Kis esti krimi

Nem elég, hogy lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy az előző bejegyzésben fiúbarátaim közül sokan elestek az általam elképzelt csatában, és M.-nek még iszonyú kínok között is kellett szenvednie, a nap végére a rendőrségtől kezdve a kárfelmérőkön át helyszínelő birónőig mindenki a házunk előtt volt, és M.-et interjúvolta, mert kirabolták a kocsiját mindennel együtt ami benne volt. A kár igencsak tetemes. Jó hangulatban dumáltunk úgy fél órát nálam, és amikor kimentünk, hogy együtt bepakoljuk a kocsiban lévő holmit, csak a betört hátsóüveget és mindennek a hűlt helyét találtuk.
A rendőr úgy jó húsz percre rá jelent meg, és miután felvette az adatokat és kikérdezett minket, elbeszélgetett A.-val is. Amikor A. éppen a szegénységről, az erkölcsi fertőröl meg a gátlástalan rabló világról magyarázott neki, és felvetette, mit csinálhatnak ezek egy töksötét utcában valahol a külvárosban, ha itt ilyesmit bepróbálnak, a biztosúr elmesélte saját történetét. Leesett az állunk, mert elmondta, hogy két évet és két hónapot ült börtönben, mert munkavégzés közben olyasvalakit húzott ki egy kocsiból és ütött meg, akit nem kellett volna, és csak pár hónapja szabadult. Hát igen, a munkáján túl neki is megvannak a magántapasztalatai a gátlástalan világról és az erkölcsi fertőröl.

Eléggé sok cigit szívtunk el, úgyhogy hasogat a fejem... asszem hétvégén már nem írok, mert lesz jobb dolgom is. Legyetek rosszak!

We were (will be) soldiers

Eddig sem vettem soha túl komolyan a fenyegetéseket délről, és az utóbbi hetekben felmerült jövőbeni lehetséges hadiállapottal sem foglalkoztam túl sokat, de lassan azért ez az egész kezd már egy kicsit aggasztó lenni... Ezek a faszfejek képesek lesznek ezt megcsinálni? Nem fogják fel, hogy már réges-régen elvesztették Kosovót? Ha pedig tényleg lemasíroztatnak minket oda, kikre fogunk majd lövöldözni, honnan, és mivel?! Ha belegondoltok, egyáltalán nem hülyeség egyik kérdés sem, de mielőtt elveimet és jóizlésemet félrerúgva politizálásba kezdenék, inkább kitartok a hülyeségnél (mert nincs szándékomban agyvérzést kapni emiatt, és józan elmélkedéssel ezen sajnos nem lehet változtatni) és ezért engedjétek meg, hogy a lá Noir, leírjam milyen jeleneteket képzeltem el tusolás közben, a fürdőszobai rádióból Hendrix néhány gitárbravúrját hallgatva.

2008 márciusa, valahol Pristina közelében

- Gyere bazdmeg itt a gránát!
- M., húzd meg magad, ne gyujts rá bazdmeg! Azt akarod hogy fejbelőjenek a bokorban mint a nyulat?!
- Jólvan na! De itt a gránát! Húzd ki a pöcköt és dobd a házra!

Kirántom a pöcköt, feltérdelek, és M. gránátját a düledező házikó felé hajítom. Valahol a küszöb előtt ér földet, majd néhány másodpercen belül fülsiketítő robajjal tépi le a ház majd’ fél oldalát, aminek következtében akkora porfelhő keletkezik, hogy percekig semmit sem látunk az épületből. Háborús mértékkel mérve nagyon sok idő telik el, és a majd két perces lapulás után hallom, ahogy kattan M. öngyujtója, és idegesenen, nevetgélve mormol valamit maga elé.

- Barátom... szerinted... ezek most ott meghaltak, vagy mifasz...?
- Kicsodák? Nincs ott senki, M... Én nem látok sen... – pukkanás az arcomtól tíz centire, vér csap a szemüvegemre, az orromba és a számba, amitől majdnem megfulladok, mert sikerül lenyelnem belőle egy jókora adagot... Köhögök és köpködök magam elé, és teljesen abszurd módon a pukovnik érdes, parasztosan fellengzős hangja jut eszembe, amikor éppen arról oktat ki, ne pofázzak állandóan, mert megjárom. Amikor feleszmélek az első sokkból, lerántom a szemüvegem, és homályosan látom M.-t, aki vergődik a fűben, és bal orcáját szoritja, amiből gejzírben spriccel a vér.

- D.!! D.!! Gyere ide! M.-et el-ta-lál-tááák!! – üvöltöm torkomszakadtából.

A távolból, de hálisten mögöttünk, kiabálást hallok, talán T. vagy V., nem tudom megállapítani. Közelebbmászom M.-hez, aki sápadtan nyöszörög, és remegő jobb kezével a fűben matat. Teljes pánik lesz úrra rajtam, nem tudom, hogy ilyenkor le kéne –e lőni azt, aki felénk lőtt, vagy segíteni a bajtársamon... Mivel kiképzésünk nem volt, és egyáltalán nem lettünk felkészítve az ilyen helyzetekre, ezért a b-t választom, és meglapulva, a kezemben a gézzel ügyetlenkedve megpróbálok segíteni valahogy M.-en... D., gyere már...

Nem jutok túl sokra, de fél pillanattal később szerencsére megpillantom D. fekete fejét a fűben, amint felénk kúszik a táskájával, és egy perccel később már mellettünk van, és M. arcát nézegeti. Nagyon higgadtan megpróbálja elállítani a vérzést, közben egész idő alatt beszél hozzá, és nyugtatgatja. Majd hirtelen megfordul és rám néz.

- Láttad, hogy ki lőtt? A házból?
- Fogalmam sincs... én senkit sem láttam bazdmeg... tuti, hogy ott bújkál a fák között valami siptár paraszt a puskájával, vagy mittudomén... M. mondott valamit, hogy látott arra valakiket a ház körül, de én nem láttam senkit...
- Elállítom a vérzést, rendben lesz szerintem, csak most sokkban van. Nézz már szét és keresd meg a fülét.
- Jézusom... nem is láttam, hogy lement a füle... Megtörlöm a szemüvegem, és M. körül kezdek matatni a fűben, idegesen barátfület keresgélve.
- Szerinted ha szólitgatom, jelentkezik az a fül? – próbálok poénkodni, hogy a helyzetet borzalmasból a sokkal jobb „nagyon szarrá” avanzsáljam, de a vicc természetesen annyira nem helyénvaló, hogy még M. nemtetszést kifejező horkantását is hallani vélem utána.
- D., nem találom sehol...
- Próbáld megkeresni, ha megtalálnánk esetleg vissza tudják varrni – dobja hátra D. a válla fölött, miközben M. fejénél ügykezel. Nem látom mit csinál, mert eltakarja M.-t, így az egész jelenet Frankenstein doktor kisérletére emlékeztet abból a százéves filmből.
- D.... rendben lesz M.?
- Persze, minden ok, meg fogja úszni.
- T. és V. merre vannak?
- Nemtom, tegnap a pókerezés után V. még valami nyelvtankönyvet olvasott az ágyán, T. pedig írogatott valamit. Akkor láttam őket utoljára. Nem velünk jöttek ki, úgyhogy húsz kilóméteren belül akárhol lehetnek.
- D., nekünk kurvára nem kéne itt lennünk... mi a faszt kere.. ITT A FÜLE!!

M.-től jó három méterre találom meg a fülét, rávetem magam, és a cafatot diadalmasan a fejem fölé emelem, mint egy sportoló az aranyserleget. Ekkor valami olyasmit érzek, mint amikor lebuksz a tenger alá, a hallójáratod telemegy vízzel, és miután feljössz, sistergő hanggal távozik onnan. A másodperc tört része alatt szúró fájdalom járja át a testem, mintha villám csapott volna belé... Hogy ezután mi történik, nem láthatom, de egy homályos, lebegő vízióban megjelenik előttem egy füves rét, ahol D., K., M., T. és V. lassított felvételen rohan AK 47-esekkel a markukban, Albioni Adaggio-ja szól a háttérben, és sorban egymás után, nagy zöld dominókként esnek össze a mezőn, ábécésorrendben.

The Girlz of November 29th

“Jőjjön! Bemutatom Önt a többieknek a Syntaxos csoportból! Ön mostantól velük fog együtt lenni minden nap!”

Irénke, én oda megyek, ahová Ön parancsolja.

Bevezet a kettes terembe, ahol egy ismerős-forma tanárnő, (talán a gimiből?) éppen a diákok neveit gyakorolja, és felhevülten hirdet egy, a Syntax varázslatos világát bemutató könyvet ötösszázötven dinárért. Irénke nem szarozik sokat a bemutatásommal, elintézi egy „itt egy új diák, mostantól ide fog járni ebbe a csoportba Önökkel”- szösszenettel, de azért megnyugodva veszem tudomásul, hogy nem kell verssel, síppal, dobbal vagy nádihegedűvel bemutatkoznom a többieknek.

Egy fekete, hosszú hajú lány ütögeti a kezével a mellette lévő széket, és invitál, üljek le mellé. Megismerkedünk, és nem sokkal később az is kiderül, hogy egy általános iskolás osztálytársam, mostanában meg már kedves ivócimborám barátnője volt Ő két évig, így kellemes, nosztalgikus közös témák alakulnak, és az óra után vele és barátnőjével már egy közeli kávézóban beszélgetünk nagyokat röhörészve. Meglepő nyiltsággal mesélnek nekem a pasijaikról és egészen különös vásárlási szokásaikról, amit én is igen őszinte megnyilvánulásokkal és röhejfakasztó sztorikkal díjazok. Megigérik nekem, hogy már hétfőre az összes eddigi anyagot, amit sikerült lejegyezniük azokon az előadásokon és gyakorlatokon amelyeken nem voltam jelen, a teljesség igényével adják át nekem fénymásolásra...

Esküszöm, az öt eltöltött szögedi évem alatt nem találkoztam egy feleennyire készséges vagy segítőkész csoporttárssal sem. Értékes információkkal látnak el az általuk „kavboj-egyetemnek” nevezett Internacionalni Univerzitetről és az ott dolgozó káderek igencsak szövevényes rokoni kapcsolatairól, legendás megnyilvánulásaikról, valamint megmosolyogtató nemi életükről. Megbeszéljük, hogy jövő hónapban valamikor már egy házibuliba is elmegyünk hárman isten tudja hová és kihez, és hétfőn már együtt fogunk tanulni nagy erőkkel a közelgő Syntax-kollokviumra. Tényleg nagyon aranyosak mindketten, és a kötelező telefonszámcserék után ők vásárolni, én pedig hazafelé veszem az irányt a dermesztő hidegben.

heavy...

Telnek-múlnak a napok, túl vagyok az eddigi egyik legszebb hétvégémen, ami sok szempontból emlékezetes marad. Volt benne nagyon sok szerelmeskedős-ölelkezés Z.-vel, hatos kapás szerb vizsgára (damn I’m good :P) , didergés a hidegben, utcákon céltalan csavargás, és pszihadelikus autókázás éjjel kettőkor rémisztő ködben a végitélet útján.

