Újra voltam zenedében. Hat évig jártam oda, mégsem lett belőlem muzsikus, de azért annyit csak sikerült összehozni, hogy zeneőrült legyek.
Abban a pillanatban, ahogy belépsz a zenede kapuján, máris rájössz, hogy ez a suli nem csak abban különbözik a többitől, hogy sokkal szebb és barátságosabb akármelyik középiskolánál, és hogy az általad ismert legőrültebb arcokat nevelik benne, hanem abban is, hogy árad belőle valami megmagyarázhatatlan, szürreális nyugalom... Valószínű, hogy az itt tanuló diákoknak nincsenek problémáik a munkával, gyakorlással, tanulással, mert eleve szerelmesek abba a hangszerbe, és abba a szakmába, amit választottak.
Észrevettem, hogy minden fiatalnak fülhallgató lóg ki a füléből, legyen az kisgyerek, fiú, lány, vagy huszonéves szütyős mamlasz. Még egy ötven körüli tanár is vadul bólogatott a lépcsőfordulóban.
Volt még tizenöt percem a szerb tanárral megbeszélt randevúig, ezért megálltam a középső udvaron, és rágyujtottam. A fülemben üvöltettem a Stones-t, és a legjobb részeknél a térdemet csapkodtam, hogy megtévesszem a körülöttem lévőket, és azt higgyék, én is ide járok. Utólag azt hiszem, ez sikerült is valamennyire, mert egy húszéves forma lány mosolyogva figyelte idétlenkedésemet a hamuzó mellett, gondolom azt hitte, valami idióta dobos lehetek, de az sincs kicsukva, hogy igencsak szemfülesen rájött, túljátszom a szerepem. Amikor már azon gondolkodtam, talán énekelni is elkezdek, hátha akad egy impresszárió, aki lemezszerződést kínál (egy zeneiskolában azért előfordulhat, nem?) , megjelent a szerb tanárom mind a százvalahány kilójával, és bevezetett abba a tanterembe, ahol tizennégy évesen zongoráztam. Somolyogtam is nagyokat magamban, és megállapítottam, hogy nem ez a kis tantermecske ment össze az évek során, hanem belőlem lett nagy melák.
Már az ajtóban feltünt, hogy Marinko elég vehemens izzadást produkál, de nem igazán foglalkoztam vele, mert eszembe jutott, hogy meg is mosdhatott óra előtt.
Akkor kezdtem azon filózni, hogy itt valami nagyon nincs rendben, amikor Marinko izzadságcseppei elkezdtek a jegyzeteimre hullani, és a légzése, beszéde igencsak heves fokozatra váltott.
- Joj, možda ću dobiti infarkt... valjda neću... – nevetett fel idegesen, nekem pedig egészen bizarr módon az ugrott be, hogy ez egy potencijalna glagolska vremena.
Felálltam, és mondtam neki, hogy fejezzük be az órát, és menjen ki a levegőre. (Csak van valami gyógyszered, baszki, nehogy már eldőlj itt nekem!!!!)
Marinko viszont nem adta fel, ragaszkodott hozzá, hogy leadja az anyagot, és elkezdte bizonygatni, hogy ilyen már máskor is volt, no problemo. Az orvos már mondta neki, hogy kevesebbet cigizzen.
Nabazdmeg, tettem hozzá magamban, és elképzeltem ezt a nagy nagy embert, ahogy otthon elfogyassza a kurva erős kávéját, leül a tv elé megnézni mondjuk egy Kodály koncertet, egymás után szívja a cigarettát, és sörözik mellé, hogy elviselhetőbb legyen az élmény, másnap reggel a diákjai előtt kap szívrohamot két zavisna rečenica között.
Hálistennek Marinko túlélte, és egy órával később már tettem is be a fülest, és ballagtam hazafelé azon morfondírozva, miért nem lettem zenész. Elzongorázgattam volna egy főiskolán négy évig, és most zenélhetnék egy tengerparti kocsmában ideális anyagi körülmények között, nem törődve az ég világon semmivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése