Telnek-múlnak a napok, túl vagyok az eddigi egyik legszebb hétvégémen, ami sok szempontból emlékezetes marad. Volt benne nagyon sok szerelmeskedős-ölelkezés Z.-vel, hatos kapás szerb vizsgára (damn I’m good :P) , didergés a hidegben, utcákon céltalan csavargás, és pszihadelikus autókázás éjjel kettőkor rémisztő ködben a végitélet útján.
No, visszatérve a hatosra, szombaton most kivételesen a dékán lebetegedése miatt nem tudtam levizsgázni, (több mint valószínű, hogy fogott rajta az átkom, de így ismeretlenül, személyes tapasztalataim alapján ajánlom neki a szegedi cigányasszonyt a Kárászon) úgyhogy ez az aprócska siker már a hétvégén túlra, hétfőre húzódott. Idióta tanárnőcske, akiről már előbb írtam, természetesen megint elkevert valamit, és az Акценатски систем-et kérdezte, ami – valószínűleg magatoktól is kitaláltátok – NEM volt rajta a papíromon. Sebaj, mert a másik két kérdést azért szétzúztam. Látom már, hogy a hatossal is ugyanúgy leszek ezután, mint a kettessel, tehát bugyután szempillámat rebegtetve könyörgöm majd azért, hogy csak görbüljön az a fáken jegy, és ne egyenes vonalakkal kezdődjön.
Azt viszont még egyik itthon tanuló ismerősömtől sem hallottam, hogy valaha hetest vagy kilencest kapott volna... kilencest még talán, de hetesre egyáltalán nem emlékszem. Írjon, aki kapott már hetest, komolyan érdekel!
A következő örömvizsgám valamikor huszadika környékén lesz módszertanból, kapok majd hozzá anyagot két szimpatikus ifjú hölgytől, akik beilleszkedésemet hivatottak segíteni Novi Pazarban. Most biztosan azt hiszitek, én ennek még külön ÖRÜLÖK is, de biztosíthatlak titeket, fiúkat kértem (mit kértem! követeltem!!) az asztalt csapkodva, de Irénke ragaszkodott a lányokhoz, mondván ők az évfolyamelsők... Nem tehettem mást, sajnos muszáj volt belemennem... Szar nekem.
Irénke viccesen még ajánlotta is egyiküket, mint lehetséges szellemi pártnert a jövőben, de felvilágosítottam, hogy olyan szerelmes vagyok, mint Nelson admirális legnagyobb ágyúja.
Erre valami ilyesmit mondott: „Fanta! Örülök... Önnek!”
Szombat éjjel pedig autókáztunk egyet a legborzalmasabb ködben, amit valaha láttam. Negyvenes óránkénti sebességgel és éberen az út közepén szaladó (ekkor viszont komótosan sétáló) fehér csíkokat figyelve araszoltunk előre, a volán mögött nyári ex-élettársammal, az anyósülésen M.-el, hátul pedig Z.-vel ketten szorosan összeölelkezve, az épségben való megérkezésért a szerelem isteneihez imádkozva.
A vasúti átjáró közelében hasonlót éltünk át, mint amit sok-sok évvel ezelőtt Jim Morrison, amikor kisgyerekként a szüleivel autókázott, és egy felfordult kamiont látott halott indiánokkal a sivatagban. Szerinte későbbi „jorszokúl” egyéniségét egy akkor és ott beléköltözött indián-szellemnek köszönhette.
A sivatagot és az indiánokat leszámítva tényleg valami ilyesmit tapasztaltunk, én legalábbis egészen biztos. A sivatagot a mi esetünkben a tejfehér, sűrű köd jelentette, halott indiánok helyett pedig egy árokba szaladt és összetört Punto-t láttunk.
Miközben lassan áthaladtunk a sineken, a ködben - Sigourney Weaverrel ellentétben - gorillák helyett rendőröket kerülgettünk, és mindannyian az ablaküvegre tapadva figyeltük az eseményeket. M. az anyósülésen el volt foglalva azzal, hogy előre meredve megpróbálta szétfoszlatni a ködöt tekintetével, így sikerült lemaradnia a horrorról. „Milyen kocsi? Hol?!”
Szerencsésen megúsztuk a kalandot, és amikor célhoz értünk, elbúcsúztam Z.-től, aki nagyon szexisen és nagyon femme fatale-osan hazafelé indult az út közepén... Valamilyen Humphrey Bogart-os idézeten törtem a fejem, amit utánakiabálhatnék, de semmi sem jutott eszembe. Úgyhogy kevésbé romantikusan, egy lájtosat dudálva elköszöntünk, és fáradtan hazahajtottunk.
No, visszatérve a hatosra, szombaton most kivételesen a dékán lebetegedése miatt nem tudtam levizsgázni, (több mint valószínű, hogy fogott rajta az átkom, de így ismeretlenül, személyes tapasztalataim alapján ajánlom neki a szegedi cigányasszonyt a Kárászon) úgyhogy ez az aprócska siker már a hétvégén túlra, hétfőre húzódott. Idióta tanárnőcske, akiről már előbb írtam, természetesen megint elkevert valamit, és az Акценатски систем-et kérdezte, ami – valószínűleg magatoktól is kitaláltátok – NEM volt rajta a papíromon. Sebaj, mert a másik két kérdést azért szétzúztam. Látom már, hogy a hatossal is ugyanúgy leszek ezután, mint a kettessel, tehát bugyután szempillámat rebegtetve könyörgöm majd azért, hogy csak görbüljön az a fáken jegy, és ne egyenes vonalakkal kezdődjön.
Azt viszont még egyik itthon tanuló ismerősömtől sem hallottam, hogy valaha hetest vagy kilencest kapott volna... kilencest még talán, de hetesre egyáltalán nem emlékszem. Írjon, aki kapott már hetest, komolyan érdekel!
A következő örömvizsgám valamikor huszadika környékén lesz módszertanból, kapok majd hozzá anyagot két szimpatikus ifjú hölgytől, akik beilleszkedésemet hivatottak segíteni Novi Pazarban. Most biztosan azt hiszitek, én ennek még külön ÖRÜLÖK is, de biztosíthatlak titeket, fiúkat kértem (mit kértem! követeltem!!) az asztalt csapkodva, de Irénke ragaszkodott a lányokhoz, mondván ők az évfolyamelsők... Nem tehettem mást, sajnos muszáj volt belemennem... Szar nekem.
Irénke viccesen még ajánlotta is egyiküket, mint lehetséges szellemi pártnert a jövőben, de felvilágosítottam, hogy olyan szerelmes vagyok, mint Nelson admirális legnagyobb ágyúja.
Erre valami ilyesmit mondott: „Fanta! Örülök... Önnek!”
Szombat éjjel pedig autókáztunk egyet a legborzalmasabb ködben, amit valaha láttam. Negyvenes óránkénti sebességgel és éberen az út közepén szaladó (ekkor viszont komótosan sétáló) fehér csíkokat figyelve araszoltunk előre, a volán mögött nyári ex-élettársammal, az anyósülésen M.-el, hátul pedig Z.-vel ketten szorosan összeölelkezve, az épségben való megérkezésért a szerelem isteneihez imádkozva.
A vasúti átjáró közelében hasonlót éltünk át, mint amit sok-sok évvel ezelőtt Jim Morrison, amikor kisgyerekként a szüleivel autókázott, és egy felfordult kamiont látott halott indiánokkal a sivatagban. Szerinte későbbi „jorszokúl” egyéniségét egy akkor és ott beléköltözött indián-szellemnek köszönhette.
A sivatagot és az indiánokat leszámítva tényleg valami ilyesmit tapasztaltunk, én legalábbis egészen biztos. A sivatagot a mi esetünkben a tejfehér, sűrű köd jelentette, halott indiánok helyett pedig egy árokba szaladt és összetört Punto-t láttunk.
Miközben lassan áthaladtunk a sineken, a ködben - Sigourney Weaverrel ellentétben - gorillák helyett rendőröket kerülgettünk, és mindannyian az ablaküvegre tapadva figyeltük az eseményeket. M. az anyósülésen el volt foglalva azzal, hogy előre meredve megpróbálta szétfoszlatni a ködöt tekintetével, így sikerült lemaradnia a horrorról. „Milyen kocsi? Hol?!”
Szerencsésen megúsztuk a kalandot, és amikor célhoz értünk, elbúcsúztam Z.-től, aki nagyon szexisen és nagyon femme fatale-osan hazafelé indult az út közepén... Valamilyen Humphrey Bogart-os idézeten törtem a fejem, amit utánakiabálhatnék, de semmi sem jutott eszembe. Úgyhogy kevésbé romantikusan, egy lájtosat dudálva elköszöntünk, és fáradtan hazahajtottunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése