Egy rövidke lépcsősor legfelső lépcsőjén üldögélek, a sokadik cigarettával az újjaim között, és várok a szakadó esőben. Cikáznak a gondolataim, sajog a fejem, és megpróbálom rekonstruálni az eseményeket.
Lenézek, észreveszem, hogy a cipőm orra is véres. Előkapok egy zsebkendőt, megint megtörlöm a homlokom, azután megtisztítom vele a cipőmet is, és a csurom vér fecnit a csatornafedő felé hajítom. Csörög a telefonom, látom, hogy O. észrevette az sms-t, amit küldtem neki, csak egy kicsit későn...
Már-már ordítva adom ki az utasításokat, hogy ne telefonáljon A.-éknak, és eszébe se jusson szólni N.-nek.
Végre meglátom a kék fényeket a sugárút végénél. Valamit még lehadarok O.-nak, aki megigéri, hogy megpróbál minél előbb értem jönni. A telefont a zsebembe sűlyesztem, lassan felállok, elhajítom a csikket, és az útpatka felé indulok. A fény egyre közelebb ér, de amikor ők is észrevesznek engem, lekapcsolják.
Kinyílik a jobb oldali ajtó, és egy tésztaképű, bajúszos férfi néz rám fáradt, gondterhelt arccal.
Közelebb lép, és a nevemet kérdi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése