Lépteim ritmusa az eső halk kopogásához igazodik, fejemben lüktet valami régesrégi zene vergődő és elhaló utolsó szakasza, aminek még mindig tudom élvezni lendületességét és egyre fakuló báját.
Végigsétálok kihalt utcákon, eltűnődve milyen sötét is lett pillanatok alatt, a falakhoz közelebb húzódva próbálom szárazon tartani magam amennyire lehetséges. Egyik eresz vagy kapualj sem tart örökké, így a szabad ég alatt, a mappámat fejem fölé emelve futok át a zebrán, szlalomozok autók között és sietek le lépcsőkön.
Ilyenkor az utcai fények, a jelzőlámpák és az autók fényszórói rohanó neonreklámokra emlékeztetnek, melyek a finoman szitáló esőben különösen élesen és csillogón világítják meg az utamat, és adják át azt a bizonyos hamisítatlan urbán experienszt.
Megállok a kereszteződésnél, és törölgetem a vízcseppeket a szemüvegemről. Ekkor veszem észre O.-t, aki ott áll mellettem hosszú fekete kabátban, felhajtott gallérral, és gondosan ápolt, fehér fogait kivillantva mosolyog rám. Köszönök neki, de ő csak néz rám csillogó szemekkel és ennyit kérdez:
- Hazamész végre?
- Igen... már csak oda. - felelem.
- Na végre. Megjött az eszed.
Átmegyünk a zebrán, és
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése