tizenkettő

Tegnap, miután megnéztem a filmet délután, elszundítottam a nagyszobában. Eléggé fáradt voltam, mert túl keveset is aludtam előző éjjel, és egész délelőtt szaladgáltam, sorban álltam, órán voltam és leandert cipeltem. Nem tudok rá visszaemlékezni, mikor történt meg velem utoljára egy délutáni szunyókálás alkalmával, hogy ilyen erős kontúrokkal jelenjen meg előttem egy álom, és miután felébredek, befészkelje magát a fejembe egész napra.

Borzalmas hóviharban gyalogolunk Z.-vel és R.-el. Én lépkedek elől, mögöttem a két aprócska lány, egymást segítve mászunk fel egy domb tetejére. Amikor felérünk, hirtelen megáll a szél, kisérteties csend támad, és egy takaros, egy utcácskából álló falucska jelenik meg előttünk. Az egész valami olyasmire emlékeztet, mint a Mikulás-falu Lappföldön. Túlságosan mesterkélt.
Egy lélek sincs az utcában, teljesen logikus, hiszen mindent ellep a hó, az ittlakók valószínűleg elbújtak abba a nyolc házikóba, amit látunk. Elindulunk, és már messziről feltűnik, hogy a legutolsó háznak óriási, márvány lépcsőfeljárója van, és egy magas, ébenfából készült, kétszárnyú ajtaja. (Igen, biztos vagyok benne, hogy ébenfa volt,hagyjálmár)
Egyszercsak ránkköszön az egyik gimis osztálytársam, nevezzük E-nek, aki éppen a jojójával játszik. (sosem láttam jojózni, ennek is lehet valami jelentése) Nagyon megörülök neki, és hívom, csatlakozzon hozzánk, kopogjunk be együtt az utolsó ajtón. Erre azt válaszolja, ő nem jön, mert már volt benn, és kidobták.
Puff neki. Megvonom a vállam, és tovább baktatunk az ébenfaajtók elé, felmegyünk a lépcsőkön, megragadom a díszes öntöttvas kilincset,és belépünk.
Hatalmas, Kubrick filmekre emlékeztető teremben vagyunk, ami nem más, mint egy nyüzsgő, emberekkel teli kocsmaféleség, fotelekkel, díszes lámpákkal, medvék bundájából készült szőnyegekkel, plafonról lelógó repülőmodellekkel, és egy végtelen hosszú, mahagóni borítású bárpulttal. (álmomban otthon voltam faanyag-témában)

Abban a pillanatban, ahogy belépünk az ajtón, mindenki tapsolni és éljenezni kezd a legkülönbözőbb idegen nyelveken, és integetnek, jőjjünk beljebb, üljünk le valahová. R. elkiáltja magát örömében, mert észreveszi a barátját az egyik sarokban ücsörögni, odaszalad hozzá, és a nyakába ugrik. A nevemet hallom, balra nézek, és látom, milyen sok ismerősöm is van itt. Itt van K. a barátnőjével, D., aki valamiért egy ásványvizes üveget tart a kezében, M. vadonatúj szőrmekabátban, S. és G. rumos teával és rikító, piros zoknikban, N. és a barátja, mindketten egy-egy „Wonderland Paradise” feliratú felsőben, O., aki szokás szerint magányosan üldögél egy cigarettával a szájában, L., aki mindössze egy csipkés fekete fehérneműkomplettet visel, és V., aki nyelvtankönyvet olvas egy sör mellett.
Odaköszönök nekik, majd leülök a bárpulthoz, és egy Garas Dezsőre emlékeztető pincértől rendelek egy Bombardier-t, Z.-nek pedig egy boroskólát. Sehol sincs már hely, ezért Z.-t az ölembe ültetem, átölelem, megcsókolom, és beletemetem az arcom fekete hajába. Elvagyunk így egy rövid ideig, aztán körülnézek, és látom, hogy a jobb oldalamon maga Tony Soprano foglal helyet, a balomon pedig Burke doki a Grey’s Anatomy-ból.

Tony egy „hey paisan”-t bök felém, Burke doki pedig hevesen a vállamat rángatja. Odafordulok hozzá, kedvesen mosolyog valamilyen zöld szinű löttyel a kezében. Talán abszint, vagy menta-likőr.

- Mi a helyzet fiú? Jól vagy?
- Igen, minden nagyon jó, csak hóvihar volt kint és bejöttünk melegedni.
- Helyes, igyatok meg valamit! Tizenkettő!
- Bassza meg maga is számokkal jön? Milyen tizenkettő?
- Tizenkettő. Seriously.
- Milyen tizenke...

Éles vinnyogásra pattan ki a szemem, az egyik jehovás-kocsi riasztója indult be. A fülsiketítő zaj Franklint is felébresztette, aki szintén valami komolyat álmodhatott, mert életében először, nyilvánosan felnyávog. Ennek olyannyira megörülök, hogy csak a kávé után ugrik be, milyen kellemes álmom is volt. Vagy mégsem? Írjon nekem egy álomfejtő, vagy egy számmisztikus, és világosítson fel.