviselek, tehát az a csupa jó és tökéletes tulajdonság, ami hiányzik belőled, neked sem került volna sokba elérni. Ezek nem nehéz dolgok, csak egy kis odafigyelés kérdése. Ezzel nem megváltoznod kell, mert te is jól tudod, hogy az lehetetlen.
Én pontosan tudom, hogy nem lehet megváltoztatni senkit, ezért is vagyok jelen az életedben. Azért, hogy legalább néhány helyzetben tanácsot tudjak adni, de ha önfejű vagy, akkor a jóisten sem segít majd rajtad.
- Már látom, hogy sohasem fogok megszabadulni tőled.
- Azért mondod ezt, mert fáj látni magad sikeresen. De dugd csak a fejed a homokba, és tedd azt, amit jónak találsz. Tudod mit? Most eltünök egy ideig, lássuk boldogulsz –e nélkülem. Szerintem nem fogsz, de abban biztos vagyok, hogy a többieknek azt fogod mondani, sohasem voltál jobban.
- Meglátjuk.
O. veszi a kabátját, beletúr sűrű hajába, elteszi létfontosságú tárgyait, majd a lépcsőfordulóban Columbosan megáll és megfordul.
- Amikor megcsináltad azt az eszeveszett hülyeséget három éve, emlékszel mit mondtam? Az igéretekről és a megváltozásról. Azóta hazudoztál még magadnak, igaz?
- Előfordult, hogy erőltettem a témát. Mármint a tanácsod ellenére. Másnak viszont nem hazudtam soha.
- Látod ez az... Nembaj, szép lassan magadtól is rájössz. Vigyázz magadra, és jó legyél.
- O.! Azért annyira ne legyél büszke magadra, nem vagy te kibaszott Tyler Durden!
- Jaj, te meg a filmjeid... de ma már elég tanácsot adtam. Ha a helyzeted súlyossá válik, biztos megjelenek. De tuti, hogy minden rendben lesz, igaz?
- Menj már a francba.
2007. december 11., kedd
Seizure II.
Lépteim ritmusa az eső halk kopogásához igazodik, fejemben lüktet valami régesrégi zene vergődő és elhaló utolsó szakasza, aminek még mindig tudom élvezni lendületességét és egyre fakuló báját.
Végigsétálok kihalt utcákon, eltűnődve milyen sötét is lett pillanatok alatt, a falakhoz közelebb húzódva próbálom szárazon tartani magam amennyire lehetséges. Egyik eresz vagy kapualj sem tart örökké, így a szabad ég alatt, a mappámat fejem fölé emelve futok át a zebrán, szlalomozok autók között és sietek le lépcsőkön.
Ilyenkor az utcai fények, a jelzőlámpák és az autók fényszórói rohanó neonreklámokra emlékeztetnek, melyek a finoman szitáló esőben különösen élesen és csillogón világítják meg az utamat, és adják át azt a bizonyos hamisítatlan urbán experienszt.
Megállok a kereszteződésnél, és törölgetem a vízcseppeket a szemüvegemről. Ekkor veszem észre O.-t, aki ott áll mellettem hosszú fekete kabátban, felhajtott gallérral, és gondosan ápolt, fehér fogait kivillantva mosolyog rám. Köszönök neki, de ő csak néz rám csillogó szemekkel és ennyit kérdez:
- Hazamész végre?
- Igen... már csak oda. - felelem.
- Na végre. Megjött az eszed.
Átmegyünk a zebrán, és
Seizure I.
Aprószemű eső esik egész nap, beszürkítve ezzel nemcsak a tájat, de egész napunkat is. Rám személy szerint sohasem volt olyan hatással az eső, hogy bealudjak tőle, és a szokásosnál fáradékonyabb sem voltam ilyenkor soha. Ha mégis valamilyen érzéseket, hangulatokat kéne leírnom, amelyek ilyenkor megrohamoznak, a legegyértelműbb talán a magány és a monotonitás lenne. A magány nem azon formája, mint amikor az ég világon senkid sincs, és bambán magad elé bámulva próbálod valahogy felgyorsítani az időt addig a pillanatig, amikor végre sajátmagadtól megszabadulva adhatod át a lelked az örökkévalóságnak, hanem inkább a pillanatnyi, merengős egyedüllét börtöne – vagyis kalodája – zár magába.
Esős időben gyakran érzem magam túlontúl melankólikusan, de azt is észrevettem, hogy ilyenkor az összpontosítás sokkal könnyebben megy, és a szokásosnál jóval közelebb vagyok a földhöz.
Amúgy meg nem igazán, szóval az már valószínűleg eléggé feltünhetett, hogy képes vagyok az álomvilágban és kitalált élethelyzetekben otthonosan lebegni és fantáziálni, ami egy bizonyos határig még rendben is lenne. Ezért is gondolom azt, hogy ez csakugyan valami nagyon spontán és „különlegesen” őszinte érzés, amit egy azonnali ellenreakcióval hozok egyensúlyba, és automatikusan arra törekedem, hogy az elmém és érzékszerveim megszabaduljanak ettől a pillekönnyű depressziótol.
Esős időben gyakran érzem magam túlontúl melankólikusan, de azt is észrevettem, hogy ilyenkor az összpontosítás sokkal könnyebben megy, és a szokásosnál jóval közelebb vagyok a földhöz.
Amúgy meg nem igazán, szóval az már valószínűleg eléggé feltünhetett, hogy képes vagyok az álomvilágban és kitalált élethelyzetekben otthonosan lebegni és fantáziálni, ami egy bizonyos határig még rendben is lenne. Ezért is gondolom azt, hogy ez csakugyan valami nagyon spontán és „különlegesen” őszinte érzés, amit egy azonnali ellenreakcióval hozok egyensúlyba, és automatikusan arra törekedem, hogy az elmém és érzékszerveim megszabaduljanak ettől a pillekönnyű depressziótol.
applenote
Ha szeretnétek egy kis club-fílinget magatoknak, és szerény kis blogocskámnak, inditsátok el az oldal legalján, a sárga alma alatt található baromi ronda lejátszót, és hallgassátok meg ezt a tuti kis számot.
Elnézegetve tényleg nagyon bünti lejátszórol van szó, de sajna csak az ő oldalukon találtam meg a Lullaby-t. Nekem pedig ez a szám most valamiért nagyon tetszik.
Elnézegetve tényleg nagyon bünti lejátszórol van szó, de sajna csak az ő oldalukon találtam meg a Lullaby-t. Nekem pedig ez a szám most valamiért nagyon tetszik.
2007. december 10., hétfő
nano
Mennyire tudom utálni, hogy az egyik pillanatban a magadénak tudhatsz valami ultrafaszájos húdelegújabb kurvajó kütyüt, erre alig, hogy megvetted, pár hónapra rá kijön az utódja, ami naná, hogy sokkal nanobb, mint a saját nanod.
Kijött az istenverte harmadik-generációs nano... és nemhogy tud, de amit tud azt még szebben tudja, képes dolgokra amikre a te nanod sosem volt képes, és ami a legnagyobb pofáncsapás: olcsóbb is.
Eszembe sem jutna lecserélni a nanom, de azért elnézegetem az új nanot. Van benne valami... Szép is, okos is, de mivel a nanom már annyira a nanom, hogy ettől jobban nem lehetne a nanom, ezért igyekszem nem foglalkozni az új nanoval.
Ráfogom, hogy te csúnya is vagy nano, meg széles is, és nincs szükségem azokra a dolgokra amiket tudsz. A szívem azé a nanoé, ami az enyém, szóval menj te a búsba nano, próbálj meg minél több karácsonyfa alatt ottlenni, és élvezkedj mások farzsebében.
Olyan nanojuk mint nekem az én nanom te sohasem lennél, nano! Hiába vagy te nano, neked még sokat kéne tanulnod nano. Üzenem a Steve Jobsnak, hogy az én nanom akkor is jobb, mint te, nano. Ámitsa vele azokat, akik nem tudják, milyen a jó nano.
Fákkjú, nano. Nem is vagy te igazi nano.
Kijött az istenverte harmadik-generációs nano... és nemhogy tud, de amit tud azt még szebben tudja, képes dolgokra amikre a te nanod sosem volt képes, és ami a legnagyobb pofáncsapás: olcsóbb is.
Eszembe sem jutna lecserélni a nanom, de azért elnézegetem az új nanot. Van benne valami... Szép is, okos is, de mivel a nanom már annyira a nanom, hogy ettől jobban nem lehetne a nanom, ezért igyekszem nem foglalkozni az új nanoval.
Ráfogom, hogy te csúnya is vagy nano, meg széles is, és nincs szükségem azokra a dolgokra amiket tudsz. A szívem azé a nanoé, ami az enyém, szóval menj te a búsba nano, próbálj meg minél több karácsonyfa alatt ottlenni, és élvezkedj mások farzsebében.
Olyan nanojuk mint nekem az én nanom te sohasem lennél, nano! Hiába vagy te nano, neked még sokat kéne tanulnod nano. Üzenem a Steve Jobsnak, hogy az én nanom akkor is jobb, mint te, nano. Ámitsa vele azokat, akik nem tudják, milyen a jó nano.
Fákkjú, nano. Nem is vagy te igazi nano.
2007. december 6., csütörtök
Café Intermezzo Take Nine
*- először arra gondoltam, azt írom ide: "Francokat nincs!"
Aztán meggondoltam magam.
Tényleg nincs, és igazából soha nem is volt.
Aztán meggondoltam magam.
Tényleg nincs, és igazából soha nem is volt.
Karivari Forever Band
Reggel, miután felkeltem, hosszas évődés után úgy döntöttem, mégis elmegyek a Syntax kollokviumra annak ellenére, hogy tudásom nullával volt egyenlő. A két nappal ezelőtt kapott tananyagot tegnap este átolvastam, és éjfél körül úgy döntöttem, nem akarom égetni magam azzal, hogy ott verejtékezem a teszt pépör felett új papírrepülő-designokon törve a fejem, inkább kihasználom az időt szekrénysoraim kiganézására.
Aztán mégis ott voltam, és legnagyobb meglepetésemre a kérdések igen barátiak, már-már az angol általánosműveltséges kategóriába estek. Ez természetesen még korántsem jelenti azt, hogy jó jegyet kapnék rá, csak szerintem egy szegedi syntax zh ehhez képest olyan lehet, mint egy pótfelvételi a Mensába.
Délután meg ellógtuk a módszertant a csajokkal, és helyette a Negyedikgimiben kávézgattunk egy jót.
Úgy feltöltődtem Szegeden, hogy csak na... Régen éreztem ilyen jól magam, és még a tizenötösbe is benéztem. Talán még túlzás a nosztalgia szót használnom a koleszra, korai is, meg nem is trendáj. (Egyik haverom szerint a nosztalgia ma már különben is idejétmúlt dolog, szóval lépjünk túl rajta bátran!:)
A karivari megint full of color, de ha közelebbről megnézed csak 256 szín van, és azok sem túl szépek...
A kínai vackok, a fából készült tekerő-bizbaszok, az ál-Hugo Boss parfümök, a hableányos szökőkutak és a “Hol a Söröm Bazmeg” feliratú pólók szerintem nem ideális ajándékok karácsonyra, úgyhogy túl sokat nem foglalkoztunk velük, de a hepphaj utolsó két standján Z.-vel vettünk néhány régesrégi (már-már nosztalgia) Coca-Cola reklámos hűtőmágnest.
A Tescóban csak egy dolog foglalkoztatott. Szerintetek miről szól Erika Szí és Robby Dí Hé Miszter Hóember című opusa? Töprengtem rajta nagyokat miközben hallgattuk, és a végén rájöttem: Robi, valami bizarr fétisnek hódolva megdugta Erát a karácsonyfa alatt, kint hullott a hó, és útnak indult a kisember miközben a szeretet ünnepelt... Kis hamis ez a két szupersztár, annak idején biztosan sokat hallgaták a Ring My Bell-t, a Stairway To Heaven-t vagy a Lucy In The Sky-t.
Csak ezekben a rejtett üzenetek legalább rejtettek voltak :)
Aztán mégis ott voltam, és legnagyobb meglepetésemre a kérdések igen barátiak, már-már az angol általánosműveltséges kategóriába estek. Ez természetesen még korántsem jelenti azt, hogy jó jegyet kapnék rá, csak szerintem egy szegedi syntax zh ehhez képest olyan lehet, mint egy pótfelvételi a Mensába.
Délután meg ellógtuk a módszertant a csajokkal, és helyette a Negyedikgimiben kávézgattunk egy jót.
Úgy feltöltődtem Szegeden, hogy csak na... Régen éreztem ilyen jól magam, és még a tizenötösbe is benéztem. Talán még túlzás a nosztalgia szót használnom a koleszra, korai is, meg nem is trendáj. (Egyik haverom szerint a nosztalgia ma már különben is idejétmúlt dolog, szóval lépjünk túl rajta bátran!:)
A karivari megint full of color, de ha közelebbről megnézed csak 256 szín van, és azok sem túl szépek...
A kínai vackok, a fából készült tekerő-bizbaszok, az ál-Hugo Boss parfümök, a hableányos szökőkutak és a “Hol a Söröm Bazmeg” feliratú pólók szerintem nem ideális ajándékok karácsonyra, úgyhogy túl sokat nem foglalkoztunk velük, de a hepphaj utolsó két standján Z.-vel vettünk néhány régesrégi (már-már nosztalgia) Coca-Cola reklámos hűtőmágnest.
A Tescóban csak egy dolog foglalkoztatott. Szerintetek miről szól Erika Szí és Robby Dí Hé Miszter Hóember című opusa? Töprengtem rajta nagyokat miközben hallgattuk, és a végén rájöttem: Robi, valami bizarr fétisnek hódolva megdugta Erát a karácsonyfa alatt, kint hullott a hó, és útnak indult a kisember miközben a szeretet ünnepelt... Kis hamis ez a két szupersztár, annak idején biztosan sokat hallgaták a Ring My Bell-t, a Stairway To Heaven-t vagy a Lucy In The Sky-t.
Csak ezekben a rejtett üzenetek legalább rejtettek voltak :)
2007. december 4., kedd
mogyi? nem nem, fogyi!
Ma este Anitának kellett elhagynia a Nagy Fogyás házat.
Kialudt a fény a neve mögött, könnyek között búcsúzott el fogyitársaitól, akiket valószínűleg soha többé az életben nem fog majd látni, megcsókolta Sóbertnét, és mindenkinek külön elmondta, mennyire büszke a többiekre, hogy kiszavazták. A műsor végén egy elcsöppenős zeneszámmal megvert ultra-szentimentális videóbejátszással emlékeztünk meg mi, nézők, Anita heroikus harcáról, csodálatos egyéniségéről és a nagyobb hatás kedvéért lassítva lejátszott pajkos, szívmelengető mosolyáról.
A videóban láthattunk még (szigorúan lassított felvételben) vidám párnacsatát Milánnal, közös sírást Edinával és Istvánnal, nevetést Gáborral (később valószínűleg sírásba torkollt), bokszolást Norbival (Norbi sírt), Edina vígasztalását, szülők könnyeit és mackóban-joggingolást a homokban.
A dráma, a szenvedés, a feszültség és az izzadságszag is átjött a tévéből, és férfiasan bevallom, nekem is elcsuklott a hangom röhögés közben.
És guess what: jövő héten megint valami olyan dolog fog történni, „amire senki sem számít”, és ami „végérvényesen megváltoztatja majd a játékot és a csapattársak életét.”
Hiába, a fogyókúra már csak ilyen.
Kialudt a fény a neve mögött, könnyek között búcsúzott el fogyitársaitól, akiket valószínűleg soha többé az életben nem fog majd látni, megcsókolta Sóbertnét, és mindenkinek külön elmondta, mennyire büszke a többiekre, hogy kiszavazták. A műsor végén egy elcsöppenős zeneszámmal megvert ultra-szentimentális videóbejátszással emlékeztünk meg mi, nézők, Anita heroikus harcáról, csodálatos egyéniségéről és a nagyobb hatás kedvéért lassítva lejátszott pajkos, szívmelengető mosolyáról.
A videóban láthattunk még (szigorúan lassított felvételben) vidám párnacsatát Milánnal, közös sírást Edinával és Istvánnal, nevetést Gáborral (később valószínűleg sírásba torkollt), bokszolást Norbival (Norbi sírt), Edina vígasztalását, szülők könnyeit és mackóban-joggingolást a homokban.
A dráma, a szenvedés, a feszültség és az izzadságszag is átjött a tévéből, és férfiasan bevallom, nekem is elcsuklott a hangom röhögés közben.
És guess what: jövő héten megint valami olyan dolog fog történni, „amire senki sem számít”, és ami „végérvényesen megváltoztatja majd a játékot és a csapattársak életét.”
Hiába, a fogyókúra már csak ilyen.
Cheap Thrills 2007. Dec. 4.-e, Tizennégy-huszonnyolc
Start menű meg a fuckin’ Microsoft Word.
Jóvan’ O., majd délután felhívlak!
Sejtelmes ez a mai nap is... Akárhányszor találkozom Gizivel az utcán, mindig kapok tőle valami papírfecnit, ami valami éppen aktuális tantárggyal kapcsolatos, és meg kéne tanulni majd a következő utáni vagy azutáni előadásra. Régen mindig azért szidtam az SZTE-t, mert olyan mint a Survivor tévé show, tehát minden rajtad múlik, vagy legalábbis egy nagyon aprócska kollektíván, akik a túlélésért harcolnak mindennap és igyekeznek megtudni minden szükséges információt ahhoz, hogy a vizsgaidőszakban, de legfőképpen az íratkozásnál ne lepődjenek meg, basszák le őket vagy váljanak hirtelen évismétlővé. Tuti, hogy direkt ködösítenek, vagy azért, mert az „annak idején nekünk se mondta meg senki, tessék mindennap bejönni a to-ra, sorba állni és kérdezősködni!!” filozófiát vallja mindegyik szuperegóval megáldott káderük. Ebben a suliban viszont meglapően nagy az összetartás, és az olyan aranyat érő embereknek köszönhetően, mint Gizi, mindennel állandóan up to date-ek vagyunk.
Nos ez megint egy olyan post, amit jelen pillanatban fogalmam sincs, hogyan teszek majd közzé, mert úgy tűnik az eddig is fantasztikusan működő modemem ma reggel végleg azt mondta, hogy csütörtök. Az ádéesel is el volt átkozva nálam, de a jövőben talán újra be lesz vezetve... Működött valameddig, de aztán az is szemenköpött valamiért, de hogy miért, abba ne menjünk bele, hosszú lenne elmagyarázni a technikai problémákat, melyekkel szembesültünk. Ezeket azóta hálisten megoldottuk. Ennek ellenére P. már nem is akarja igazán, a legújabb duma (vagy talán a legrégebbi?) az, hogy drága lesz, kurvára drága. Igaza van, úgyhogy nem is erőltetem, csak célozgatok rá és viccelődöm vele a lassú rávezetés sikerében bízva. (Hiába, elolvastam az ősszel Sun Tzu Art of War-ját:D)
Mekkora marhaság ez a társalgóba hátulbemenős rendelet a koleszban! No persze amikor a többiek meséltek róla szombaton, sokat nekem sem kellett filózni rajta, ki is találta ki veterán kollégistáink közül... Persze nem érdemes belemenni emberek észveszejtő hülyeségeibe, rajta kívül is vannak még ott sokan, akikre ráférne egy-két seggrepacsi Mátyás király rózsát nyitó ostornyelével.
Hétvégi szegedi nosztalgiázásomról akkor számolok majd be, ha esetleg megjavul a netem valamikor... Viszont most ez is akkora hülyeség, miért írtam ezt le egyáltalán, ha fel se tudom tenni? Tiszta hülye vagyok, meg már eléggé álmos is, úgyhogy iszom egy kávét. Mivel Z. nincs itt, hogy főzzön egy finomat, ezért magamnak kell megcsinálni a sokkal rosszabbat.
Ez a baj.
Jóvan’ O., majd délután felhívlak!
Sejtelmes ez a mai nap is... Akárhányszor találkozom Gizivel az utcán, mindig kapok tőle valami papírfecnit, ami valami éppen aktuális tantárggyal kapcsolatos, és meg kéne tanulni majd a következő utáni vagy azutáni előadásra. Régen mindig azért szidtam az SZTE-t, mert olyan mint a Survivor tévé show, tehát minden rajtad múlik, vagy legalábbis egy nagyon aprócska kollektíván, akik a túlélésért harcolnak mindennap és igyekeznek megtudni minden szükséges információt ahhoz, hogy a vizsgaidőszakban, de legfőképpen az íratkozásnál ne lepődjenek meg, basszák le őket vagy váljanak hirtelen évismétlővé. Tuti, hogy direkt ködösítenek, vagy azért, mert az „annak idején nekünk se mondta meg senki, tessék mindennap bejönni a to-ra, sorba állni és kérdezősködni!!” filozófiát vallja mindegyik szuperegóval megáldott káderük. Ebben a suliban viszont meglapően nagy az összetartás, és az olyan aranyat érő embereknek köszönhetően, mint Gizi, mindennel állandóan up to date-ek vagyunk.
Nos ez megint egy olyan post, amit jelen pillanatban fogalmam sincs, hogyan teszek majd közzé, mert úgy tűnik az eddig is fantasztikusan működő modemem ma reggel végleg azt mondta, hogy csütörtök. Az ádéesel is el volt átkozva nálam, de a jövőben talán újra be lesz vezetve... Működött valameddig, de aztán az is szemenköpött valamiért, de hogy miért, abba ne menjünk bele, hosszú lenne elmagyarázni a technikai problémákat, melyekkel szembesültünk. Ezeket azóta hálisten megoldottuk. Ennek ellenére P. már nem is akarja igazán, a legújabb duma (vagy talán a legrégebbi?) az, hogy drága lesz, kurvára drága. Igaza van, úgyhogy nem is erőltetem, csak célozgatok rá és viccelődöm vele a lassú rávezetés sikerében bízva. (Hiába, elolvastam az ősszel Sun Tzu Art of War-ját:D)
Mekkora marhaság ez a társalgóba hátulbemenős rendelet a koleszban! No persze amikor a többiek meséltek róla szombaton, sokat nekem sem kellett filózni rajta, ki is találta ki veterán kollégistáink közül... Persze nem érdemes belemenni emberek észveszejtő hülyeségeibe, rajta kívül is vannak még ott sokan, akikre ráférne egy-két seggrepacsi Mátyás király rózsát nyitó ostornyelével.
Hétvégi szegedi nosztalgiázásomról akkor számolok majd be, ha esetleg megjavul a netem valamikor... Viszont most ez is akkora hülyeség, miért írtam ezt le egyáltalán, ha fel se tudom tenni? Tiszta hülye vagyok, meg már eléggé álmos is, úgyhogy iszom egy kávét. Mivel Z. nincs itt, hogy főzzön egy finomat, ezért magamnak kell megcsinálni a sokkal rosszabbat.
Ez a baj.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
