Nem tudom, ki hogy van vele, de én igencsak komálom a maffiafilmeket. Amikor Marlon Brando két szilvával a szájában azon kesereg, hogy már idejét sem tudja, mikor látogatta meg Don Corleonét utoljára hálátlan olasz barátja, vagy amikor a De Niro - Pesci páros végiggengszterkedi a Scorsese-életművet, nem beszélve Samuel Jackson biblia-idézetéről, minekután szerencsétlen Brattet szitává lövik - nos, ezeket naphosszat el tudnám nézegetni.
A legjobban az tetszik bennük, hogy nincsenek pozitív hősök, csak negatívak, és még negatívabbak. Az előbbieket az különbözteti meg az utóbbitól, hogy ők nyilván jogos felindulásból lövik szét az unszimpatikus fejeket, és a lelkükben dúló érzelmi vihart próbálják meg azzal kifejezni, hogy a földön fekvő embereket rugdossák. A happy end pedig rendszerint az, hogy nemcsak a teljes statisztéria, hanem az összes főszereplő is meghal. Egy-egy ilyen befejezés jót tenne néhány brazil szappanoperának is, de élvezettel figyelném mondjuk Magdi anyus ámokfutását a Barátok köztben, esetleg egy vérfürdőt a Csillagvirág klinika folyosóin.
Délután volt szerencsém újra megnézni Scorsese legújabb filmjét, a Téglát, ez alkalommal hiperszuper dupladévédés extra változatban, és talán most ütött a legjobban, ezért gondoltam írok róla pár sort.
Tökös film, tökös szereplők (értsd. két női szereplő van, akiknek komolyabb dialógus is jutott, egyiküket nagyjából észre sem lehet venni, a másikuk a romantikáért felelős, és feltűnően nagy nyüglődés számára az egész szerep), tehát leginkább fiúmozi. Idén Scorsese megkapta érte a legjobb rendezésért járó Oscar-díjat, valamint a film Best Picture kategóriában is aranyszobrocskát kapott. Nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy az egyik kedvenc rendezőm végre meg is kapta a díjat, mert filmjei eddigi folyamatos, évről-évre ismétlődő jelölései ellenére minden alkalommal szembeköpték, és izomból nem adták meg neki sokkal, de sokkal komolyabb alkotásokra. Scorsese B-filmnek nevezi a Téglát, talán azért is, mert eredetileg egy remake, az Infernal Affairs (Szigorúan Piszkos Ügyek) c. hong-kongi akciófilm szinte egy-az-egybeni amerikai koppintása. Ahhoz, hogy egy ilyen mozi nagyot is durranjon, szükség van egy kiváló rendezőre, sok-sok sztárra, csúnya beszédre és a Stones Gimme Shelter c. számára.
A történetről nem szeretnék túl sokat elárulni, elég talán annyi, hogy a cselekmény igencsak szövevényes, egy-egy beépített ember egymásra történő vadászatáról szól az ír maffiában és a bostoni rendőrségnél. Di Caprionak súlyos lelki traumák, valamint egy sikeres rendőrtiszti-felvételi vizsga, kiváló előmenetel és diploma után be kell épülnie Frank Costello nagyhatalmú keresztapa bandájába, ezzel párhuzamosan Matt Damon, Frank fogadott fia a bostoni különleges ügyosztály nyomozójaként adja le a drótot a faternak mindenről, amit bent hall. Franket Jack Nicholson alakítja, aki mint mindig, most is félelmetesen jól játszik a pszihopata főnök szerepében. Ha még nem láttátok a filmet, figyeljetek oda azokra a jelenetekre, melyekben Nicholson nemodaillő furcsaságokat beszél, és énekelget, mert a dialógusai fele spontán, tehát egyáltalán nem szerepel a forgatókönyvben.
A cselekmény a Scorsese-filmektől eltérően iszonyúan gyors és pörgős, de a hossza még így is kicsivel több, mint két és fél óra. A vége pedig, nos, igencsak eredeti.
Szerintem must-see, ajánlom Nicholson-rajongóknak, maffiafilmek szerelmeseinek, és mindenkinek, aki a mainstream mozikultuszban szeretne kicsit feloldódni valami arra érdemes filmmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése