Elment a kép itt felettem balra... Nem tudom miért, bloggerék optimizálgathattak valamit, mert én egyáltalán hozzá sem nyúltam semmilyen beállitáshoz, ami az oldalon megjelenő képekre vonatkozik. No mindegy, ha nem áll helyre pár napon belül, most valami csúnyábbat írok a fórumra, mert a legelőször kedvesen megfogalmazott kérdésemre még véletlenül sem kaptam választ.
Ma délelőtt azért még járkáltam ide-oda ajándékok után kutatva, de szerencsére sikerült a hiányzó kellékeket beszereznem relátíve rövid idő alatt.
S.-től kaptam még tegnap egy tuti karkötőt, melyet maga csinált nekem, és a méretigazítást illetve az utolsó simításokat már azután hajtotta végre rajta, hogy átadta.
Így most úgy néz ki, és áll a csikl őőő csuklómon, ahogyan kell. Magamnak is megvettem a minap az ürgebőrbe kötött füzetecskét, de nem irtam még bele semmit. Egyébként az eleve szokásom, hogy sok dolgot amit kapok valamilyen alkalomból, egyáltalán nem használok, inkább csak dísznek a polcon vagy a szekrénybe eltéve emlékként. Ez egyáltalán nem azért van így, mert nem tetszik vagy nem tudnám használni, hanem egész egyszerűen van egy mániám, ami arra kötelez, hogy ne piszkoljam be, vagy használjam el őket. Ezt nagyon jól el tudom magyarázni lelkes ajándékozóimnak, amikor még hetek múlva is eredeti csomagolásban látják őket viszont az asztalomon. Az viszont már egészen súlyos, hogy ennek a szerencsétlen ürgebőrbe kötött ürgekönyvnek a szűz lapjait sem gyaláztam még meg, és elképzelhető, hogy egy árva tintapacni sem kerül majd rájuk soha. Ezek szerint magamat is megsértem ezzel... utálom a pofámat.
A másik istentelenül érdekes happening volt, hogy megérkezett a huszonhatkötetes világirodalom klasszikusai sorozat, amit A.-éktól kaptam karira. (I MUST USE THIS WORD!!! :P) Egyelőre még mindig az asztalom közepén tornyosulnak, mert máshol egyszerűen nincs helyük. Régesrégi társasjátékaim padlásra való feltranszportálása után viszont már könnyebb lesz a helyzet, mert akkor néhány utólagos logisztikai pakolós-átrendezős-idétlenkedés után végre békében nyugodhatnak a könyvek a szekrényben. :) Na jó, el fogom olvasni azokat, amelyek érdekelnek, de tényleg... Egyébként a Magyar Szó tényleg egészen nagy kampányt csinált ennek a sorozatnak, reklámozta veszettül, így már arra is gondoltam, hogy a sok-sok rendelés miatt, melyekről belső információból tudok, egész Vajdaság túlművelődik majd, és a korombeliek mindannyian Kafkát és Dosztojevszkit fognak olvasni szabadidejükben.
Már az is előttem van, ahogy a legközelebbi családi-rokonpartin egyik idősebb félrokonom atomrészegen odaténfereg hozzám, és megkérdi, mit olvasok éppen, mert tudod jól kisfiam, hogy nagyon fontos az olvasás mert kultúrálódni kell meg minden, és most Ő is olvas, képzeljem el. Az egész konverzációnak természetesen kurvára az lesz a lényege, hogy én végre megkérdezzem, Ő mit is olvas éppen. Erre elégedetten és büszkén meséli majd el, hogy a Vörös és Feketét a Stendhaltól! Igen, mert megvette ezt a sorozatot a Magyar Szóban, és fáááánnntáásztikus, nem tudja letenni, nosztalgiázik, és az ő gyerekei már elolvasták mindegyiket. (értsd: mivel én még nem, ezért hülyébbnek minősülök az ő gyerekeinél, menjek a picsába a nagy pofámmal meg az okoska mondásaimmal - most jól megmondtuk a magunkét ennek a jól szituált kis köcsögnek! höhö)
A. is fura egy kicsit, de legalábbis cseppet elfásult. Legutóbb azért vitáztam vele, mert megmondtam neki, hogy szerintem túlzás elmondani az egyik éppen nálunk vendégeskedő haveromnak, hogy Bora nena fülzsírja hogyan tokosodik be a fülébe, és milyen úton-módon lehet azt kipucolni onnan.
Megint kipanaszkodtam magam. Kabbe gyíkok, én leléptem.
Ma délelőtt azért még járkáltam ide-oda ajándékok után kutatva, de szerencsére sikerült a hiányzó kellékeket beszereznem relátíve rövid idő alatt.
S.-től kaptam még tegnap egy tuti karkötőt, melyet maga csinált nekem, és a méretigazítást illetve az utolsó simításokat már azután hajtotta végre rajta, hogy átadta.
Így most úgy néz ki, és áll a csikl őőő csuklómon, ahogyan kell. Magamnak is megvettem a minap az ürgebőrbe kötött füzetecskét, de nem irtam még bele semmit. Egyébként az eleve szokásom, hogy sok dolgot amit kapok valamilyen alkalomból, egyáltalán nem használok, inkább csak dísznek a polcon vagy a szekrénybe eltéve emlékként. Ez egyáltalán nem azért van így, mert nem tetszik vagy nem tudnám használni, hanem egész egyszerűen van egy mániám, ami arra kötelez, hogy ne piszkoljam be, vagy használjam el őket. Ezt nagyon jól el tudom magyarázni lelkes ajándékozóimnak, amikor még hetek múlva is eredeti csomagolásban látják őket viszont az asztalomon. Az viszont már egészen súlyos, hogy ennek a szerencsétlen ürgebőrbe kötött ürgekönyvnek a szűz lapjait sem gyaláztam még meg, és elképzelhető, hogy egy árva tintapacni sem kerül majd rájuk soha. Ezek szerint magamat is megsértem ezzel... utálom a pofámat.
A másik istentelenül érdekes happening volt, hogy megérkezett a huszonhatkötetes világirodalom klasszikusai sorozat, amit A.-éktól kaptam karira. (I MUST USE THIS WORD!!! :P) Egyelőre még mindig az asztalom közepén tornyosulnak, mert máshol egyszerűen nincs helyük. Régesrégi társasjátékaim padlásra való feltranszportálása után viszont már könnyebb lesz a helyzet, mert akkor néhány utólagos logisztikai pakolós-átrendezős-idétlenkedés után végre békében nyugodhatnak a könyvek a szekrényben. :) Na jó, el fogom olvasni azokat, amelyek érdekelnek, de tényleg... Egyébként a Magyar Szó tényleg egészen nagy kampányt csinált ennek a sorozatnak, reklámozta veszettül, így már arra is gondoltam, hogy a sok-sok rendelés miatt, melyekről belső információból tudok, egész Vajdaság túlművelődik majd, és a korombeliek mindannyian Kafkát és Dosztojevszkit fognak olvasni szabadidejükben.
Már az is előttem van, ahogy a legközelebbi családi-rokonpartin egyik idősebb félrokonom atomrészegen odaténfereg hozzám, és megkérdi, mit olvasok éppen, mert tudod jól kisfiam, hogy nagyon fontos az olvasás mert kultúrálódni kell meg minden, és most Ő is olvas, képzeljem el. Az egész konverzációnak természetesen kurvára az lesz a lényege, hogy én végre megkérdezzem, Ő mit is olvas éppen. Erre elégedetten és büszkén meséli majd el, hogy a Vörös és Feketét a Stendhaltól! Igen, mert megvette ezt a sorozatot a Magyar Szóban, és fáááánnntáásztikus, nem tudja letenni, nosztalgiázik, és az ő gyerekei már elolvasták mindegyiket. (értsd: mivel én még nem, ezért hülyébbnek minősülök az ő gyerekeinél, menjek a picsába a nagy pofámmal meg az okoska mondásaimmal - most jól megmondtuk a magunkét ennek a jól szituált kis köcsögnek! höhö)
A. is fura egy kicsit, de legalábbis cseppet elfásult. Legutóbb azért vitáztam vele, mert megmondtam neki, hogy szerintem túlzás elmondani az egyik éppen nálunk vendégeskedő haveromnak, hogy Bora nena fülzsírja hogyan tokosodik be a fülébe, és milyen úton-módon lehet azt kipucolni onnan.
Megint kipanaszkodtam magam. Kabbe gyíkok, én leléptem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése