Nincs inspiráció, mert nem történik semmi. A szó szoros értelmében semmi. Alig teszem ki a lábam, ha mégis, az csak egy lightos körbeszaladgálásból áll a központban, leginkább egy kisállat sétáltatásához, futtatásához tudnám hasonlítani. A hatása is hasonló, mert legalább jó kedvem lesz és rohangálok itthon Franklinnel, miután hazaérek. A vizsgára sem készülök már, úgy döntöttem sztrájkba lépek, mert sehogyan sem akaródzik nekik időpontot közölni velem. Hétfőn még azt hittem, ilyenkorra már túl leszek rajta, és meglesz az órarrendem is.
Szerdán azért csak voltam az évnyitón, amire Irénke hívott el. Azt mondta, menjek el, nézzem meg, bár nem lesz ott semmi érdekes, csak az elsős diákok kapják meg az indexüket, meg lekezelnek a dékánnal. Nekem igazándiból nem lesz semmi dolgom, mert az én indexem majd valamikor jövő hét végén érkezik meg a teljesített kurzusaim elismertetése után.
Jóvan.
Öltönynyakkendőt azért mégsem húztam, mert úgy voltam vele, meghúzom magam hátul, a kötelező tapsoknál majd verdesem a tenyerem, ha fel kell állni felállok, ha pedig röviditalt kell fogyasztani, lehúzom. Az elsősök természetesen mindannyian öltönyben, kiskosztümben, a keményvonalasabb fiúk pedig „MOTORSPORT SUPER TEAM” és ehhez hasonló feliratokkal díszitett silány minőségű bórkabikban jelentek meg. Egyébként sokszor eltűnődöm ezeken az arcokon, hogy vajon tényleg valami kurvára szilárd meggyőződésből nem képesek egyszer normálisan felöltözni, vagy csak egyszerűen ennyire nem tisztelnek semmit... A fejük túl kopasz vagy túl zselés ahhoz, hogy a bohém életstílus követői legyenek, polgárpukkasztás alatt pedig valószínűleg tömegbe hajított gránátot értenének.
Először természetesen az én nevemet szólították, és hívtak le a katedrához, hogy átvegyem a fent látható „ИНДЕКС” felirattal ellátott füzetecskét... WTF? Az első sokk után felugrottam, és megindultam az emelvény felé. Mögöttem tapsol a tömeg, előttem a dékán már nyújtja a kezét, és mondd valamit érthetetlen nyelven. Zavaromban „hvala”-t rebegek, az ugye mindig beválik, csakúgy mint egy beszédzavaros pap kérdésére az Ámen. Tetszik az új index, mert legalább elfér egy belső zsebben, és magyarországi társával ellentétben nem hasonlít kriptakönyvre. A ceremónia további részében megmosolyogtató dallikázást hallgattunk, majd egy számomra tökéletesen ismeretlen magyarajkú fiatalember Shakespeare-gyalázást hajtott végre néhány szonett erőltetett előadásával. Nem szeretnék ennyire cinikus lenni, de tényleg katasztrofális volt, és egész végig azon járt az agyam, vajon Emma melyik pillanatban rúgja majd be a városháza kapuját és vet véget az egésznek.
Nembaj, ott kellett lenni, meg kellett nézni, az indexet át kellett venni. Lefelémenet a lépcsőkön Irénke elkapta a karom, és szinpadiasan ennyit mondott: „Köszöntjük az egyetemünkön, Önt!”
Ámen.
Szerdán azért csak voltam az évnyitón, amire Irénke hívott el. Azt mondta, menjek el, nézzem meg, bár nem lesz ott semmi érdekes, csak az elsős diákok kapják meg az indexüket, meg lekezelnek a dékánnal. Nekem igazándiból nem lesz semmi dolgom, mert az én indexem majd valamikor jövő hét végén érkezik meg a teljesített kurzusaim elismertetése után.
Jóvan.
Öltönynyakkendőt azért mégsem húztam, mert úgy voltam vele, meghúzom magam hátul, a kötelező tapsoknál majd verdesem a tenyerem, ha fel kell állni felállok, ha pedig röviditalt kell fogyasztani, lehúzom. Az elsősök természetesen mindannyian öltönyben, kiskosztümben, a keményvonalasabb fiúk pedig „MOTORSPORT SUPER TEAM” és ehhez hasonló feliratokkal díszitett silány minőségű bórkabikban jelentek meg. Egyébként sokszor eltűnődöm ezeken az arcokon, hogy vajon tényleg valami kurvára szilárd meggyőződésből nem képesek egyszer normálisan felöltözni, vagy csak egyszerűen ennyire nem tisztelnek semmit... A fejük túl kopasz vagy túl zselés ahhoz, hogy a bohém életstílus követői legyenek, polgárpukkasztás alatt pedig valószínűleg tömegbe hajított gránátot értenének.
Először természetesen az én nevemet szólították, és hívtak le a katedrához, hogy átvegyem a fent látható „ИНДЕКС” felirattal ellátott füzetecskét... WTF? Az első sokk után felugrottam, és megindultam az emelvény felé. Mögöttem tapsol a tömeg, előttem a dékán már nyújtja a kezét, és mondd valamit érthetetlen nyelven. Zavaromban „hvala”-t rebegek, az ugye mindig beválik, csakúgy mint egy beszédzavaros pap kérdésére az Ámen. Tetszik az új index, mert legalább elfér egy belső zsebben, és magyarországi társával ellentétben nem hasonlít kriptakönyvre. A ceremónia további részében megmosolyogtató dallikázást hallgattunk, majd egy számomra tökéletesen ismeretlen magyarajkú fiatalember Shakespeare-gyalázást hajtott végre néhány szonett erőltetett előadásával. Nem szeretnék ennyire cinikus lenni, de tényleg katasztrofális volt, és egész végig azon járt az agyam, vajon Emma melyik pillanatban rúgja majd be a városháza kapuját és vet véget az egésznek.
Nembaj, ott kellett lenni, meg kellett nézni, az indexet át kellett venni. Lefelémenet a lépcsőkön Irénke elkapta a karom, és szinpadiasan ennyit mondott: „Köszöntjük az egyetemünkön, Önt!”
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése