A. nagyon lelkesen éppen a pluskvamperfektum rejtelmeibe próbál bevezetni, magyaráz, példákat hoz fel és elemez. Leginkább magának beszél, mert Ő sincs teljesen tisztában a dolgokkal. Egy-egy fejezet után, amit "közösen" átveszünk, általában lebasz, hogy miért nem figyelek oda, és hogy kapcsoljam már ki a tévét. Vagy hogy miért gyújtottam rá megint. Vagy hogy miért iszom annyi kólát. Megszoktam A., engem ez már nem borít ki.
Alacsony költségvetésű vizsgák, borzalmasan megkomponált ál-professzori előadások, és ijesztő mennyiségű szerb kommunikáció az, ami vár most rám, jobbik esetben csak egy éven át. Egyik szemem sír, a másik meg nevet, és ez most bizisten egy ilyen szituáció.
Nevetek és ugrándozom buzisan, mert itthon vagyon, abban a szép, barátságos kis városkában, amit a legjobban szeretek a világon, és ami a sajátom. Ismerem minden utcáját, kocsmáját, lakóinak bűzét és a bandákba verődött ismerős-csoportok egymás közötti hierarchiáját. Itt rúgtam be először, váltam láncdohányossá, lettem szerelmes, kisértem haza lányt, változtam nemszűzzé, kaptam egyest, vertek meg, és néztem pornót.
Szeretem, mert amennyire és amiért szar, annyira tud csodás és adakozó is lenni.
Sírok viszont mint egy bárgyú, gyámoltalan kisleány, mert ott kell hagynom Titeket. Mert ezentúl csak vendégként tudok majd Veletek találkozni, mert már nem lesz sohasem ugyanolyan hangosan odaköszönni boldog-boldogtalannak a folyosón, és üvöltetni a jó zenét a tizenötösből, hogy mindannyian halljátok, mit döngetek éppen. Nem fogok Ibolyánál ágyneműt cserélni, barátokkal pokkerozni, a teraszon magányosan cigizgetni, vagy odakiabálni V.-nek, hogy „Gde si Pico!”.
D.-nek meg üzenem, hogy legyen egy üveg Jim Beam a hűtőben, ha átruccannék. Köszi. ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése