Pár nappal ezelőtt B. megkérdezte tőlem, milyen embernek tartom magam.
Akkor nem tudtam még normális választ adni a kérdésre, igyekeztem valami szimpatikusan ártatlan - esetleg bugyután-tudatlan-oktalan - feleletet adni, mely a mennyezetet is átszakító egómat volt hivatott palástolni. Ekkor beszéltünk kűlcsínről, belbecsről, értékekről és értéktelenségről, jól álcázott kétszinűségről, őszinte, de gyakorta naiv életszemléletünkről, kalandról és ismeretlenről, Las Vegasról, átszeretkezett nyári éjszakákról, valamint csupa olyan dologról, melyeket mi ketten egyszer mindenképp meg szeretnénk majd valósítani. Arról a bizonyos szelíd őrültségről, a tejszínhabos égen innen és túl :)
Hogy most mit mondanék B.-nek? Az egyetlen lehetséges válasz, melyet ebben a pillanatban Noir Blanche-nak adhat, csupán ennyi: félkész.
Az okos meglátásokhoz és merengős konklúziók levonásához pedig csak idő kell, és a kötelező hitetlenség legyőzése, melyel hajlamosak vagyunk küzdeni, valamint a jó dolgokat nem elfogadni szóra sem érdemes tapasztalatok és fájdalmas, nehezen múló emlékek miatt csakis azért, hogy amikor a szemünk előtt formálódik valami tiszta, makulátlan és gyönyörű, aggódó "Mi az?"-okkal riogassuk egymást.
Mostanra viszont legalább eljutottunk oda, hogy nevessünk rajta, magunkon - és nem utolsósorban - rajtuk.
A játék kedvéért azért ijedezünk és ellenkezünk még egy kicsit... Nem mondjuk ki azt a szót, melyet mindeddig többszázszor mondtunk már másoknak, elcsépelten és legtöbbször hamisan.
Mert nem kell bizonygatnunk sem magunknak, sem másnak. Ránk tartozik.
Ott van egymás szemében, az odafigyelésben, a törődésben és az ezernyi szép, meghitt és gyengéd pillanatban. Feketén-fehéren.
Akkor nem tudtam még normális választ adni a kérdésre, igyekeztem valami szimpatikusan ártatlan - esetleg bugyután-tudatlan-oktalan - feleletet adni, mely a mennyezetet is átszakító egómat volt hivatott palástolni. Ekkor beszéltünk kűlcsínről, belbecsről, értékekről és értéktelenségről, jól álcázott kétszinűségről, őszinte, de gyakorta naiv életszemléletünkről, kalandról és ismeretlenről, Las Vegasról, átszeretkezett nyári éjszakákról, valamint csupa olyan dologról, melyeket mi ketten egyszer mindenképp meg szeretnénk majd valósítani. Arról a bizonyos szelíd őrültségről, a tejszínhabos égen innen és túl :)
Hogy most mit mondanék B.-nek? Az egyetlen lehetséges válasz, melyet ebben a pillanatban Noir Blanche-nak adhat, csupán ennyi: félkész.
Az okos meglátásokhoz és merengős konklúziók levonásához pedig csak idő kell, és a kötelező hitetlenség legyőzése, melyel hajlamosak vagyunk küzdeni, valamint a jó dolgokat nem elfogadni szóra sem érdemes tapasztalatok és fájdalmas, nehezen múló emlékek miatt csakis azért, hogy amikor a szemünk előtt formálódik valami tiszta, makulátlan és gyönyörű, aggódó "Mi az?"-okkal riogassuk egymást.
Mostanra viszont legalább eljutottunk oda, hogy nevessünk rajta, magunkon - és nem utolsósorban - rajtuk.
A játék kedvéért azért ijedezünk és ellenkezünk még egy kicsit... Nem mondjuk ki azt a szót, melyet mindeddig többszázszor mondtunk már másoknak, elcsépelten és legtöbbször hamisan.
Mert nem kell bizonygatnunk sem magunknak, sem másnak. Ránk tartozik.
Ott van egymás szemében, az odafigyelésben, a törődésben és az ezernyi szép, meghitt és gyengéd pillanatban. Feketén-fehéren.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése