Seizure I.

Aprószemű eső esik egész nap, beszürkítve ezzel nemcsak a tájat, de egész napunkat is. Rám személy szerint sohasem volt olyan hatással az eső, hogy bealudjak tőle, és a szokásosnál fáradékonyabb sem voltam ilyenkor soha. Ha mégis valamilyen érzéseket, hangulatokat kéne leírnom, amelyek ilyenkor megrohamoznak, a legegyértelműbb talán a magány és a monotonitás lenne. A magány nem azon formája, mint amikor az ég világon senkid sincs, és bambán magad elé bámulva próbálod valahogy felgyorsítani az időt addig a pillanatig, amikor végre sajátmagadtól megszabadulva adhatod át a lelked az örökkévalóságnak, hanem inkább a pillanatnyi, merengős egyedüllét börtöne – vagyis kalodája – zár magába.
Esős időben gyakran érzem magam túlontúl melankólikusan, de azt is észrevettem, hogy ilyenkor az összpontosítás sokkal könnyebben megy, és a szokásosnál jóval közelebb vagyok a földhöz.
Amúgy meg nem igazán, szóval az már valószínűleg eléggé feltünhetett, hogy képes vagyok az álomvilágban és kitalált élethelyzetekben otthonosan lebegni és fantáziálni, ami egy bizonyos határig még rendben is lenne. Ezért is gondolom azt, hogy ez csakugyan valami nagyon spontán és „különlegesen” őszinte érzés, amit egy azonnali ellenreakcióval hozok egyensúlyba, és automatikusan arra törekedem, hogy az elmém és érzékszerveim megszabaduljanak ettől a pillekönnyű depressziótol.