No, visszatérve a hatosra, szombaton most kivételesen a dékán lebetegedése miatt nem tudtam levizsgázni, (több mint valószínű, hogy fogott rajta az átkom, de így ismeretlenül, személyes tapasztalataim alapján ajánlom neki a szegedi cigányasszonyt a Kárászon) úgyhogy ez az aprócska siker már a hétvégén túlra, hétfőre húzódott. Idióta tanárnőcske, akiről már előbb írtam, természetesen megint elkevert valamit, és az Акценатски систем-et kérdezte, ami – valószínűleg magatoktól is kitaláltátok – NEM volt rajta a papíromon. Sebaj, mert a másik két kérdést azért szétzúztam. Látom már, hogy a hatossal is ugyanúgy leszek ezután, mint a kettessel, tehát bugyután szempillámat rebegtetve könyörgöm majd azért, hogy csak görbüljön az a fáken jegy, és ne egyenes vonalakkal kezdődjön.
Azt viszont még egyik itthon tanuló ismerősömtől sem hallottam, hogy valaha hetest vagy kilencest kapott volna... kilencest még talán, de hetesre egyáltalán nem emlékszem. Írjon, aki kapott már hetest, komolyan érdekel!
A következő örömvizsgám valamikor huszadika környékén lesz módszertanból, kapok majd hozzá anyagot két szimpatikus ifjú hölgytől, akik beilleszkedésemet hivatottak segíteni Novi Pazarban. Most biztosan azt hiszitek, én ennek még külön ÖRÜLÖK is, de biztosíthatlak titeket, fiúkat kértem (mit kértem! követeltem!!) az asztalt csapkodva, de Irénke ragaszkodott a lányokhoz, mondván ők az évfolyamelsők... Nem tehettem mást, sajnos muszáj volt belemennem... Szar nekem.
Irénke viccesen még ajánlotta is egyiküket, mint lehetséges szellemi pártnert a jövőben, de felvilágosítottam, hogy olyan szerelmes vagyok, mint Nelson admirális legnagyobb ágyúja.
Erre valami ilyesmit mondott: „Fanta! Örülök... Önnek!”

Szombat éjjel pedig autókáztunk egyet a legborzalmasabb ködben, amit valaha láttam. Negyvenes óránkénti sebességgel és éberen az út közepén szaladó (ekkor viszont komótosan sétáló) fehér csíkokat figyelve araszoltunk előre, a volán mögött nyári ex-élettársammal, az anyósülésen M.-el, hátul pedig Z.-vel ketten szorosan összeölelkezve, az épségben való megérkezésért a szerelem isteneihez imádkozva.

A vasúti átjáró közelében hasonlót éltünk át, mint amit sok-sok évvel ezelőtt Jim Morrison, amikor kisgyerekként a szüleivel autókázott, és egy felfordult kamiont látott halott indiánokkal a sivatagban. Szerinte későbbi „jorszokúl” egyéniségét egy akkor és ott beléköltözött indián-szellemnek köszönhette.
A sivatagot és az indiánokat leszámítva tényleg valami ilyesmit tapasztaltunk, én legalábbis egészen biztos. A sivatagot a mi esetünkben a tejfehér, sűrű köd jelentette, halott indiánok helyett pedig egy árokba szaladt és összetört Punto-t láttunk.
Miközben lassan áthaladtunk a sineken, a ködben - Sigourney Weaverrel ellentétben - gorillák helyett rendőröket kerülgettünk, és mindannyian az ablaküvegre tapadva figyeltük az eseményeket. M. az anyósülésen el volt foglalva azzal, hogy előre meredve megpróbálta szétfoszlatni a ködöt tekintetével, így sikerült lemaradnia a horrorról. „Milyen kocsi? Hol?!”

Szerencsésen megúsztuk a kalandot, és amikor célhoz értünk, elbúcsúztam Z.-től, aki nagyon szexisen és nagyon femme fatale-osan hazafelé indult az út közepén... Valamilyen Humphrey Bogart-os idézeten törtem a fejem, amit utánakiabálhatnék, de semmi sem jutott eszembe. Úgyhogy kevésbé romantikusan, egy lájtosat dudálva elköszöntünk, és fáradtan hazahajtottunk.

Season Finale

Kedves Olvasóim (Barátaim az Úrban), ahogyan már előbb utaltam rá, kisebb szünet következik blogírásos tevékenységemben.

Húha... Végigolvasva előző bejegyzésemet, sokadszorra is úgy tűnik, mintha Woody Allen egyik anyakomplexusos filmjéből hullott volna ki ez a párbeszéd... Az érdekessége mégis az, hogy Woody Allen zsenijével ellentétben ez korántsem olyan vicces, viszont száz-százalékig reális. Ami meglepett viszont, az a pár komment, amt kaptam tőletek, és amelyekben leírjátok, hogy nálatok is hasonló a helyzet :-) (egyébként ilyen megjegyzéseket egész nyugodtan lehet a blogra is írni, nem kell fizetni érte a blogger.com-nak!)

Több, mint valószínű, hogy pár napon belül újra jelentkezni fogok, de most a legkülönbözőbb kötelezettségek és elfoglaltságok (ájjáj de komoly... :-P) miatt úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet. Ez a kis pihenés arra is jó lesz, hogy a jövőben megjelenő postjaimban is eredeti helyzetképeket tudjak (próbáljak meg) átadni Nektek. Aztán vagy sikerül, vagy nem, mégis reménykedem benne, hogy eddig azért nem léptem át a kelleténél többször a jóizlés határát...

A mai napon még sulizok egyet, dél felé negyvenötödször is megnézem a Ponyvaregényt, majd végeláthatatlan tanulásba temetkezem, és este egy hangrobbanást imitáló zaj kiséretében kis időre eltűnök a blogoszférából.

Legyetek rosszak!

Noir

Mothership (avagy hajó, ha nem jó)

Mama told me when I was young
Come sit beside me, my only son
And listen closely to what I say.
And if you do this
It will help you some sunny day.
Take your time... don't live too fast,
Troubles will come and they will pass.
Go find a woman and you'll find love,
And don't forget son,
There is someone up above.

And be a simple kind of man.
Be something you love and understand.
Be a simple kind of man.
Won't you do this for me son,
If you can?

Lynyrd Skynyrd - Simple Man


10.00

- Szia Kisfiam! Felkeltél? Mindenfelé szaladgáltam az épületben, nem volt még idő, hogy felhívjalak... Csinálod? Megy? Főztem kávét reggel, megtaláltad? Csak meg kell melegíteni, kint hagytam az asztalon.

- Persze, hogy megy A., két hete mást se csinálok. Nem megyek sohova se, most adtam oda a parasztoknak az avonjukat.

- Na!! Hogy lehet ilyet mondani? Jóvan, lényeg, hogy elvitték...

Hogyne, reggel fél nyolckor ők már szokás szerint úgy csöngettek, mintha az életük múlna rajta. Még az ablakomat is elkezdte ütögetni a nő, először azt hittem, csak a mancsával. Aztán amikor fürdőköpenyben, kócosan kizártam az ajtót, látom, hogy egy faággal próbálkozott, ami még mindig a kezében volt... Jó, hogy be nem törted az ablakot, te idióta.

- Tanulok A., majd jössz. Hozz már egy doboz cigit, légyszives...

- Ok, puszi!

És tényleg tanulok... valami csoda folytán most megy. Egyedül, vagy Franklinnel az ölemben, de tényleg úgy érzem, ezúttal ez nekem menni fog. No, azért múlva dícsérjük a napot, mert még korai lenne bármilyen jó szándékot belemagyarázni a vizsgáztatóm hozzáállásába, vagy eldönteni, készen állok –e. Azért még nem váltam hobbitanulóvá... Jézusom V., de irigyellek... neked ezt az anyagot egy nap alatt sikerülne abszolválnod.

13.50

- Nagyon büdös van itt... Te kiszellőztettél egyáltalán, vagy megint cigiztél a szobában?

- A., nem cigiztem a szobámban, megbeszéltük, nem emlékszel? Azért ahhoz még tartom magam...

- Na, hagyjuk... Annyit dolgoztam, hogy már elegem van a mai napból. Képzeld a radikálisok előterjesztették, hogy minden kávézó, pizzéria, trafik meg üzlet este nyolcig legyen nyitva. Ezek statáriumot akarnak bevezetni szerintem.

- Úgyse fogják megszavazni.

- Nem is érdekes, te ezzel ne foglalkozz, inkább hozd ki a tanulmányokat, és csináljuk.

- Megvan a vízumom? Megcsinálták?

- Nem is volt még időm fölmenni a Čedohoz, majd holnap. Hagyjuk már!

- Jólvan na, csak kérdezem!

Gyors tempóban bemegyek a szobámba, kicsit azért még mindig idegesen... MEGINT korábban jött haza, de szerencsére nem vette észre, hogy nincs a konyhában a hamutartó. Felkapom, megállok a nagyszobában, és fülelek... Fél perc múlva meghallom a megváltó parketta-csörgést a hálószobából, és magamban a Mission Impossible dallamát dudorászva, pillanatok alatt kiöntöm a hamutartó tartalmát a szemétbe, majd ninja mozdulatokkal az ebédlőasztalra helyezem azt. Tökéletesen végrehajtott akciómat megkoronázandó, rá is gyújtok.

- Tudod azért, P.-nek sem hiányzik ez a cirkusz itt minden este. Tegnap is amit lebaszarintottál, háát, tudod, nem lehet ilyeneket már minálunk. Értsd már meg, hogy vagy alkalmazkodsz, vagy tőlem mehetsz amerre látsz. Mehetsz a hajódra, csak előbb menj el katonának!

- Na jólvan azért, senki sem megy hajókra, nem volt szó ilyesmiről már régóta. A., hagyjuk már egymást békén. Megbeszéltük a dolgokat, tartsuk már ahhoz magunkat.

- Különben meg nem tanultál délelőtt, mert hivtalak még tizenegykor is, foglalt volt a telefon. Internyettteztél biztos.

- Nem is tudtam volna felmenni a netre, nem működik már tegnap délután óta. Azóta sem voltam interneten.

- Te tudod, magadnak csinálod, vagy nem csinálod...

Kikönyörgök még néhány óra ismétlési lehetőséget, és bevonulok a szobámba. Lejjeb tekerem a hűtő hangját a számítógépen, ne legyen olyan hangos, gyorsan megnézem a leveleimet, és kicserélem a háttérképemet, ami a Cannavarell nevű óceánjárót ábrázolja. Az ördög a részletekben bújik meg.
Késő.


- Mit keres az a bögre a számítógép mellett? Te itt kávéztál reggel, meg cigiztél a gép előtt!

- Csak behoztam, mert... őőő....

- Édes gyerekem, ezt így nem lehet, értsd már meg! Csinálj amit akarsz, magadnak csinálod, menj el tőlem katonának aztán mehetsz a kikötőbe!

Magamba zárkózva nézek magam elé... Lemerült az ipod, de nem fogom felkapcsolni a számítógépet, hogy feltöltsem. Szarom le, az is csak elveszi a figyelmemet, az elektronika felmordulása pedig csak idevonzzaná A.-t. Tudom a zavisna rečenicákat, meg a vrste rečit, meg úgy nagyjából mindent, ami kell szombatra, csak még ezt a kurva utolsó anyagot nem... Pánikolok, szenvedek meg nyúlok az ágyon, mondom fel azt, amit tudok, ismételgetem ami megy... és bízom az Isteni gondviselésben.

16.50

- Te ezt most szeretnéd, vagy nem? – kérdi A., mélyet szippantva bestlájtjából.

- A.... Mondtam, hogy igen. Ezerszer elmondtam, hogy igen, szeretném, vegyük át, ha így menni fog, akkor állok elébe.

- Jólvan. Látom, hogy a többi azért már megy, akkor menjünk tovább... Mit mosolyogsz te állandóan? Meghülyültél? Normális vagy?

- Semmit, semmit, csak eszembe jutott ez a hajós dolog. Nem mennék én hajóra, de tényleg. Akkor sem, ha az utcánkban kötne ki.

- Hajó nem hajó, hagyjuk már a hajókat! Neked csak ezeken a hülyeségeken jár az eszed, miért nem foglalkozol már végre valami olyasmivel, ami ér is valamit?!

- Jaj A... hagyj már békén... Lépjünk már túl, felejtsük el a hajókat, miért kell folyton ezzel baszogatni? Állandóan baszogatsz, kezdem azt hinni, hogy élvezed.

- Nem élvezi ezt senki, csak tudod, azért fájt amit mondtál szeptember végén... nem azért lettél taníttatva, hogy itthagyj minket.

- Nem akarok itthagyni senkit... Csak vannak dolgok, amik elkezdik foglalkoztatni az embert. Nekem ez a hajós dolog is ilyen volt. Engem az akkor foglalkoztatott és nem érdekel a véleményed!!

- Nem is tudnál ott mit csinálni, mihez értenél te egy hajón?

- Senki sem ért hozzá, amíg ki nem képeznek... de hagyjuk már.

- Mi van a barátokkal? Nem is jönnek, tudom én, hogy miért...

- Mi van? Mi az, hogy nem jönnek?

- ÁÁÁ, tudom én, értem én... Természetes, hogy nekik is kellemetlen ez az egész helyzet...

- Micsoda?! Te miről beszélsz?! Leszarom, hogy mit gondolsz, te egy másik században élsz!

- Az anyád úristenit! Az én vagyok... Ezért neveltelek, meg iskoláztattalak, hogy ilyeneket mondj?! Leszarod? Leszarsz engem?! Leszarhatsz, de amig itt laksz, addig az lesz, amit én mondok, azt eszed amit én főzök és ha meg nem tetszik valami, akkor elmehetsz a hajóra! Hagyj itt mindent, hagyd itt P.-t is, úgyis csak tönkreteszed ezzel az egésszel! Mindegy, kár is róla beszélni... leszarsz? Leszarod?! Szarjad is le... Mindent leszartál.

- A... jó, bocsánat, nem úgy gondoltam... Te is tudod, hogy elszoktunk egymástól.

- Hiába mondod, hogy ugyanolyanok vagyunk, én ilyenkorra már befejeztem az egyetemet. Meg nem hazudoztam... hogy tudsz hazudozni nekünk? Másoknak meg igazat mondasz? A szüleidnek hazudsz?

-... figyelj ... megigérem, hogy befejezem. Ezt már elmondtam párszor. Most viszont komolyan is gondolom.

- Lehet, hogy tényleg elszoktunk egymástól... most nyomtad el, ne cigizz már annyit, mert baj lesz!! Jézusom, köhögsz is... Jaj Istenem, mekkora baj lesz!!!

- A., azért köhögök, mert cigizek, és meg is fáztam. Azért a tüdőráktól még talán messze vagyunk.

- Ne is mondjál ilyet, te normális vagy?! Kisfiam, értsd meg, hogy én csak segíteni akarok, miért kell ez a show állandóan? Ránk mindig számíthattál! Akármikor baj volt, és kellett a segítség, ott voltunk minden pillanatban, rohantunk és csináltuk! Te is nagyon jól tudod.

- Tudom A... Tisztában vagyok vele. Nem kell ezt többször elmondanod, magam is nagyon jól tudom. Főzök egy kávét, jó?

- Lehet, aztán elkezdjük. Mit főzzek aztán? Mit ennél?

Körülbelül fél óra kell hozzá, hogy mindketten lenyugodjunk. Már régen rájöttem, milyen apró gesztusokkal és mely szavakkal lehet jobb kedvre deríteni. Nem volt célom, hogy rosszat írjak A.-ról, akárhogy is jött le ez az egész. Túlzás és erőltetettség nélkül írtam le egy tipikus napot. De kérlek higgyétek el, igyekszem. Az, hogy csatatér néha a konyhánk, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy háborúban állnánk egymással. Ezen a csatatéren olykor túl sok a füst, nem látni semmit, túl nagy a zaj, célzott támadások zajlanak, kritikus találatokat és robbanásokat lehet látni. Esetleg kémek buknak le, diplomatákat végeznek ki, vagy hajók sűlyednek el.

Attól a pillanattól viszont, hogy a béke megköttetett, és beáll a hidegháború, a további kapcsolat szép, kellemes, és gyümölcsöző mindkét szuperhatalom számára.

Élet(kép) ezerrel

- Na mizujs? Hallom hazajöttél! Mi ez a szar zene?

- Jól hallottad, haza... de ki mondta? Ez meg nem szar zene, hanem a Bocelli. Inkább mérd hozzá az összes többit! Hoztam kólát.

- Köszi! Nekem mindegy, de szerintem ez a zene akkor is nyűglődés. Habár a faszi hangja elég jó. Húha, sok kérdésem lesz, ezer éve nem láttalak! Mi van T.-vel? Elment végül Pestre?

- Nem, Szegeden van, a koleszban lakik. Volt valami gebasz Pesttel, úgyhogy jövőre megint megpróbálja.

- Értem... és... őőő... R.-? Úgy hallottam megint elutazott...

- Igen, a hétvégén jött vissza. Beszéltem is vele, de még nem mesélte el, milyen volt. Igaza is van, hogy elutazott. Amíg nem találkoztam Z.-vel, én is mentem volna világnak, akárhová, csak innen el. De most komolyan... ki mondta, hogy visszajöttem?

- Senki, senki, csak említette valaki, hogy blogot írsz. Neked más dolgod sincs, hogy ennyit írkálsz? Jólvan csak hülyéskedek...

- Senki? Valaki? Na mindegy, lényegtelen...

- Jaja, röhejes volt az egész szituáció, de a lényeget megtudtam. Aztán beleolvastam, és abból sakkoztam ki, hogy hazajöttél. Érdekes, de pár betűre még nem jöttem rá. Ja! Hallom gyengusz vagy a whiskey-hez? Most mit röhögsz? Nem szégyen az!

- Ugyan hagyjál már a picsába, tudod jól, hogy mindig úgy iszom... de lépjünk már túl ezen!

- Csak vigyorogsz itt mint a fakutya! Na! Mondd már meg a betűket! Kicsoda M vagy O?

- Nem gondolod, hogy pont ez a lényege, hogy kurvára ne mondjam meg, ki-kicsoda, és ki mi alapján kapta a betűjét? Egyébként meg azt ki lehet találni, ki kicsoda... Nem nagy feszkó!

- Há’ jóvan... A helyedre került már valaki?

- Még nem, de állítólag nemsokára odaköltözik egy elsős arc, K. említette. Neki meg holnap van a szülinapja, majd felhívom... A többiek mesélik, hogy nem túl szociális mostanában, alig látják... Te még mindig az izénél dolgozol, ott azoknál, hogyhivjákmá!

- Hát én onnan megyek nyugdijba bazzeg, szerintem nagyon jó. Nem valami komoly a fizu, de amire nekem kell, pont elég. Apropó! Hoztam azt az ezer forintot, amit még első héten kölcsönadtál...

- Teljesen el is felejtettem én azt már... köszi szépen! Látod megúszhattad volna.

- Hehe... Amúgy jól vagy? Minden rendben?

- Én? Persze, hogy jól vagyok, csak lassan kezdek rájönni, miért volt P. olyan fura tavaly nyáron...

- Ezt hogy érted?

- Hát tudod, volt neki az az infarktusa... Na, miután hazajött, és egész nyáron itthon volt, akárki jött el hozzánk vendégségbe, P.-nek be sem állt a szája, csak beszélt, beszélt és beszélt... Most én is ilyen trippben vagyok, halál komolyan... Annyi a gáz, hogy hiányoznak az emberek, amúgy tényleg minden rendben. Tegnap felhívtam D.-t, hogy mi van vele.

- És? Beigazolódott a rossz érzés? Olvastam valami olyasmit asszem...

- Hát úgy tűnik semmi komoly gond nincs. Csak volt valami érdekes megérzésem.

- Mintha meghíztál volna!

- Hagyjál már, hogy tűnhet fel?! Csak egy fáken kilót! Home sweet home, házikoszt... De eldöntöttem, hogy vigyázok, nem akarok mégegyszer akkora lenni mint régen.

- Hiú vagy, ennyi. Bemegyünk este valahová?

- Ma nem, tanulnom kell, ez az extra témakör rohadt nagy, át kell vennem pontról pontra... Úgyhogy valószínű még a blogot is hanyagolni fogom. Kicsit úgy érzem, meg is feneklettem, inspirációt kell gyüjteni, meg tapasztalatokat... Különben meg megigértem M.-nek, hogy átmegyek este, megiszunk pár sört.

- Várj csak! Rájöttem vazze! M az M., nem?

- Na jó, ennyit még elárulhatok. M tényleg M.
Kérsz még kólát?

Café Intermezzo Take Eight

Barátaim, adjunk el mindent, és Tijuanában építsük fel saját Titty Twisterünket!
Berendeznénk, kétes erkölcsű táncosnőket szerződtetnénk, mahagóni borítású bárpultot rendelnénk, csak a legfinomabb és legerősebb italokat szolgálnánk fel, és még a Tito & Тarantula-t is meghívhatnánk fellépni olykor-olykor...
Salma Hayeket is meg kéne győzni valahogy, jőjjön el legalább a megnyitóra! Ha őt sikerül megnyerni, a kígyó beszerzése szerintem már gyerekjáték lesz.
A vámpírokat hanyagolhatjuk.

Ki tart velem?

Technocracy

Uhh gyerekek... annyira hideg van kint, hogy lefagytak az újjaim, és alig tudom nyomogatni a billentyűzetet.
A mai napnak meg még nincs vége, később vissza kell mennem, és megint be kell öltözni fagyálló szkafanderbe.

Még az ipod fülhallgatói is kezdtek belefagyni a fülembe... P. szokott utalgatni rá, hogy mekkora hülyeségnek tartja, hogy folyton hallgatom. Nemtetszését egy „nem élhetek muzsikaszóóóó néééélkül!!” nótarészlettel szokta tudtomra adni, de nem figyelek rá, mert nekem erre bizony szükségem van.
Kedvenc nem-organikus barátom nélkül ki sem teszem a lábam a házból, gyakorlatilag előbb szerelem fel magamra őt, mint a ruháimat. Tényleg nem tudok zene nélkül élni, de szerintem ezzel még nagyon sokan vagyunk így. Hasonló a helyzet a mobillal, amivel azért talán kevesebben vannak ÚGY, mint én...
Már Z. is említette, hogy amíg meg nem ismert, azt hitte, nála nincs nagyobb mobilmániás.

Krónikus mobilbuziságom első jelei már igencsak régen megmutatkoztak, talán már a negyedik gimiben, amikor imáim meghallgatásra találtak, és születésem napjára egy, a kor kultusztelefonjaként számon tartott Siemens C35-öst kaptam ajándékba. Ezt a telefont később természetesen további modellek követték, egytől-egyig nokájok, majd egy pengemoto, amitől mára már sikerült megszabadulnom. Ennél a telefonnál kapcsolódik össze nálam a technika forradalma a középkor bigott vallásosságával, valamint a boszorkánysággal. Abban, hogy túladtam rajta, szerepet játszott a hardware hideg, és barátságtalan külseje, (pedig az elején mennyire kúlnak találtam!) a szoftver lassúsága és kezelhetetlensége, valamint a tény, hogy amióta birtokomban van, sorra történnek velem a rossz dolgok. Nevezzetek hülyének, babonásnak vagy csak egyszerűen köcsögnek, de ez a telefon TÉNYLEG el volt átkozva... (na jó, meg úgy alapból szar is volt)
Szeptemberben aztán végleg a fiókba dobtam, mára meg már szerencsésen megszabadultam tőle.

Érdekes, hogy a korszakalkotó invenciók, melyek a mi generációnk számára például a mobiltelefon vagy az Internet, anno, a nagyszüleink idejében a televíziónak felelhetett meg. De azért gondoljunk bele, mekkora durranás lehetett a tévé abban az időben! Főleg, hogy sokan valamikor a hatvanas években vették meg első tévéjüket, és 69’-ben már egyből a holdraszállást nézhették élő egyenesben! Azért érzitek benne ezt a durva, agysokkoló érzékszervi-kombót, amitől abban az időben őseink lefaszulhattak, és tátott szájjal dőltek előre a fotölyból...
Ma pedig úgy érzem, hogy mindenféle technikai újítást és találmányt természetesnek veszünk, és megjelenésük pillanatában csak egy diszkrét bólintással díjazunk.

Valamikor estefelé felhívom D.-t, és megkérdem minden rendben van–e. Van egy kis rossz érzésem vele kapcsolatban, remélem tévedek...
V., te pedig gyere már, hozd azt a Bocellit, mert vissza kell mennem a suliba!!

További szép napot, Kedves Connecting People!

Mivel elég sok blogot nézegetek mostanában, néhányat pedig napi rendszerességgel olvasok is, feltünt valami. A legtöbb blogger betűket használ nevek helyett... de Abby Lee például, (akinek már könyve is megjelent, Hol jár az eszem? címmel) a kezdetektől nagyon sokáig megtartotta ezt a szokást, ma meg már azért leír valódi neveket is, sőt egyes régi szexpartnereit, akiket túl rossznak talált az ágyban vagy csak egyszerűen megbántották, igen durván be is mocskol. Abby Lee egyébként egy nagyon csinos, nimfomán londoni nő, aki a postjaiban részletesen beszámol az összes szexuális kalandjáról, szaftosan és igencsak szókimondóan. Bocs fiúk, nem írom le a címet, magatoktól is megtaláljátok :)

Vajon miért dönt minden kezdő blogíró ösztönösen a betűk mellett?

puska kellett volna bazdmeg

Semmit sem tehettem, nem voltam rá felkészülve, hogy öten is lehetnek odafent, nemcsak hárman vagy négyen.

Szombat reggel közölték, hogy a pénteki szerb vizsgám nem jött össze, hiába magyaráztam a dékánnak, hogy hat éve nem tanultam szerbet... Bekérdezett két olyan kérdést, amelyeknek még a tárgykörét sem tudtam megállapítani, nemhogy pontos választ tudjak rájuk adni. Egész egyszerűen nem volt ilyen téma azon a papíron, amit egy fura viselkedésű tanárnőcske adott a kezembe két hete, pontokba szedve, mi mindent tanuljak meg a különbözetire. A legjobb az egészben az volt, hogy ez a liba visszakérte szombat délben a papírt, és egy édibébis cuncigrimasz kiséretében ráfirkantott még egy megtanulandó témakört. Aranyos!

No para, szombaton már menni fog.

A Mustang természetesen a garázsban maradt a szar idő, és a korai havazás miatt... Meg az arc sem ért rá annyira, úgyhogy marad a jövő hét... :(
Z. drága, ez nemhogy “ilyen” nap, de “ilyen” hétvége is volt.

A netem is köhög... kezdem unni, hogy állandóan szarakszik. Tuti net ide, tuti net oda, azért sem a wireless sem pedig az adsl gyorsasága nem ér fel a szegedi színvonallal. Arról is kezdek megbizonyosodni, hogy mi, akik eltöltöttünk ott néhány évet és megszoktuk a jót, akárhová is visz majd az utunk, már sohasem fogunk olyan gyorsaságot megtapasztalni mint a kollégiumban. Az emberkék mellett talán még ezt hiányolom a legjobban... de bele kell törődni, vége a boldog, százmegabites időknek.
Itthon azért vicces például a tévében olyan internet-szolgáltató reklámokat látni, amikben a sapkás-napszemüveges hacker lookalike kattint a torrenten, 0,3 másodperc alatt lejön a cucc, izzad és mosolyog, majd egy szájberhang bemondja, hogy „SzÖZamPRÓÓ - Szjuperfászt”
Azt, szuperfaszt. Jőjjön be akárhány szolgáltató, suPper-speed csomag meg parasztvakító hihetetlenforradalmiújításos-hitegetés, itthon még mindig a mobilomon a leggyorsabb a net. (de ezen sajnos korlátozottak a lehetőségek) Ezt elhihetitek nekem, mert egy olyan netfüggő mint én, még egy rezsón is megpróbálja behozni az iwiwet vagy a géjmailt.

Family Gems #2

- Na, drágám, találkozunk a bótba!
- Milyen bótba?
- Há' a családi sírbótba!

az utolsó szerelmeslevél (hiányos helyzetképpel)

Ez egy ilyen nap...
Írja Z., de gyorsan hozzáteszi, hogy ez csak a kiképzés része, és nagyon nagyon szeret... Drága, igazándiból ezzel mindent elmondtál, és aláhúztál... Valóban létezik egy kiképzés, ami tarthat rövid ideig, de húzódhat zavaróan sokáig is... Tudom, hogy nem fog, de azért még legyél szkeptikus. Life is a bitch, and I can be a nutcase.

Fáj az élet, mi? – kérdezte N. sokszor, amikor panaszkodni hallott. Elég sokszor előfordult, legkevésbé sem vagyok könnyű eset, ha problémákkal kerülök szembe. Teljesen felesleges ettől szebb, és találóbb kifejezést keresni, mert valóban, mindent erre a frappáns zsebfilozófiára vezethetünk vissza, talán már az őskorszaktól. Nekik is fájt az élet, ha nem sikerült elég mamutot ledöfni, enni adni a gyerekeknek, vagy meghódítani az áhitott ősnőt. És ebben a gondolatban egy fél körömhegynyi irónia sincs.*

Ha nem jön össze annyi öröm, és annyi meghitt pillanat, amennyit szeretnénk, és amennyire szükségünk van, igen, valóban tud fájni az élet. Szenved a test, ég a lélek (még nem a pokolban, akkor már röhögnénk nagyokat!) és sajog a szív. Mégsem kell keseregni, mert a világ ettől még nem dől össze.

A minap beszéltem O.-val, aki megkérdezte, hogy érzem most magam, és pötyögtetem –e még a Noir’s Thoughts-t. Ő izomból nem olvassa, szarik rá, de meg tudom érteni. Előfordul, hogy Noir se ovassa vissza szivesen a thoughtjait.
Prímán, feleltem. Legelőször elmondtam, hogy volt majdnem két, tökéletesen üres napom szünni nem akaró grafomániám kezdete óta, ami jó jel, de utána rögtön rátértem arra a monológra, amit ilyenkor Rodolfóként kapok elő a farzsebből. A különbség csak annyi volt, hogy szövegelésembe ezúttal új, eddig sohasem hallott mondatok, gondolatok és érzések vegyültek, melyek olyannyira őszintének és ijesztően valódinak hatottak, hogy miután befejeztük a beszélgetést, átértékeltem az eddigi összes gondolatom és véleményem emberekről, élethelyzetekről, és az általam kategórikusan kimondott ítéletekről. Az ijesztő itt korántsem azt jelenti, hogy esetleg lesűlyedtem volna olyan sötét, rémségekkel teli mélységekbe, amikbe eddig még soha, hanem éppen ellenkezőleg.

„Fent vagyok, levegőért kapkodok, határtalan kékség vesz körül, minden oldalról vakító napfénnyel és mosolygó arcokkal.”

A jótól is meg tudsz ijedni, pláne akkor, ha hirtelen felismered, réges régen jelen van az életedben. Ha úgy érzed, csak valami veszettül közhelyes és rózsaszín módon tudod ezt kifejezni, hát csináld úgy. Ha akad is pár naiv és naiva, akik kiröhögnek majd, szard le őket. Ők úgysem értik majd meg, akármit is próbálsz elmondani vagy megosztani. Mi már régóta sajnáljuk őket, mert az ideáljaik (akik legtöbbször saját maguk, de ebben az esetben általuk rongyosra idézett és istenített írókra, esetleg morfinista álművészekre gondolok) eszmefuttatásai messze túlmutatnak felfogóképességükön, és minekután a nyöszörgés és az ágyonnyúlós-elmélkedés nagy divat, és a divatot bizony, követni kell, lenéznek és kinevetnek bárkit, aki szeretne valamit a maga módján elmondani.

Egyik barátom szerint néhány postban nagyon csöpögök.
Ez így igaz, de kérlek hidd el, erre olykor szükség van!
Sötéten, szúrkálódva, urambocsá’ gonoszul a jót nem tudod kifejezni. Ha mégis, akkor művész vagy. Törekedni lehet rá, próbálkozni meglehet vele, de baromi nehéz. A jó dolgokról pedig lehet írni, és kell is, minél többet, minél tisztábban, minél szebben... sokak szerint kizárólag erről kéne. Ugyanezek az emberek állítják azt is, hogy filmeket is kizárólag örömteli, boldog pillanatokról és megindító érzelmeskedésről lenne szabad forgatni, mi mégis jobban élvezzük a sötét, nyirkos, kegyetlen és félelmetes képeket filmen és könyvekben is, általában arra hivatkozva, hogy az a reális.
Igen, ez is realitás. Időnként jó belenézni a sikátorba, de ott élni azért senki sem szeretne.

Világéletemben cinikus, és túlságosan is kritikus ember voltam, amiért az utóbbi időben kaptam hideget, meleget, sőt még olyat is, hogy pont ez a jó bennem. Self-centered with a well-performed attitude. Hát ja, lehet... Az irónia a véremben van, de NEM törekedem (csak és kizárólag) erre az írásban, mert azt még bizony gyakorolni kéne. Nem vagyok író, nem képzelődöm ilyesmiről, mert nem írok jól. Blogot írok, ami blogíróvá tesz. Ennyi, és nem több.

Kérlek nézzétek el, ha néha kitekintgetek a cukormázas, elcsöppenős oldalra, de ez csak azért van, mert most úgy érzem tényleg minden rendben. És erről kell írni. Ha valakivel annyi rossz, szomorú és baljós dolog történik i d e g e s í t ő e n hosszú időn át, mint néhányunkkal, akkor írni kell a megváltó jóról, arról a szépséges ígéretről, amibe mostmár lesz, ami lesz, befektetsz mindent, amid maradt, eladod a lelked, és kipróbálod mindazt, amit mindig is szerettél volna, önfeledten, nem törődve semmilyen következménnyel. Többféleképpen is megvalósíthatod önmagad, és kiélheted „elfojott vágyaid”. Akár úgy is, ha nem nézel szét a zebrán, kirúgod a kislány kezéből a fagylaltot, nem adod át a helyed, visszapofázol a tanárodnak, aki megvág, lelövöd a dj-t, vagy a füstöt belefújod egy okoska arcába.

Nincsenek ilyen szélsőséges terveid? Akkor tedd azt amit én: keress és találj egy olyan kincset, mint amilyet nekem sikerült, vigyázz rá, próbálj neki minél több szépet, jót, igazat és értékeset adni.
Ha pedig akkora szerencse érne, mint engem, minderre csak később lesz lehetőséged.

Ő meg fog előzni.

Café Intermezzo Take Seven

Az öt legfinomabb ital, és ajánlott fogyasztási módjaik (elsősorban fiúknak ;-)

1. Jack & Coke, 2 kocka jéggel, széles pohárból
2. Jim Beam, tisztán, sok-sok jéggel, ugyancsak széles pohárból
3. Jack Daniels, tisztán, jég nélkül, lány hasáról
4. Screwdriver, sok-sok jéggel, highball pohárból
5. Jagermeister, lehűtött shot-pohárból és/vagy lány jéggel lehűtött hasáról :-)

Mivel ez a Take Seven, ezért szót ejtenék egy Seven and Seven nevű úgyszintén highball cocktailről, ami Ámerikában az egyik legpopulárisabb ital: Seagram's 7 whiskey + 7 Up. Rossz nem lehet.

gonoszkodom - panaszkodom

A reggeli rutin koffein-terápia után - tej, két szüsszi, kavar, klikk, mélyen leszív, lassan kifúj - elindultam ügyeimet intézni nagykabátban és Departed soundtrackkel a fülemben. Amint kiléptem, konstatálltam, hogy megint zergebaszó hideg van.

Őrület, hogy milyen sebességgel halad már minden Szabadkán is, millió új üzlet van, csupa olyan ruhabutik, és ásszeszoár ShoPP, amiben csak a jóisten tudja, ki vásárolgat, mert ezekbe embert még nem láttam bemenni. Bizonyos viszont, hogy valakinek nagyon is megéri ezeket fenntartani, ha a tulajdonosnak nem is, az üzlethelység kiadójának annál inkább. Olvastam, hogy Szabadka központjában olyan bérleti díjakat kérnek havonta, amennyiért lehet, még Monte Carloban is üzletet nyithatnál. Hogy csak egy példát említsek, a Centar és a Memento (vagy Momento?) nevű kocsma melletti saroképületben, ahol a Dragstor van (volt?) kereken tízezer eurót kérnek egy hónapra, és ez még nem is a legtöbb a környéken.
Ez a pénz javarészt természetesen zemuni klánok kávéjára, illetve szimpatikus belgrádi üzletemberek benzinköltségére megy el, de szerintem ezt már firtatni sem érdemes, kurvára lejárt lemez.

Miután a suliban lehallgattam két órát, és Irénke végre közölte velem, hogy a szerb vizsga pénteken tíz órakor lesz, hazaindultam. Először szellemi párbajba, majd később anyázós veszekedésbe keveredtem egy tahó nővel az egyik trafikban, aki pirosomból egy barnával kevesebbet adott vissza. Győztem, és miután a hülye picsa belátta, hogy igazam volt, dühösen elhúzta a tolóablakot, felállt, és egy pillanat alatt eltünt a hátsó ajtón át. Mindezt olyan gyorsan és váratlanul, hogy leesett az állam... A kommunizmusban bizonyára megtanulta, hogyan kell gyorsan felszívódni, amikor pártfőnökök íróasztala alatt szájával túlórázott, és kopogtak az ajtón.

Végigsétáltam a kafíćos utcán, évek óta nem látott ismerősökkel pusziszkodva és kezelgetve, később pedig a gimi mellett baktatva még egy Radovanozást is beiktattam. Leültem az egyik üres asztalhoz, és miközben az egyik előző postomban emlegetett komcsi képeket bámultam a múlt keserű igazságain és tanulságain merengve, bedörrentettem egy sa mesom i jedan jogurtot.

Gyerekként is nagy volt a fantáziám, és már akkor gyanítottam, hogy Radovan öccsének viszonya lehet Radovan feleségével. Túlságosan feltűnő volt pár gyengéd megnyilvánulás... Kedves egymásramosolygás, amikor egyszerre nyúltak a szögmérő-alakú burekvágó késért, felröhhintések egy-egy leesett apró utáni hajolgatásnál, finom, alig észrevehető érintések a tálcák közös leemelésénél... Többször elképzeltem, ahogy ezek ketten hátul az Unchained Melody dallamára tésztát gyúrnak, mint Demi Moore és Swayze a Ghost-ban, miközben a mit sem sejtő Radovan az udvarban fényesíti öccse Opel Vectráját. Ami igaz az igaz, Radovan testvére valóban alfa hímnek számít bátyjához képest. Nembaj, családban marad.
Most is ezen járt az agyam, és somolyogtam nagyokat, amikor a feleség nagy hanggal baszarintotta le a két testvért, mert azok megint az udvaron lévő kis nyári konyhában pálinkáztak, déli tizenkét órakor.

Délben végre érezni lehetett a nap egészen langyos melegét, és örömömben, hogy egyre közelebb a hétvége, és a Mustangozás is esedékes valamikor, szőkefürtös kisangyalos ugrándozós hangulatban érkeztem haza, erőt gyűjtve egy újabb, civakodással teli délutánhoz.

The Departed

Nem tudom, ki hogy van vele, de én igencsak komálom a maffiafilmeket. Amikor Marlon Brando két szilvával a szájában azon kesereg, hogy már idejét sem tudja, mikor látogatta meg Don Corleonét utoljára hálátlan olasz barátja, vagy amikor a De Niro - Pesci páros végiggengszterkedi a Scorsese-életművet, nem beszélve Samuel Jackson biblia-idézetéről, minekután szerencsétlen Brattet szitává lövik - nos, ezeket naphosszat el tudnám nézegetni.

A legjobban az tetszik bennük, hogy nincsenek pozitív hősök, csak negatívak, és még negatívabbak. Az előbbieket az különbözteti meg az utóbbitól, hogy ők nyilván jogos felindulásból lövik szét az unszimpatikus fejeket, és a lelkükben dúló érzelmi vihart próbálják meg azzal kifejezni, hogy a földön fekvő embereket rugdossák. A happy end pedig rendszerint az, hogy nemcsak a teljes statisztéria, hanem az összes főszereplő is meghal. Egy-egy ilyen befejezés jót tenne néhány brazil szappanoperának is, de élvezettel figyelném mondjuk Magdi anyus ámokfutását a Barátok köztben, esetleg egy vérfürdőt a Csillagvirág klinika folyosóin.
Délután volt szerencsém újra megnézni Scorsese legújabb filmjét, a Téglát, ez alkalommal hiperszuper dupladévédés extra változatban, és talán most ütött a legjobban, ezért gondoltam írok róla pár sort.

Tökös film, tökös szereplők (értsd. két női szereplő van, akiknek komolyabb dialógus is jutott, egyiküket nagyjából észre sem lehet venni, a másikuk a romantikáért felelős, és feltűnően nagy nyüglődés számára az egész szerep), tehát leginkább fiúmozi. Idén Scorsese megkapta érte a legjobb rendezésért járó Oscar-díjat, valamint a film Best Picture kategóriában is aranyszobrocskát kapott. Nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy az egyik kedvenc rendezőm végre meg is kapta a díjat, mert filmjei eddigi folyamatos, évről-évre ismétlődő jelölései ellenére minden alkalommal szembeköpték, és izomból nem adták meg neki sokkal, de sokkal komolyabb alkotásokra. Scorsese B-filmnek nevezi a Téglát, talán azért is, mert eredetileg egy remake, az Infernal Affairs (Szigorúan Piszkos Ügyek) c. hong-kongi akciófilm szinte egy-az-egybeni amerikai koppintása. Ahhoz, hogy egy ilyen mozi nagyot is durranjon, szükség van egy kiváló rendezőre, sok-sok sztárra, csúnya beszédre és a Stones Gimme Shelter c. számára. (Scorsese évek óta használja ezt a zenét pisztolydurrogtatós filmjeiben, az amerikai kritikusok gúnyolják is miatta rendszeresen)

A történetről nem szeretnék túl sokat elárulni, elég talán annyi, hogy a cselekmény igencsak szövevényes, egy-egy beépített ember egymásra történő vadászatáról szól az ír maffiában és a bostoni rendőrségnél. Di Caprionak súlyos lelki traumák, valamint egy sikeres rendőrtiszti-felvételi vizsga, kiváló előmenetel és diploma után be kell épülnie Frank Costello nagyhatalmú keresztapa bandájába, ezzel párhuzamosan Matt Damon, Frank fogadott fia a bostoni különleges ügyosztály nyomozójaként adja le a drótot a faternak mindenről, amit bent hall. Franket Jack Nicholson alakítja, aki mint mindig, most is félelmetesen jól játszik a pszihopata főnök szerepében. Ha még nem láttátok a filmet, figyeljetek oda azokra a jelenetekre, melyekben Nicholson nemodaillő furcsaságokat beszél, és énekelget, mert a dialógusai fele spontán, tehát egyáltalán nem szerepel a forgatókönyvben.
A cselekmény a Scorsese-filmektől eltérően iszonyúan gyors és pörgős, de a hossza még így is kicsivel több, mint két és fél óra. A vége pedig, nos, igencsak eredeti.

Szerintem must-see, ajánlom Nicholson-rajongóknak, maffiafilmek szerelmeseinek, és mindenkinek, aki a mainstream mozikultuszban szeretne kicsit feloldódni valami arra érdemes filmmel.

Be BeTTer than YesTerDay!

Szaladtam, mint egy bolond. Végigfutottam a főutcán, kis híján átesve két kisgyereken, majdnem nekicsapódva egy előttem kivágódott ajtónak, rohantam szemeteseket kerülgetve, arrébugorva egy biciklitároló elől, át a zebrán egy taxisnak integetve, engedjen már el, egy idős férfi arcába nevetve, aki egy „de sietünk”-et köpött felém a szája sarkából, őrülten, megszállottan, a kiflit is elhajítva a kezemből, két oszlop között elsasszézva, egy fa kérgétől lendületet véve, egy víztócsa közepébe csapódva, forró fejjel, rettenetes szívveréssel, leizzadva, köhögve, félve, rettegve, de telis-tele reménnyel.

- Elkésett. Ma már nem dolgozunk, reggel jőjjön vissza, addigra megcsinálom.

- Ne...

Amint azt látjátok, blogomon megszaporodtak a dohányzó nők, valamint a határtalan vulgaritás és a helyenkénti túlfűtött szexualitás miatt már "Adults Only" besorolásom van, amit kéretik komolyan venni. Bizonyosan sokan vannak olyanok is, akik még egy "Idiots Only"-t is kitennének, miattuk (is) lesz egyre csinosabb és csinosabb az oldal, mert ha a tartalmat nem is, legalább a külcsint élvezhetik.

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a kritikákat, dicsérő vagy éppen becsmérlő véleményeket, mindegyiket nagyon szívesen fogadom. Én magam is meglepődtem, mennyien olvastok.
Csókolok Mindenkit!

Noir

Family Gems #1

- Ez a hülye is most fest, megjött neki érzelmileg mint a havi bazmeg!

- Kicsoda?

- Hát az a te vót osztálytársnődnek a hapija! Hogyhívják má! Vót má neki kiálítása! Elkeztünk festeni, annak sincs jobb dóga! Ne bassza má meg a heki a pulit, hogy má mindenki ilyen nagy teheccség bazmeg! ezek itt festegetnek mind a rembrant, fáj nekik a faszuk a világra!

hogy lehetsz ilyen?!

Rosszmájúnak és cinikusnak lenni szórakoztató. Cseppet sem szép, vagy nemes cselekedet, mégis van benne valami olyan szintű fun, ami miatt megéri, hogy egyesekben negatív kép alakuljon ki rólad, vagy a bátrabbak elküldjenek a picsába. Ha ez utóbbi eset áll fenn, az talán a legszórakoztatóbb, mert így módod van azt is kritizálni és kiröhögni, ahogyan ezek a szerencsétlenek komolyan veszik, és megpróbálnak leszámolni veled. Már ezért megéri. Ti, akik ismertek, és azok is, akik csak úgy nagyjából tudják, ki vagyok, esetleg hallottak már panaszkodni és kritizálni, jól tudjátok, mekkora seggfej is tudok lenni alkalmasint. But it’s fun, and it is simple as that.

Ha jól akarod érezni magad, legyél cinikus, de tudd, hol a határ, és még véletlenül se vidd túlzásba. Jómagam hajlamos vagyok átesni a ló túloldalára, de egy kellőképpen intelligens embernek mindig tudnia kell, meddig mehet el mások szúrkálásában és cseszegetésben.
Az, hogy ugratod felebarátaid, vagy a hátuk mögött kiröhögöd, horribile dictu baszogatod őket, még egyáltalán nem kell, hogy azt jelentse, útálod azt a valakit, vagy rosszat akarsz neki.

Hazudunk saját magunknak, vagy másokat ámítunk azzal, ha azt állítjuk, MI mások vagyunk, és nem lennénk képesek rosszat mondani senkiről sem a háta mögött. Ezt legfeljebb Teréz anyának vagy Gandhinak hinném el, de csakis azért, mert nem tudnám elképzelni, ahogy ezek ketten szóban néger kisgyerekeket vagy szeparatistákat basztatnak.

Valljuk be, mindnyájan gyarló, pofátlan, törtető és önző szemétládák vagyunk a szivünk mélyén.

Akkor változik az egész valami utolérhetetlenül szórakoztató, és rekeszizom-szaggató elfoglaltsággá, ha találunk megfelelő partnert egy-egy ilyen gonoszsághoz. Mert lehet, hogy nem szép az, ha például régen látott barátommal, C.-vel ninjákon, a Mikuláson, a Nagy Fogyás c. műsoron, vagy stretch-felsők súlyosan előnytelen viseletén nevetünk, de mégis jól esik, és segít levezetni a feszültséget. Ettől (talán) nem kerülünk pokolra, de ha mégis, legfeljebb kiröhögjük az ördög villás farkát, vörös seggét, vagy lángoló tág orrlyukait.

Ha pedig most azt hiszitek, hülyeségeket beszélek, mert én magam mindig megsértődöm, ha egy vicc engem vesz célba, bizony tévedtek. Ez nem így van, maximum work-mode-ra kapcsol az agyam, mert dolgozik valamilyen eredeti, partneremhez méltó replikán. Viccet vicc nélkül nem szoktam hagyni, de egy goromba, unintelligens beszólásra a választ már lehet, hogy a ló túloldaláról dobom majd vissza. Remélem azért ennyire galádnak sosem kell lennem... Példa még nem volt rá.

So push it to the limit, and be the meanest motherfucker you always wanted to be!

Mert én kólával szeretem, Süni!

Gondolatok, azok vannak.
Tervek? Azok is vannak.
Vágyak? Mit értesz vágy alatt?

Ha vágysz rá, hogy meghódítsd mondjuk Amerikát, vagy elrepülnél Rómába és meginnál egy kávét valamelyik autentikus olasz kávézó teraszán, esetleg Amszterdamban szeretnél betépni, és hármasszexre fizetnél be két konzumhölgynél, az mind mind igazi vágyálom. Ha valaki megosztaná velem egyszer ezeket a vágyait, biztosan tudnám róla, hogy őszinte ember. Vagy csak álmodozik, és ez jó.
Én, személy szerint egy sivatagban szeretnék százsokkal hajtani egy Ford Mustangot a Creedence Clearwater Fortunate Son-jára.

Jövő hétvégén leírom, hogy sikerült! Remélhetőleg túlélem. ;-)

Fathers and Sons

- Kapcsaaald ki á számítógéphreeeet, légyszives...- mondja P., aki megint almával a szájában közöl információkat, vagy ad ki utasításokat.
- Most elmész a piacra vagy nem?
- Megyek, megyek. Leírtátok a papírra, hogy mi kell?
- Itt van, le van írva. Állj már egyenesen, húzd már ki magad!!

Amióta az eszemet tudom, és jártam keltem Szabadkán, a sugárút, és az ott magasodó tömbházak jelentették számomra a valódi szabadkai életérzést. Ebben természetesen annak is komoly szerepe van, hogy életem első hét évét itt, ezen a környéken töltöttem, egy ötemeletes, beépített förmedvényben, amit rajongásig imádtam. A mai napig képes vagyok A.-t és P.-t kihozni a sodrából azzal, hogy egy lakótelepi lakás előnyeit sorolom egy házhoz viszonyítva, de ma ez már számomra inkább A.-ék heccelése, mintsem komoly alapokra helyezett érvelés.

Ha P.-vel karácsonyfáért megyünk az iskola elé, vagy körbejárom a tejpiac modernizált és többé már cseppet sem barátságos standjait, esetleg M.-el, vagy más régimódi szabadkai haverral nemtörődöm hangulatban baktatunk a kiserdő felé, vagy éppen idegesen, ásványvizes üvegekkel szaladok a kocsihoz, mert már megkezdődött a látogatási idő az ötödiken, összeszorul a szívem, és visszavágyom ide. Ez az a környék, amire a mai napig valami sárga, édeskés-utóízű nosztalgiával gondolok.

Átverekedve magam a tömegen, tollas cigányokat, bevásárlásban tapasztalatlan fiatal férjeket, babakocsival közlekedő fiatalasszonyokat, biciklit betoló öregembereket és keserű tejszagtól bűzlő öregasszonyokat kerülgetve próbálom megközelíteni az árúsokat, akikhez jöttem. A tejpiac feelingből azért még mindig jelen van valami, annak ellenére, hogy a piac maga a szememben már régóta nem az a hely, ami kisgyerekkoromban volt. Hétévesen, durcás dagi gyerkőcként P. még a kezemet fogta, nem volt ennyi ember, mindenki mosolygott rám, és akárhányszor megálltunk egy árus előtt, P. mindegyiküknek elmondta, hogy a kisfia orvos akar lenni.

Jóska!, 9.40.

Jóska kérdezgeti az árakat Szegeden, én pedig nevetve magyarázom neki, hogy már nem vagyok ott, de a legutóbb, amikor Stephen King-et vásároltam valamelyik könyvesboltban, kábé tíz eurónak megfelelő összeget fizettem érte.

- Jaja, akkó az annyi, én még olcsóbbért is adom, ha átszámolod.

Nem vettem, mert ilyesmire most tényleg nincs pénzem, inkább a sinórol kezdünk poénkodni, és meghallgatom Jóska vádbeszédjét a svercerekről. Vicces ezt pont tőle hallani, hiszen gyakorlatilag ő maga is ebben az iparágban tevékenykedik.
Nagyon nem tetszik neki, amit a svercerek csinálnak, ő inkább menne kapálni, vagy csirkét kopasztani, de nem megy, mert imádja a könyveket, azokat árulja, vannak vevők, vesznek, el is adja, főleg a Kinget, behozza magyaroktól, megtérül, ő is elolvassa, ő is szereti, nagyon jó a Rémkoppantók, azt már kétszer is olvasta, én olvastam? Nem, nembaj, majd kihozza jövő szombaton, ha kell, megveszem, olcsóbb is, de ha nem kell, akkor eladja másnak, mert van rá igény, veszik mint a cukrot mert nagyon jó.

Magamban eldöntöm, hogy jövő héttől Kingeket árulok majd valamelyik standon, kilóra.
Sőt a Rémkoppantókat is lenyúlom Jóskától, mert befektetést látok benne.

Lajos!, 10.05

Lajos a zöldséges, neki van a legvastagabb és legkérgesebb keze, amit valaha is láttam. Nem dolgozik precíziós műszerekkel, nem nézte meg a Cassavettes-életművet, fingja sincs arról, kicsoda Jack Kerouac vagy Salman Rushdie, és Nietzschét sem tudna idézni, de többre tartok egy ilyen embert a világon bárkinél.

- Na a kisbrasnyó! Apuka jóvan?
- Köszönöm, megvan, kicsit nehéz neki, még három év...
- Jaja, a multkor is láttam, cipelte az almát. Szeretitek az almát, látom, mindig az van nála.
- Ő eszi mint a megszállott, naponta vagy hatot.
- Nembaj, egészséges az, én is eszem. Mit adjak, levesbe?
- Abba....

Radovane!, 10.25

Ne tévesszen meg senkit az a tény, hogy minden szabadkai, vagy azok, akik Szabadkára járnak, kötelezően a Lipába mennek, ha jó burekot akarnak enni. Még véletlenül sem ott a legjobb a burek, hanem a gimi mellett harminc éve működő, „Ohrid” cégnévvel ellátott burekdzsinicában. Harminc éve ugyanazt a burekot árulják, ugyanabban a tálban, ugyanazzal a késsel vágva, ugyanazokban a tányérokban felszolgálva. A bútorok, a berendezés, a falakon elhelyezett kommunista életérzést mélyen átadó képek vagy a zene sem változott harminc év alatt, így ezzel designban is magasan verik a többieket, mert ők az első „Retro” burekosok a belvárosban. Radovan, a tulajdonos, testvérével 15 évvel ezelőtt meggazdagodott a burek-árúsításból, vettek egy-egy faszájos Opel Vectrát, amiket azóta nagy becsben tartanak, és csakis a legmenőbb, és legújabb hegyi dalokat döngetik bennük. Anyagilag a béka segge alá a gonosz Lipások miatt kerültek, mert azoknál egyszerűen nagyobb volt a választék. Ők viszont hűek maradtak elveikhez, és hiába létezik már pizza-burek, lasagna-burek, vagy törpesünös burek, Radovan még mindig húsost, túróst és almásat gyárt, amiket a legnagyobb gonddal és odafigyeléssel készít el és szolgál fel.

- Dobar dan gospodine Radovane, kako ste? Daćete mi jedan sa mesom, za poneti.
- Hvala, dobro sam.... Još nešto? Sedamdesetpet. Ápuka ányuka hogy ván? Régen láttám ápukát!
- Nem nagyon jár a piacra, hét közben elmegy ha kell valami, meg anyu néha vasárnap. Jólvannak, megvannak.
-Ilyen kis kövér gyerek vótáá! Etted a burekot apukává mindig vásárnáp!
-Da, da. Hvala lepo.

Otthon P. kikérdez, mi volt a piacon, mit mondott a Lajos, és ott volt –e a túrós asszony, ahol mondta nekem.

- P., te sztár vagy a piacon. Üdvözölt a Lajos, a Marika, a Jóska, meg a Radovan is.
- Persze, mindig beszélgetek velük, anyád azért haragszik ha sokára érek haza. Állandóan rólad kérdezgetnek, különösen a Marika meg a Lajos. Kérdezték, hogy míért nem járunk már együtt a piacra vasárnap reggelenként, én meg mindig azt mondom, hogy délig alszol.
- Ez igaz, de jövő héten menjünk megint együtt. Vasárnap, ok? Szombaton nem az igazi.
- Hát, ha fel tudsz kelni, tőlem mehetünk. De akkor keltelek, és megyünk, mert nem lehet oda később menni. Értetted?

Café Intermezzo Take Six

Vannak napok, amiket a létező leggagyibb szerelmes dalok hallgatásával kell zárni.

Nekem ez egy ilyen nap volt. Mosolygom, mint egy vadalma. :)
Jó éjt!

jaj, istenem

Nincs inspiráció, mert nem történik semmi. A szó szoros értelmében semmi. Alig teszem ki a lábam, ha mégis, az csak egy lightos körbeszaladgálásból áll a központban, leginkább egy kisállat sétáltatásához, futtatásához tudnám hasonlítani.

A hatása is hasonló, mert legalább jó kedvem lesz és rohangálok itthon Franklinnel, miután hazaérek. A vizsgára sem készülök már, úgy döntöttem sztrájkba lépek, mert sehogyan sem akaródzik nekik időpontot közölni velem. Hétfőn még azt hittem, ilyenkorra már túl leszek rajta, és meglesz az órarrendem is.

Szerdán azért csak voltam az évnyitón, amire Irénke hívott el. Azt mondta, menjek el, nézzem meg, bár nem lesz ott semmi érdekes, csak az elsős diákok kapják meg az indexüket, meg lekezelnek a dékánnal. Nekem igazándiból nem lesz semmi dolgom, mert az én indexem majd valamikor jövő hét végén érkezik meg a teljesített kurzusaim elismertetése után.
Jóvan.

Öltönynyakkendőt azért mégsem húztam, mert úgy voltam vele, meghúzom magam hátul, a kötelező tapsoknál majd verdesem a tenyerem, ha fel kell állni felállok, ha pedig röviditalt kell fogyasztani, lehúzom. Az elsősök természetesen mindannyian öltönyben, kiskosztümben, a keményvonalasabb fiúk pedig „MOTORSPORT SUPER TEAM” és ehhez hasonló feliratokkal díszitett silány minőségű bórkabikban jelentek meg. Egyébként sokszor eltűnődöm ezeken az arcokon, hogy vajon tényleg valami kurvára szilárd meggyőződésből nem képesek egyszer normálisan felöltözni, vagy csak egyszerűen ennyire nem tisztelnek semmit... A fejük túl kopasz vagy túl zselés ahhoz, hogy a bohém életstílus követői legyenek, polgárpukkasztás alatt pedig valószínűleg tömegbe hajított gránátot értenének.

Először természetesen az én nevemet szólították, és hívtak le a katedrához, hogy átvegyem a fent látható „ИНДЕКС” felirattal ellátott füzetecskét... WTF? Az első sokk után felugrottam, és megindultam az emelvény felé. Mögöttem tapsol a tömeg, előttem a dékán már nyújtja a kezét, és mondd valamit érthetetlen nyelven. Zavaromban „hvala”-t rebegek, az ugye mindig beválik, csakúgy mint egy beszédzavaros pap kérdésére az Ámen. Tetszik az új index, mert legalább elfér egy belső zsebben, és magyarországi társával ellentétben nem hasonlít kriptakönyvre. A ceremónia további részében megmosolyogtató dallikázást hallgattunk, majd egy számomra tökéletesen ismeretlen magyarajkú fiatalember Shakespeare-gyalázást hajtott végre néhány szonett erőltetett előadásával. Nem szeretnék ennyire cinikus lenni, de tényleg katasztrofális volt, és egész végig azon járt az agyam, vajon Emma melyik pillanatban rúgja majd be a városháza kapuját és vet véget az egésznek.

Nembaj, ott kellett lenni, meg kellett nézni, az indexet át kellett venni. Lefelémenet a lépcsőkön Irénke elkapta a karom, és szinpadiasan ennyit mondott: „Köszöntjük az egyetemünkön, Önt!”
Ámen.

Memory Lane, 2005. február 17.

Ígérni...? Megigérted? Ilyesmit?

Ígéret. Megigérem! Esküszöm! Sose ígérj meg semmit. Sohase mondd senkinek, hogy tudsz valami olyasmit adni, tenni, amit nem. Mert nem igaz. Mert egy kibaszott hazudozó leszel, semmi más. Mondd ki, amit gondolsz, mondd ki amit tényleg akarsz, úgy, ahogy van, úgy, ahogyan valójában meg fog történni. Nézz annak az embernek a szemébe, aki akár csak egy kicsit is jelent, vagy jelentett valamit az életben, és tedd meg, üvölts rá, ordítsd az arcába, törd össze a szívét, rombold le a lelkét, pusztítsd el az önbecsülését, tedd tönkre egy életre, ha kell, de ne ígérj, ne fogadkozz, ne változz meg, ne magyarázz és ne hitegess, mert nem leszel több egy szemétnél, egy reménytelen, mocskos, szadista szörnynél. SOHA nem fogsz megváltozni, SOHA nem fogsz másmilyen lenni, olyan vagy, amilyennek Isten megteremtett, úgy születtél és úgy halsz meg, ahogyan az elrendeltetett.

Oktatott ki O., 2005. február 17.-ére virradó éjszaka.

Csak hogy tisztázzuk, utólag hatalmazott fel rá, hogy leírjam. Köszi, O.

Suzy Q

Idősödő taxis ismerősömmel üldögéltem kora délután a „Brazil” fantázianevű fogadóiroda előtt, és éppen a legújabb marhaságról meséltem neki, ami foglalkoztat, vagyis erről a blogról.
Mivel nincs túl sok köze a technikához, ezért a magyarázat különösképpen nehéznek bizonyult, körülbelül tizenöt percbe telt, mire az értésére adtam, mi is ez tulajdonképpen.
Arra a dologra, ami igazándiból a fejemben volt a bloggal kapcsolatban, csak később tudtam rátérni, magyarán a heves hangulatváltozásokra, amik a postjaimat jellemzik. Lehúztam saját magam, mondván nem tudom eldönteni, naplót, vicces akármiket, vagy mély, lelki traumákról szóló zagyvaságokat gépeljek-e be éjszakánként. Éles kritikákat fogalmaztam meg neki az irományaimról, az eseménykről, amiket megosztok másokkal, és amikor éppen azt ecseteltem, hogy bajban vagyok, mert nemsokára ahhoz a részhez érek, amikoris ismerősök viselkedését, tetteit és hozzám való viszonyát fogom fejtegetni találó bejegyzés-címek hozzáadásával, tudatosodhatott benne, miről is pofázok, mert leállított.

- Azt azé’ nem kéne. – intett le, és egy tőle nagyon is megszokott, jellegzetes mozdulattal egy jófajta Drina márkájú cigarettát tolt az arcába.

- De miért? Nem mondanék én semmi rosszat, csak úgy nagyjából leírnám, ki milyen. Ez ilyen, az olyan, neki ez a hülyesége, neki amaz, ő ezért fasza gyerek, az azért rendes, meg ilyenek.

- Idehalgass. Vót nekem egy nagylányom régen, a Suzi. A Suzival együtt vótunk pár hónapig, én ementem katonának, ő meg utána valami kocsmába dógozott, befejezte a gépírónőit és fővették a póstára tisztvisellőnek. Mikó má visszajöttem, meséték, hogy főmondtak neki, mer elkezte gépegetni az irodába az írógépen, hogy ki kive mit csinát, ki kinek a babája meg hogy ki kive csalja a feleségit vagy a férjit. Kiderűt tán,hogy a főnöknek is vót valami szeretője, és azt is legépete, mintha valami főkönyvet vezetett vóna, de ő azt csak magának csináta, ez vót a szórakozása. Ez asziszem 68’-ba vót itt szabadkán. Lényeg,hogy a főnök tán bement egycé hozzá, és megtanáta a papírokat, és má nemtom mire hivatkozott, de odatta a munkakönyvet. Meséte utána az iskolatársam,hogy a Suzi álítólag aszonta, hogy a főnök össze akarta szűrni vele a levet, ő meg nem akarta, és ezé dobták ki. Na nekem mindegy, de egy barátod se lesz, ha leírod, ki kive mikó.

-Nem írok én le ilyesmit, csak jellemzőket, tulajdonságokat, és ügyelek majd arra, nehogy megsértsek valakit.

-Na nekem mindegy, te tudod. Ménem csinász valami hasznossat? Most nem is mész vissza szegedre?

- Nem, már nem. Vízumom sincs, az is lejárt. Maradok tisztelettel, Mirko bá’.

- Jó lesz itt neked. Itt van mingyá’ átal az egyetem, itthun vagy, én is itt kávézok minden reggel, jólesz.

Café Intermezzo Take Five

Szerintem a Procul Harum A Whiter Shade of Pale c. száma a legtökéletesebb dal.

Oszt így.

tizenkettő

Tegnap, miután megnéztem a filmet délután, elszundítottam a nagyszobában. Eléggé fáradt voltam, mert túl keveset is aludtam előző éjjel, és egész délelőtt szaladgáltam, sorban álltam, órán voltam és leandert cipeltem. Nem tudok rá visszaemlékezni, mikor történt meg velem utoljára egy délutáni szunyókálás alkalmával, hogy ilyen erős kontúrokkal jelenjen meg előttem egy álom, és miután felébredek, befészkelje magát a fejembe egész napra.

Borzalmas hóviharban gyalogolunk Z.-vel és R.-el. Én lépkedek elől, mögöttem a két aprócska lány, egymást segítve mászunk fel egy domb tetejére. Amikor felérünk, hirtelen megáll a szél, kisérteties csend támad, és egy takaros, egy utcácskából álló falucska jelenik meg előttünk. Az egész valami olyasmire emlékeztet, mint a Mikulás-falu Lappföldön. Túlságosan mesterkélt.
Egy lélek sincs az utcában, teljesen logikus, hiszen mindent ellep a hó, az ittlakók valószínűleg elbújtak abba a nyolc házikóba, amit látunk. Elindulunk, és már messziről feltűnik, hogy a legutolsó háznak óriási, márvány lépcsőfeljárója van, és egy magas, ébenfából készült, kétszárnyú ajtaja. (Igen, biztos vagyok benne, hogy ébenfa volt,hagyjálmár)
Egyszercsak ránkköszön az egyik gimis osztálytársam, nevezzük E-nek, aki éppen a jojójával játszik. (sosem láttam jojózni, ennek is lehet valami jelentése) Nagyon megörülök neki, és hívom, csatlakozzon hozzánk, kopogjunk be együtt az utolsó ajtón. Erre azt válaszolja, ő nem jön, mert már volt benn, és kidobták.
Puff neki. Megvonom a vállam, és tovább baktatunk az ébenfaajtók elé, felmegyünk a lépcsőkön, megragadom a díszes öntöttvas kilincset,és belépünk.
Hatalmas, Kubrick filmekre emlékeztető teremben vagyunk, ami nem más, mint egy nyüzsgő, emberekkel teli kocsmaféleség, fotelekkel, díszes lámpákkal, medvék bundájából készült szőnyegekkel, plafonról lelógó repülőmodellekkel, és egy végtelen hosszú, mahagóni borítású bárpulttal. (álmomban otthon voltam faanyag-témában)

Abban a pillanatban, ahogy belépünk az ajtón, mindenki tapsolni és éljenezni kezd a legkülönbözőbb idegen nyelveken, és integetnek, jőjjünk beljebb, üljünk le valahová. R. elkiáltja magát örömében, mert észreveszi a barátját az egyik sarokban ücsörögni, odaszalad hozzá, és a nyakába ugrik. A nevemet hallom, balra nézek, és látom, milyen sok ismerősöm is van itt. Itt van K. a barátnőjével, D., aki valamiért egy ásványvizes üveget tart a kezében, M. vadonatúj szőrmekabátban, S. és G. rumos teával és rikító, piros zoknikban, N. és a barátja, mindketten egy-egy „Wonderland Paradise” feliratú felsőben, O., aki szokás szerint magányosan üldögél egy cigarettával a szájában, L., aki mindössze egy csipkés fekete fehérneműkomplettet visel, és V., aki nyelvtankönyvet olvas egy sör mellett.
Odaköszönök nekik, majd leülök a bárpulthoz, és egy Garas Dezsőre emlékeztető pincértől rendelek egy Bombardier-t, Z.-nek pedig egy boroskólát. Sehol sincs már hely, ezért Z.-t az ölembe ültetem, átölelem, megcsókolom, és beletemetem az arcom fekete hajába. Elvagyunk így egy rövid ideig, aztán körülnézek, és látom, hogy a jobb oldalamon maga Tony Soprano foglal helyet, a balomon pedig Burke doki a Grey’s Anatomy-ból.

Tony egy „hey paisan”-t bök felém, Burke doki pedig hevesen a vállamat rángatja. Odafordulok hozzá, kedvesen mosolyog valamilyen zöld szinű löttyel a kezében. Talán abszint, vagy menta-likőr.

- Mi a helyzet fiú? Jól vagy?
- Igen, minden nagyon jó, csak hóvihar volt kint és bejöttünk melegedni.
- Helyes, igyatok meg valamit! Tizenkettő!
- Bassza meg maga is számokkal jön? Milyen tizenkettő?
- Tizenkettő. Seriously.
- Milyen tizenke...

Éles vinnyogásra pattan ki a szemem, az egyik jehovás-kocsi riasztója indult be. A fülsiketítő zaj Franklint is felébresztette, aki szintén valami komolyat álmodhatott, mert életében először, nyilvánosan felnyávog. Ennek olyannyira megörülök, hogy csak a kávé után ugrik be, milyen kellemes álmom is volt. Vagy mégsem? Írjon nekem egy álomfejtő, vagy egy számmisztikus, és világosítson fel.

Filmnapok

Hétfőn, Palermo közelében letartóztatták Salvatore Lo Piccolo-t, a Cosa Nostra Capo di Tutti Capi-ját.
Szomorúságomat enyhítendő, délután megnéztem a Keresztapát.

Salvatore Lo Piccolo szabadulásakor nézem majd meg a második részt, tehát holnap vagy holnapután.

Pénteken, esetleg szombaton pedig megnézem a harmadikat, az első tíz robbantásos merénylet után.

Fair Play

Kedves Bill!

Régen találkoztunk, és ezért úgy gondoltam, írok Neked egy levelet, így, kézzel írva, hogy lásd, ahogyan Te is, én is adok a hagyományokra. Nem lakunk ugyan messze tőletek, mégsem láttalak már jó pár hónapja.
Emmát látom reggelenként, amikor a gyerekeket viszi suliba, ő mesélte, hogy minden nap túlórázol. Nem irigyellek, de kérlek tudd, hogy mélyen együtt érzek Veled. Tisztában vagyok azzal, milyen nehéz manapság megfelelő életkörülményeket biztosítani egy háromgyerekes családnak, és ezekben a nehéz időkben ez teljes embert kíván. Ezer szerencsém, hogy a főnököm öt év után megemelte a fizetésem és megengedte, hogy itthon dolgozzak, a neten küldve el a munkáim és a jelentéseim. Ezt nem kívánom tovább ragozni, mert tudom, hogy egy balféknek tartasz azért, mert nem kell korán kelnem, és van időm a hobbijaimra is. A fiúk mesélik néha szerda esténként, hogy mi mindent mondasz rólam a hátam mögött, de kérlek hidd el, nem haragszom rád, sőt igazat adok Neked. Kérlek ne értsd félre ezt a levelet, egyáltalán nem szeretnélek felelősségre vonni semmiért, és eszem ágában sincs ironizálni, inkább baráti jobbot szeretnék Feléd nyújtani.
Elképzelhető, hogy most is lehülyézel, és kinevetsz, miközben e sorokat olvasod, de tudd, én mégsem orrolok Rád! Túl rövid az élet ahhoz, hogy haragudjunk egymásra, vagy bántsuk azokat az embereket, akiket legbelül nagyon is szeretünk. Ha belegondolsz, Te is rájössz, mennyi közös élményünk volt az évek során! Felsorolni sem könnyü, elég ha csak a barbecue-sütéseket említem Louval és a haverokkal, a sörözéseket, a baráti póker partikat, vagy a bowling-meccseket a Saturnusban. (tudom jól Bill, hogy állandóan nyerni hagytál! :)
Éppen az előbb hívott fel a szerelő, hogy megcsinálták a Porsche visszapillantó-tükrét, képzeld, a múlt éjjel letörte valaki, amikor a garázsom előtt állt. Valószínű, hogy városi suhancok tették, akik éjjel valahogyan idekeveredtek a kertvárosba. Tudod milyenek a mai gyerekek, nem ismerik azt a szót, hogy tisztelet, vagy magántulajdon. Idén nyáron is, a Bahamákon összeszólalkoztam pár senkiházi fiatallal, akik mindenáron egy hamis Rolexet akartak rámsózni, hiába magyaráztam, hogy nem veszek bóvlit, van nekem sajátom.

Zárom soraimat a mielőbbi viszontlátás reményében, és remélem, sikerült azért mosolyt csalnom az arcodra ezzel a kis firkálmánnyal. Nagyon örülnék, ha újra beszélgethetnénk, és egy sör mellett nosztalgiáznánk a régi időkről, amikor Te és én közösen hajtottuk a csajokat a bulikon!

Barátod,
Jim

U.I. Ezer bocsánat a ketchup-foltok miatt, nem volt szándékos!

ez áz kislány kábbénéki!

Végigzongorázva a tv éjszakai kínálatát, ráfutottam a Reality TV pornófilmezésről szóló, folytatásos műsorára. Mélyreszántó interjúk a lányokkal, szemlesütős beszélgetések óriási dákójú fiatalemberekkel, és tudálékos szakmai elemzések rendezőkkel, akik általában őrületesen kövérek. Norbinak meg kéne vetnie a lábát külföldön is, és specializálódhatna pornófilmrendezők lefogyasztására.
Egy radikális váltással hirtelen az eksön közepébe dobják a nézőt, és már előttünk is van egy threesome, nyögős nővel és két fickóval, akiket semmilyen körülmények között sem nevezhetünk úriembereknek. Blur effektus bedobva, tehát a plug & play-ből effektív semmit sem láthatunk, bekaphatjuk, ez csak egy dokumentumfilm a szakmáról.
P. ebben a pillanatban nyit be, és kérdi, miért nem alszom már, holnap korán kell kelnem. Hirtelen nem is tudok mit mondani, csak valami olyasmit mormolok, hogy „jóvan, csak ezt még befejezik...” (Mi van?)

Eszembe jut egy régi sztori, amit M. mesélt nekem egy osztálytársáról a gimiben. A fiú abban a korban volt, amikor a hormonok igencsak rosszalkodnak, és éjjel kettő környékén a takaró alatt, egyik kezében szerszámával, másikban a távirányítóval, szexi filmre onanizált. Hirtelen padlócsörgésre lett figyelmes, és már kapcsolta volna le a tv-t, vadul nyomogatva a piros gombot a távirányítón, de mindhiába, lemerült az elem. A tv elé ugrani és a nagy gombbal lekapcsolni már nem volt idő.
Mentő ötlete támadt, hihetetlen lélekjelenlétének köszönhetően az ajtó nyitódásának pillanatában hátravetette a fejét, és hangosan horkolni kezdett, eljátszva, hogy ő egy órával ezelőtt még a botswanai dzsungelekről készült drámai összeállításba szundított bele.

A szobában zajló eseményekről csak a hangok alapján tájékozódott. Azt még érezte, hogy kiveszik a távirányítót a kezéből, de ahelyett, hogy lekapcsolták volna a tv-t, a fiú elborzadva hallgatta, ahogy édesapja még vagy öt percen át nézi a poreszt. A szemét nem merte kinyitni, mert félt, hogy élete örökre megváltozna ettől a pillanattól, és nem lenne képes újra szülőként tekinteni apjára.

Megyek lassan aludni, de előtte azért még megnézem, hátha van valami a tévében. Az elemeket a távirányítóban asszem egy hete cseréltük.