Today Your Love, Tomorrow the World

Nincs szebb pillanat annál, mint amikor csókkal keltenek reggel, vagy az arcod végigsimítva suttogják a füledbe, hogy „Szeretlek”. Csak legyen őszinte. Ha nem hiteles, meg sem szabad próbálni kimondani.

Sikerült meggyűlölnöm ezt a szót ebben az évben, most mégis újra érzem az ízét, illatát, jelentésének súlyát, és mindazt a szeretetet és törődést, ami benne foglaltatik ebben az ártatlannak tűnő, elbagatelizált, apró szóbeli szerződésben. Nem telt el olyan sok idő azóta, hogy valaki őszintén a fülembe suttogta. Azután, hogy darabokra hullott minden, az ürességet csak pár kedves pillanat töltötte be, mint amilyen L. kávéja volt, amit búcsúajándékként kaptam tőle, mielőtt korán reggel hazament. Viszont már jó ideje újra érzek valamit, ami őszinte, tiszta, érdektől mentes, mégis őrült, szexi és bódító. Megint addikt vagyok, és sose legyen vége.

És ezért még olyanná sem kellett vállnom, amilyen sohasem voltam.

Café Intermezzo Take Two

Run patrol around the delta. Search and destroy. We aren’t making any contact.

Later my lieutenant yells at me: “Get outta there!”
And I whisper to him: “It’s never gonna happen, Sir. It looks that way, Sir. My M16 just went off. It’s all over, we’re fucked, Sir."

Vietnámban kellett volna lennem. Írtam volna sok drámai és véres post-ot. :-P

Leaving Las Vegas

Száguldás D.-vel. Jobbról és balról süvít mellettünk a semmi, az újonan felépített alul- és felüljárók rengetegén keresztül rátérünk a határ felé vezető útra. D. mesél, csak mesél és röhög, ki mindenkivel találkozott a hétvégén, és hogy milyen lehetett a jéger a hotelben. Kókadtan bámulok magam elé, pislogok mint Mózes a moslékban, és szokás szerint pötyögök a nokájon veszettül. Először M.-nek írok, aztán Z.-nek, céltalanul ki-be járkálok a menükben, majd hátradobom a telefont.
Ahogyan D. szokta mindig mondani, mi ketten sosem úszunk meg semmilyen közös kalandot valamilyen humoros szituáció nélkül. Túlzol apa, mint sokszor, most mégis somolygok nagyokat, miután a zselézetthajú vámos és a teltkarcsú vámosnő románcát végignézzük a kocsiból.
- Még az iwiwen is bejelöltél!
- Durva vagyok, mi? Három nap szünet? A pasid bevesz majd három viagrát és adj neki?

Sunshine City, fél órával később. A gyártelep felé közeledve azon tűnődöm, vajon D. meddig lesz hajlandó figyelni a merengésemet a szoba közepén, miután mindent kicuccoltunk. Majd megpróbálok nem túl szentimentális lenni, és a szar dolgokra gondolni.
Megérkezem, sehol senki, K. gondolom melóban.
Fél háromra mindent összepakolok, három nagy táska, két szatyor, poszterek, kabátok, sötöbö. Minden megvan, ágynemű, lavór, szárító leadva, az ágyam üres.
Kitárom a teraszajtót, beengedve még pár legyet, hogy K. tudja, itt jártam, és rágyujtok a szobában. (Igen K., rágyujtottam a szobában:) Két perc múlva már könnyek közt vagyok, nem lát senki, most lehet. Igyekszem ezzel is gyors lenni, mert ezt azért kurvára nem akarom, hogy bárki is lássa. Nem sikerült a szar dolgokra koncentrálni, de velem amúgy is ez a legnagyobb baj. Mindig is úgy gondoltam, hogy a tárgyak és a helyek semmit sem jelentenek, eldobod az egyiket, veszel egy másikat, otthagyod az egyiket, beköltözöl a másikba. Nem számít. Viszont az utolsó öt-tíz percedet eltölteni egy olyan helyen, ahol a legértékesebb dolgok történtek meg veled öt éven át, bizony rohadt nehéz.

Délutánra hazaérünk, a fejem lüktet, mert megint megvolt a másfél doboz fél nap alatt, de ma érthető. I had a long day.
Z.-t hívom, legszivesebb összecsókolnám telefonon keresztül, mert két perc alatt megnyugtat és felvidít. Ért hozzá.
Az pedig, hogy hat felé még S.-el is tudok beszélgetni, végleg nyilvánvalóvá teszi a számomra, hogy ma semmi rossz, vagy sorsfordító dolog nem történt. Beköltöztem a másikba.

Café Intermezzo Take One

This moment is your fate
This moment is your love

-mondá az Anima, és igazuk van.

Urban Experience

Megint esett, de szerencsére elállt mielőtt felkeltem. O. már korábban keresett, de lenyomtam. Z. csörrintése pedig végleg kiverte az álmot a szememből.

Kávé, dupla. Reflexszerű mozdulatok: tej, két szüsszi, kavar, klikk, mélyen leszív, lassan kifúj.

Gyors öltözés, elnézéstkérés mindjárt ottleszek a maroktelefonba, utána ajtózárás, ipod fülbe, gyors lépésekkel és tócsák közötti szlalomozással rekordidő alatti megérkezés. Pontosan három számot sikerült meghallgatnom a gondosan elkészített playlistemről.

Z. csak nevetett, puszit adtam hideg pofijára és megkezdtük a gyalogtúrát, majd gyakorlatilag a harmadik kávém után, amit a Negyedikgimiben fogyasztottunk tíz óra körül, készen álltunk Irénkére (de lehet,hogy tényleg Vera). Ez volt a könnyebbik része, mert utána még a szerb hadsereggel is randizni kellett.

- Ti neznaš srpski? Zašto ćutiš?– kérdi egy leginkább hardkór bocskoros leszbire emlékeztető pultos, és rájövök, hogy ezek már itt is, egy olyan helyiségben, aminek talán annyi köze van a katonasághoz, hogy hetente egyszer bejön egy potpukovnik ratnik arc, szisztematikusan kezdik baszogatni az embert, és elszívni a maradék morálját is, ami arra ösztökéli, hogy ne hagyja már itt a picsába ezt az országot. De znam bazdmeg.

Megtaláltam N.-t, és láttam az új képeit is. Gyönyörű, mert boldog, legalábbis nagyon remélem... Mindenesetre ez az első nem-fake mosoly. U better treat her right, muthafucka! Just joking, just joking.

Köbö háromra befejeztem a dolgaim, elköszöntem Z.-től, és a korzón hazafelé cammogva még elnéztem jobbra, a kafíćos utcába. Somolyogtam, az ipodon skippeltem egy nomilktodayt, és meghallgattam a Don’t Bring Me Down-t.

dehogyjó anyám

K. majdnem elsírta magát, amikor elmondtam az újságot... Aztán átment humorosba: „Miért? Mit csináltál? Megdugtad a dékán lányát?”
Erre elmosolyodtam, mert nem először lőtte Ő el ezt a poént, igazából már hallottam, és talán nem is először tőle. Már az is eszembe jutott, hogy az efféle viccelődések legtöbbjét maga a dékán találja ki egy adott karon, és megvannak neki cetliken vagy az epplmekintoson arra az esetre, ha okosakat és röhejeseket kell mondani nagy tömegek előtt. A viccet félretéve ez sokak szerint nem jó, (gondolok itt természetesen P.-re és A.-ra, a rosszindulatúaknak ismételten fákkjú) de így döntöttem, és a döntésem akkor is végleges maradna, ha maga a rektor szállna le „Attila Joseph No.1” jelzésű magánhelikopterén, és megkérne, menjek vissza. Dehogymegyek.

Vibrál a monitorom, megremeg a telefonom, hiányzom Z.-nek. Pickup, call back. Te is hiányzol!

Back Home 2

Azért jó újra itthon. Átcuccoltam A.-ék hálószobájából a tévémet a sajátomba, és bizony nézem is, nem úgy mint azok akik azt mondják nem nézik valamilyen felsőbbrendűségi-betegség miatt. Sikk nem belenézni a tévébe? Szelektáljatok Édeseim, szelektáljatok! Tudom, hogy a legtöbb szar, de van ott még csatorna bőven! Ha pedig mindegyik szar az adott pillanatban, akkor még mindig ki lehet kapcsolni, ezért is jó.

Jön majd az adsl, P. már tűkön ül, hogy mikor vezetjük be, én meg azzal nyugtatgatom, hogy elmegyek a hét elején a szivarhoz, aki istenesen bevezeti. Amit addig is hiányolok, az a Youtube. Szerintem nagyobb találmány mint a guggli :)

Olvasom Pacino életét. Nem semmi az arc, amiken keresztülment és megélt az alaposan hozzátett ahhoz, hogy megformálja pl. a “Pánik a Needle Parkban” c. film drogos-hómlessz főszereplőjét. Egyébként ez adta neki a kezdőrúgást Hollywood felé. Az “Életem” c. interjúregény egyébként tényleg nagyon jó, tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti Pacino-t.

Kifelé menet látom, hogy a nagyszobában P. Tom Cruise-os Szamuráj-eposzt néz. Remélem ezt a hibát Ti nem követitek el, az ilyesfajta filmek csak és kizárólag nyugdíjas kor környékén tetszenek az embereknek, mi, lázadó kritikusok és filmbuzik mélyen elitéljük az olyan flickeket, amelyekben a következő kifejezések 2 percenként ismétlődnek: BECSÜLET!, HARCOLJ! TE IS EGY VAGY KÖZÜLÜNK! SOSEM GYŐZHETSZ LE!, BEFOGADUNK SZAMURÁJNAK,TOM!, NEKEM A CSATÁBAN KELL MEGHALNOM! és hasonlók. Egyik, az enyémhez hasonló filmes-izléssel megáldott ismerősöm elment anno a moziba megnézni az Utolsó Tom Cruise-t, és mivel elég sokat fizetett a mozijegyért, nem mondhatta azt utólag, hogy nem tetszett. Amikor megkérdeztem, milyen volt, egy mondatban foglalta össze a filmet: “Szép vót a táj.”

"Kisfiam, el van ez baszva"

Most kezdem észrevenni, hogy talán sok az a napi két doboz... Hogy ezúttal egy havert idézzek, cigizek mint a buzi. Olvasgatva a cigarettásdobozokon megjelenő verbális szuggessziókat, amelyek V. szerint már ömagukban tüdőrákot okoznak, komolyan elgondolkoztam azon, hogy abbahagyom. Kb. egy hete megpróbálkoztam a lehetetlennel. Másfél napig kibirtam, azután elszivtam fél dobozt 2 óra alatt. Nem vagyok kitartó, ez tény, mi sem bizonyítja jobban, mint az SZTE szárnyai alatt illetve a Bőcsészettományikar kötelékében eltöltött sok-sok füstbement év (hogy nevetségesen stílusosak legyünk) Nembaj, onnan is leszereltünk. :)

Tegnap este gondolkodtam el azon, miközben Miró néni felszolgálta a negyedik söröm, hogy érdemes lenne megszámolni, hány cigi pöffent el időközben. Pár pillanattal később továbbvittem a gondolatot,és azon kezdtem el agyalni, hogy esetleg meg kéne számolni hány dobozt abszolválhattam hat év alatt. Körülbelül ennyi ideje cigizek rendszeresen. Z.-nek magyaráztam okosságokat ezzel kapcsolatban, aki csak mosolygott a gyönyörű zöld szemeivel, és válaszképpen megkínált egy kék viceroy-al. Ájminláv.

The Waiting Game

Várok Z.-re... Vagy talán Ő vár rám? Egyelőre nem tudhatom meg, mi is az ábra, mert foglalt a telefon. Érdekes egy kicsit az egész helyzet, mert most minden megfordult. Most talán megtapasztalom azt, amiről N. olyan sokat tudott panaszkodni. Valószínűleg rájövök majd, hogy igaza volt, bár ahol Z van, az a hely számomra örökre kedves emlék marad, és remélem még azért nagyon sokszor vissza tudok menni oda. Ha nem is rendszeresen, de azért megpróbálkozok a „kéthetente” megoldással... a páratlan hetekben meg marad az „Ő jön ide” felállás. Három héttel ezelőtt azért írtam N.-nek. Kedvesen, túl kedvesen, és magamelőtt láttam az arcát amikor elolvasta, és azt is hallottam, amit utána hangosan mondhatott. Nem kellett volna, kaptam is rá válaszként egy csúnya pofont... Fájt, jajjaj, de azért észre térített. Na persze utólag könnyű kimondani és filózni rajta, mit kellett vagy nem kellett volna megtenni, de mivel ismerjük egymást annyira, hogy levágjuk, melyikünknek mi lesz a következő lépése, így valószínű nem lepődött meg sem Ő, amikor meglátta a nevem a levél mellett, és én sem, amikor képet (kést) kaptam tőle. Nem gáz, nem gáz. Igaza van. Tényleg. Azt hiszem az illetékesek tudják, miért.

Fura ez a világ, hogy a szőke csajt idézzem a Blue Velvetből, és ezek a közhelyek tudják tökéletessé tenni a világképünket, csak éppen a megfelelő helyzet kell, hogy megteremtődjön ahhoz, hogy rájőjjünk, kurvára igaza lehet akár egy ilyen szőke csajnak is a Blue Velvetből...

Holnap megyek a Verához... vagy Irénke? Majd azért rákérdezek. Mindenesetre tíztől fogad, és eljön velem Z. is (remélem).

Vajon M. itthon van? Tegnap megint őszintéztünk szexről, piáról meg jazzről hazafelé a főút mellett, csak most hálisten végigröhögtük az egészet. Boldog, látom rajta, és ennek örülök a legjobban.

Ja! Azt egy szóval sem állítottam, hogy tudok is írni. Azért írok, mert ez nekem jó. Utólagos reklamációt nem fogadok el. Fákkjú.

Back Home

Most néztem végig egy végigszívott cigaretta haláltusáját amint az udvarunk hátsó ajtaja feletti ereszről az esőcseppek apró de fájdalmas csapásokat mértek rá... nem voltam ennyire filozófikus hangulatban öt éve. Sosem érdekelt igazán hogyan alszik el egy cigi, nem ruháztam fel semmilyen művészi analógiával. Ezeket a dolgokat mindig M.-re hagytam, ő jobban ért az ilyesmihez. Ha én kezdtem el, maximum egy francia művészfilmmel hoztam kapcsolatba húszperc agyalás után. Pedig sokminden van akár csak egy ilyen kis döglődő csikkben is. Nem?

Szerettem volna sétálni menni, ez az igazság. Miért esik az eső? Ez sem lenne baj, de A nem engedte, hogy kitegyem a lábam nélkülük. Fasz akar autóval menni a kertvárosba. Közben hallgattam volna zenét, sokat, és már a playlist is megvolt. Na mindegy, majd inkább reggel Z. elé sétálva meghallgatom jobbik esetben az első három számot, kb ennyire lesz idő. Holnap sem kell túl messzire sétálnom...

Szeretek sétálni, de a vinyó hiányozni fog. A buszt sosem szerettem, az itt is van, vagy bárhol máshol. Mondjuk a legutolsó 36Yhoz fűződik néhány kellemes élmény, de kábé ennyi.
Kibirhatatlan lesz az élet újra itthon, ettől félek. Csak veszekszünk A.-val, aki a maga erős és ellentmondást nem tűrő hangján naponta több ízben is felbassza majd az agyam, vagy legalábbis törekedni fog rá. De Ő mindig is ilyen volt, és ha nem lenne ilyen, nem szeretném annyira. Hol van N.?