Kis esti krimi

Nem elég, hogy lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy az előző bejegyzésben fiúbarátaim közül sokan elestek az általam elképzelt csatában, és M.-nek még iszonyú kínok között is kellett szenvednie, a nap végére a rendőrségtől kezdve a kárfelmérőkön át helyszínelő birónőig mindenki a házunk előtt volt, és M.-et interjúvolta, mert kirabolták a kocsiját mindennel együtt ami benne volt. A kár igencsak tetemes. Jó hangulatban dumáltunk úgy fél órát nálam, és amikor kimentünk, hogy együtt bepakoljuk a kocsiban lévő holmit, csak a betört hátsóüveget és mindennek a hűlt helyét találtuk.
A rendőr úgy jó húsz percre rá jelent meg, és miután felvette az adatokat és kikérdezett minket, elbeszélgetett A.-val is. Amikor A. éppen a szegénységről, az erkölcsi fertőröl meg a gátlástalan rabló világról magyarázott neki, és felvetette, mit csinálhatnak ezek egy töksötét utcában valahol a külvárosban, ha itt ilyesmit bepróbálnak, a biztosúr elmesélte saját történetét. Leesett az állunk, mert elmondta, hogy két évet és két hónapot ült börtönben, mert munkavégzés közben olyasvalakit húzott ki egy kocsiból és ütött meg, akit nem kellett volna, és csak pár hónapja szabadult. Hát igen, a munkáján túl neki is megvannak a magántapasztalatai a gátlástalan világról és az erkölcsi fertőröl.

Eléggé sok cigit szívtunk el, úgyhogy hasogat a fejem... asszem hétvégén már nem írok, mert lesz jobb dolgom is. Legyetek rosszak!

We were (will be) soldiers

Eddig sem vettem soha túl komolyan a fenyegetéseket délről, és az utóbbi hetekben felmerült jövőbeni lehetséges hadiállapottal sem foglalkoztam túl sokat, de lassan azért ez az egész kezd már egy kicsit aggasztó lenni... Ezek a faszfejek képesek lesznek ezt megcsinálni? Nem fogják fel, hogy már réges-régen elvesztették Kosovót? Ha pedig tényleg lemasíroztatnak minket oda, kikre fogunk majd lövöldözni, honnan, és mivel?! Ha belegondoltok, egyáltalán nem hülyeség egyik kérdés sem, de mielőtt elveimet és jóizlésemet félrerúgva politizálásba kezdenék, inkább kitartok a hülyeségnél (mert nincs szándékomban agyvérzést kapni emiatt, és józan elmélkedéssel ezen sajnos nem lehet változtatni) és ezért engedjétek meg, hogy a lá Noir, leírjam milyen jeleneteket képzeltem el tusolás közben, a fürdőszobai rádióból Hendrix néhány gitárbravúrját hallgatva.

2008 márciusa, valahol Pristina közelében

- Gyere bazdmeg itt a gránát!
- M., húzd meg magad, ne gyujts rá bazdmeg! Azt akarod hogy fejbelőjenek a bokorban mint a nyulat?!
- Jólvan na! De itt a gránát! Húzd ki a pöcköt és dobd a házra!

Kirántom a pöcköt, feltérdelek, és M. gránátját a düledező házikó felé hajítom. Valahol a küszöb előtt ér földet, majd néhány másodpercen belül fülsiketítő robajjal tépi le a ház majd’ fél oldalát, aminek következtében akkora porfelhő keletkezik, hogy percekig semmit sem látunk az épületből. Háborús mértékkel mérve nagyon sok idő telik el, és a majd két perces lapulás után hallom, ahogy kattan M. öngyujtója, és idegesenen, nevetgélve mormol valamit maga elé.

- Barátom... szerinted... ezek most ott meghaltak, vagy mifasz...?
- Kicsodák? Nincs ott senki, M... Én nem látok sen... – pukkanás az arcomtól tíz centire, vér csap a szemüvegemre, az orromba és a számba, amitől majdnem megfulladok, mert sikerül lenyelnem belőle egy jókora adagot... Köhögök és köpködök magam elé, és teljesen abszurd módon a pukovnik érdes, parasztosan fellengzős hangja jut eszembe, amikor éppen arról oktat ki, ne pofázzak állandóan, mert megjárom. Amikor feleszmélek az első sokkból, lerántom a szemüvegem, és homályosan látom M.-t, aki vergődik a fűben, és bal orcáját szoritja, amiből gejzírben spriccel a vér.

- D.!! D.!! Gyere ide! M.-et el-ta-lál-tááák!! – üvöltöm torkomszakadtából.

A távolból, de hálisten mögöttünk, kiabálást hallok, talán T. vagy V., nem tudom megállapítani. Közelebbmászom M.-hez, aki sápadtan nyöszörög, és remegő jobb kezével a fűben matat. Teljes pánik lesz úrra rajtam, nem tudom, hogy ilyenkor le kéne –e lőni azt, aki felénk lőtt, vagy segíteni a bajtársamon... Mivel kiképzésünk nem volt, és egyáltalán nem lettünk felkészítve az ilyen helyzetekre, ezért a b-t választom, és meglapulva, a kezemben a gézzel ügyetlenkedve megpróbálok segíteni valahogy M.-en... D., gyere már...

Nem jutok túl sokra, de fél pillanattal később szerencsére megpillantom D. fekete fejét a fűben, amint felénk kúszik a táskájával, és egy perccel később már mellettünk van, és M. arcát nézegeti. Nagyon higgadtan megpróbálja elállítani a vérzést, közben egész idő alatt beszél hozzá, és nyugtatgatja. Majd hirtelen megfordul és rám néz.

- Láttad, hogy ki lőtt? A házból?
- Fogalmam sincs... én senkit sem láttam bazdmeg... tuti, hogy ott bújkál a fák között valami siptár paraszt a puskájával, vagy mittudomén... M. mondott valamit, hogy látott arra valakiket a ház körül, de én nem láttam senkit...
- Elállítom a vérzést, rendben lesz szerintem, csak most sokkban van. Nézz már szét és keresd meg a fülét.
- Jézusom... nem is láttam, hogy lement a füle... Megtörlöm a szemüvegem, és M. körül kezdek matatni a fűben, idegesen barátfület keresgélve.
- Szerinted ha szólitgatom, jelentkezik az a fül? – próbálok poénkodni, hogy a helyzetet borzalmasból a sokkal jobb „nagyon szarrá” avanzsáljam, de a vicc természetesen annyira nem helyénvaló, hogy még M. nemtetszést kifejező horkantását is hallani vélem utána.
- D., nem találom sehol...
- Próbáld megkeresni, ha megtalálnánk esetleg vissza tudják varrni – dobja hátra D. a válla fölött, miközben M. fejénél ügykezel. Nem látom mit csinál, mert eltakarja M.-t, így az egész jelenet Frankenstein doktor kisérletére emlékeztet abból a százéves filmből.
- D.... rendben lesz M.?
- Persze, minden ok, meg fogja úszni.
- T. és V. merre vannak?
- Nemtom, tegnap a pókerezés után V. még valami nyelvtankönyvet olvasott az ágyán, T. pedig írogatott valamit. Akkor láttam őket utoljára. Nem velünk jöttek ki, úgyhogy húsz kilóméteren belül akárhol lehetnek.
- D., nekünk kurvára nem kéne itt lennünk... mi a faszt kere.. ITT A FÜLE!!

M.-től jó három méterre találom meg a fülét, rávetem magam, és a cafatot diadalmasan a fejem fölé emelem, mint egy sportoló az aranyserleget. Ekkor valami olyasmit érzek, mint amikor lebuksz a tenger alá, a hallójáratod telemegy vízzel, és miután feljössz, sistergő hanggal távozik onnan. A másodperc tört része alatt szúró fájdalom járja át a testem, mintha villám csapott volna belé... Hogy ezután mi történik, nem láthatom, de egy homályos, lebegő vízióban megjelenik előttem egy füves rét, ahol D., K., M., T. és V. lassított felvételen rohan AK 47-esekkel a markukban, Albioni Adaggio-ja szól a háttérben, és sorban egymás után, nagy zöld dominókként esnek össze a mezőn, ábécésorrendben.

The Girlz of November 29th

“Jőjjön! Bemutatom Önt a többieknek a Syntaxos csoportból! Ön mostantól velük fog együtt lenni minden nap!”

Irénke, én oda megyek, ahová Ön parancsolja.

Bevezet a kettes terembe, ahol egy ismerős-forma tanárnő, (talán a gimiből?) éppen a diákok neveit gyakorolja, és felhevülten hirdet egy, a Syntax varázslatos világát bemutató könyvet ötösszázötven dinárért. Irénke nem szarozik sokat a bemutatásommal, elintézi egy „itt egy új diák, mostantól ide fog járni ebbe a csoportba Önökkel”- szösszenettel, de azért megnyugodva veszem tudomásul, hogy nem kell verssel, síppal, dobbal vagy nádihegedűvel bemutatkoznom a többieknek.

Egy fekete, hosszú hajú lány ütögeti a kezével a mellette lévő széket, és invitál, üljek le mellé. Megismerkedünk, és nem sokkal később az is kiderül, hogy egy általános iskolás osztálytársam, mostanában meg már kedves ivócimborám barátnője volt Ő két évig, így kellemes, nosztalgikus közös témák alakulnak, és az óra után vele és barátnőjével már egy közeli kávézóban beszélgetünk nagyokat röhörészve. Meglepő nyiltsággal mesélnek nekem a pasijaikról és egészen különös vásárlási szokásaikról, amit én is igen őszinte megnyilvánulásokkal és röhejfakasztó sztorikkal díjazok. Megigérik nekem, hogy már hétfőre az összes eddigi anyagot, amit sikerült lejegyezniük azokon az előadásokon és gyakorlatokon amelyeken nem voltam jelen, a teljesség igényével adják át nekem fénymásolásra...

Esküszöm, az öt eltöltött szögedi évem alatt nem találkoztam egy feleennyire készséges vagy segítőkész csoporttárssal sem. Értékes információkkal látnak el az általuk „kavboj-egyetemnek” nevezett Internacionalni Univerzitetről és az ott dolgozó káderek igencsak szövevényes rokoni kapcsolatairól, legendás megnyilvánulásaikról, valamint megmosolyogtató nemi életükről. Megbeszéljük, hogy jövő hónapban valamikor már egy házibuliba is elmegyünk hárman isten tudja hová és kihez, és hétfőn már együtt fogunk tanulni nagy erőkkel a közelgő Syntax-kollokviumra. Tényleg nagyon aranyosak mindketten, és a kötelező telefonszámcserék után ők vásárolni, én pedig hazafelé veszem az irányt a dermesztő hidegben.

heavy...

Telnek-múlnak a napok, túl vagyok az eddigi egyik legszebb hétvégémen, ami sok szempontból emlékezetes marad. Volt benne nagyon sok szerelmeskedős-ölelkezés Z.-vel, hatos kapás szerb vizsgára (damn I’m good :P) , didergés a hidegben, utcákon céltalan csavargás, és pszihadelikus autókázás éjjel kettőkor rémisztő ködben a végitélet útján.

No, visszatérve a hatosra, szombaton most kivételesen a dékán lebetegedése miatt nem tudtam levizsgázni, (több mint valószínű, hogy fogott rajta az átkom, de így ismeretlenül, személyes tapasztalataim alapján ajánlom neki a szegedi cigányasszonyt a Kárászon) úgyhogy ez az aprócska siker már a hétvégén túlra, hétfőre húzódott. Idióta tanárnőcske, akiről már előbb írtam, természetesen megint elkevert valamit, és az Акценатски систем-et kérdezte, ami – valószínűleg magatoktól is kitaláltátok – NEM volt rajta a papíromon. Sebaj, mert a másik két kérdést azért szétzúztam. Látom már, hogy a hatossal is ugyanúgy leszek ezután, mint a kettessel, tehát bugyután szempillámat rebegtetve könyörgöm majd azért, hogy csak görbüljön az a fáken jegy, és ne egyenes vonalakkal kezdődjön.
Azt viszont még egyik itthon tanuló ismerősömtől sem hallottam, hogy valaha hetest vagy kilencest kapott volna... kilencest még talán, de hetesre egyáltalán nem emlékszem. Írjon, aki kapott már hetest, komolyan érdekel!
A következő örömvizsgám valamikor huszadika környékén lesz módszertanból, kapok majd hozzá anyagot két szimpatikus ifjú hölgytől, akik beilleszkedésemet hivatottak segíteni Novi Pazarban. Most biztosan azt hiszitek, én ennek még külön ÖRÜLÖK is, de biztosíthatlak titeket, fiúkat kértem (mit kértem! követeltem!!) az asztalt csapkodva, de Irénke ragaszkodott a lányokhoz, mondván ők az évfolyamelsők... Nem tehettem mást, sajnos muszáj volt belemennem... Szar nekem.
Irénke viccesen még ajánlotta is egyiküket, mint lehetséges szellemi pártnert a jövőben, de felvilágosítottam, hogy olyan szerelmes vagyok, mint Nelson admirális legnagyobb ágyúja.
Erre valami ilyesmit mondott: „Fanta! Örülök... Önnek!”

Szombat éjjel pedig autókáztunk egyet a legborzalmasabb ködben, amit valaha láttam. Negyvenes óránkénti sebességgel és éberen az út közepén szaladó (ekkor viszont komótosan sétáló) fehér csíkokat figyelve araszoltunk előre, a volán mögött nyári ex-élettársammal, az anyósülésen M.-el, hátul pedig Z.-vel ketten szorosan összeölelkezve, az épségben való megérkezésért a szerelem isteneihez imádkozva.

A vasúti átjáró közelében hasonlót éltünk át, mint amit sok-sok évvel ezelőtt Jim Morrison, amikor kisgyerekként a szüleivel autókázott, és egy felfordult kamiont látott halott indiánokkal a sivatagban. Szerinte későbbi „jorszokúl” egyéniségét egy akkor és ott beléköltözött indián-szellemnek köszönhette.
A sivatagot és az indiánokat leszámítva tényleg valami ilyesmit tapasztaltunk, én legalábbis egészen biztos. A sivatagot a mi esetünkben a tejfehér, sűrű köd jelentette, halott indiánok helyett pedig egy árokba szaladt és összetört Punto-t láttunk.
Miközben lassan áthaladtunk a sineken, a ködben - Sigourney Weaverrel ellentétben - gorillák helyett rendőröket kerülgettünk, és mindannyian az ablaküvegre tapadva figyeltük az eseményeket. M. az anyósülésen el volt foglalva azzal, hogy előre meredve megpróbálta szétfoszlatni a ködöt tekintetével, így sikerült lemaradnia a horrorról. „Milyen kocsi? Hol?!”

Szerencsésen megúsztuk a kalandot, és amikor célhoz értünk, elbúcsúztam Z.-től, aki nagyon szexisen és nagyon femme fatale-osan hazafelé indult az út közepén... Valamilyen Humphrey Bogart-os idézeten törtem a fejem, amit utánakiabálhatnék, de semmi sem jutott eszembe. Úgyhogy kevésbé romantikusan, egy lájtosat dudálva elköszöntünk, és fáradtan hazahajtottunk.

Season Finale

Kedves Olvasóim (Barátaim az Úrban), ahogyan már előbb utaltam rá, kisebb szünet következik blogírásos tevékenységemben.

Húha... Végigolvasva előző bejegyzésemet, sokadszorra is úgy tűnik, mintha Woody Allen egyik anyakomplexusos filmjéből hullott volna ki ez a párbeszéd... Az érdekessége mégis az, hogy Woody Allen zsenijével ellentétben ez korántsem olyan vicces, viszont száz-százalékig reális. Ami meglepett viszont, az a pár komment, amt kaptam tőletek, és amelyekben leírjátok, hogy nálatok is hasonló a helyzet :-) (egyébként ilyen megjegyzéseket egész nyugodtan lehet a blogra is írni, nem kell fizetni érte a blogger.com-nak!)

Több, mint valószínű, hogy pár napon belül újra jelentkezni fogok, de most a legkülönbözőbb kötelezettségek és elfoglaltságok (ájjáj de komoly... :-P) miatt úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet. Ez a kis pihenés arra is jó lesz, hogy a jövőben megjelenő postjaimban is eredeti helyzetképeket tudjak (próbáljak meg) átadni Nektek. Aztán vagy sikerül, vagy nem, mégis reménykedem benne, hogy eddig azért nem léptem át a kelleténél többször a jóizlés határát...

A mai napon még sulizok egyet, dél felé negyvenötödször is megnézem a Ponyvaregényt, majd végeláthatatlan tanulásba temetkezem, és este egy hangrobbanást imitáló zaj kiséretében kis időre eltűnök a blogoszférából.

Legyetek rosszak!

Noir

Mothership (avagy hajó, ha nem jó)

Mama told me when I was young
Come sit beside me, my only son
And listen closely to what I say.
And if you do this
It will help you some sunny day.
Take your time... don't live too fast,
Troubles will come and they will pass.
Go find a woman and you'll find love,
And don't forget son,
There is someone up above.

And be a simple kind of man.
Be something you love and understand.
Be a simple kind of man.
Won't you do this for me son,
If you can?

Lynyrd Skynyrd - Simple Man


10.00

- Szia Kisfiam! Felkeltél? Mindenfelé szaladgáltam az épületben, nem volt még idő, hogy felhívjalak... Csinálod? Megy? Főztem kávét reggel, megtaláltad? Csak meg kell melegíteni, kint hagytam az asztalon.

- Persze, hogy megy A., két hete mást se csinálok. Nem megyek sohova se, most adtam oda a parasztoknak az avonjukat.

- Na!! Hogy lehet ilyet mondani? Jóvan, lényeg, hogy elvitték...

Hogyne, reggel fél nyolckor ők már szokás szerint úgy csöngettek, mintha az életük múlna rajta. Még az ablakomat is elkezdte ütögetni a nő, először azt hittem, csak a mancsával. Aztán amikor fürdőköpenyben, kócosan kizártam az ajtót, látom, hogy egy faággal próbálkozott, ami még mindig a kezében volt... Jó, hogy be nem törted az ablakot, te idióta.

- Tanulok A., majd jössz. Hozz már egy doboz cigit, légyszives...

- Ok, puszi!

És tényleg tanulok... valami csoda folytán most megy. Egyedül, vagy Franklinnel az ölemben, de tényleg úgy érzem, ezúttal ez nekem menni fog. No, azért múlva dícsérjük a napot, mert még korai lenne bármilyen jó szándékot belemagyarázni a vizsgáztatóm hozzáállásába, vagy eldönteni, készen állok –e. Azért még nem váltam hobbitanulóvá... Jézusom V., de irigyellek... neked ezt az anyagot egy nap alatt sikerülne abszolválnod.

13.50

- Nagyon büdös van itt... Te kiszellőztettél egyáltalán, vagy megint cigiztél a szobában?

- A., nem cigiztem a szobámban, megbeszéltük, nem emlékszel? Azért ahhoz még tartom magam...

- Na, hagyjuk... Annyit dolgoztam, hogy már elegem van a mai napból. Képzeld a radikálisok előterjesztették, hogy minden kávézó, pizzéria, trafik meg üzlet este nyolcig legyen nyitva. Ezek statáriumot akarnak bevezetni szerintem.

- Úgyse fogják megszavazni.

- Nem is érdekes, te ezzel ne foglalkozz, inkább hozd ki a tanulmányokat, és csináljuk.

- Megvan a vízumom? Megcsinálták?

- Nem is volt még időm fölmenni a Čedohoz, majd holnap. Hagyjuk már!

- Jólvan na, csak kérdezem!

Gyors tempóban bemegyek a szobámba, kicsit azért még mindig idegesen... MEGINT korábban jött haza, de szerencsére nem vette észre, hogy nincs a konyhában a hamutartó. Felkapom, megállok a nagyszobában, és fülelek... Fél perc múlva meghallom a megváltó parketta-csörgést a hálószobából, és magamban a Mission Impossible dallamát dudorászva, pillanatok alatt kiöntöm a hamutartó tartalmát a szemétbe, majd ninja mozdulatokkal az ebédlőasztalra helyezem azt. Tökéletesen végrehajtott akciómat megkoronázandó, rá is gyújtok.

- Tudod azért, P.-nek sem hiányzik ez a cirkusz itt minden este. Tegnap is amit lebaszarintottál, háát, tudod, nem lehet ilyeneket már minálunk. Értsd már meg, hogy vagy alkalmazkodsz, vagy tőlem mehetsz amerre látsz. Mehetsz a hajódra, csak előbb menj el katonának!

- Na jólvan azért, senki sem megy hajókra, nem volt szó ilyesmiről már régóta. A., hagyjuk már egymást békén. Megbeszéltük a dolgokat, tartsuk már ahhoz magunkat.

- Különben meg nem tanultál délelőtt, mert hivtalak még tizenegykor is, foglalt volt a telefon. Internyettteztél biztos.

- Nem is tudtam volna felmenni a netre, nem működik már tegnap délután óta. Azóta sem voltam interneten.

- Te tudod, magadnak csinálod, vagy nem csinálod...

Kikönyörgök még néhány óra ismétlési lehetőséget, és bevonulok a szobámba. Lejjeb tekerem a hűtő hangját a számítógépen, ne legyen olyan hangos, gyorsan megnézem a leveleimet, és kicserélem a háttérképemet, ami a Cannavarell nevű óceánjárót ábrázolja. Az ördög a részletekben bújik meg.
Késő.


- Mit keres az a bögre a számítógép mellett? Te itt kávéztál reggel, meg cigiztél a gép előtt!

- Csak behoztam, mert... őőő....

- Édes gyerekem, ezt így nem lehet, értsd már meg! Csinálj amit akarsz, magadnak csinálod, menj el tőlem katonának aztán mehetsz a kikötőbe!

Magamba zárkózva nézek magam elé... Lemerült az ipod, de nem fogom felkapcsolni a számítógépet, hogy feltöltsem. Szarom le, az is csak elveszi a figyelmemet, az elektronika felmordulása pedig csak idevonzzaná A.-t. Tudom a zavisna rečenicákat, meg a vrste rečit, meg úgy nagyjából mindent, ami kell szombatra, csak még ezt a kurva utolsó anyagot nem... Pánikolok, szenvedek meg nyúlok az ágyon, mondom fel azt, amit tudok, ismételgetem ami megy... és bízom az Isteni gondviselésben.

16.50

- Te ezt most szeretnéd, vagy nem? – kérdi A., mélyet szippantva bestlájtjából.

- A.... Mondtam, hogy igen. Ezerszer elmondtam, hogy igen, szeretném, vegyük át, ha így menni fog, akkor állok elébe.

- Jólvan. Látom, hogy a többi azért már megy, akkor menjünk tovább... Mit mosolyogsz te állandóan? Meghülyültél? Normális vagy?

- Semmit, semmit, csak eszembe jutott ez a hajós dolog. Nem mennék én hajóra, de tényleg. Akkor sem, ha az utcánkban kötne ki.

- Hajó nem hajó, hagyjuk már a hajókat! Neked csak ezeken a hülyeségeken jár az eszed, miért nem foglalkozol már végre valami olyasmivel, ami ér is valamit?!

- Jaj A... hagyj már békén... Lépjünk már túl, felejtsük el a hajókat, miért kell folyton ezzel baszogatni? Állandóan baszogatsz, kezdem azt hinni, hogy élvezed.

- Nem élvezi ezt senki, csak tudod, azért fájt amit mondtál szeptember végén... nem azért lettél taníttatva, hogy itthagyj minket.

- Nem akarok itthagyni senkit... Csak vannak dolgok, amik elkezdik foglalkoztatni az embert. Nekem ez a hajós dolog is ilyen volt. Engem az akkor foglalkoztatott és nem érdekel a véleményed!!

- Nem is tudnál ott mit csinálni, mihez értenél te egy hajón?

- Senki sem ért hozzá, amíg ki nem képeznek... de hagyjuk már.

- Mi van a barátokkal? Nem is jönnek, tudom én, hogy miért...

- Mi van? Mi az, hogy nem jönnek?

- ÁÁÁ, tudom én, értem én... Természetes, hogy nekik is kellemetlen ez az egész helyzet...

- Micsoda?! Te miről beszélsz?! Leszarom, hogy mit gondolsz, te egy másik században élsz!

- Az anyád úristenit! Az én vagyok... Ezért neveltelek, meg iskoláztattalak, hogy ilyeneket mondj?! Leszarod? Leszarsz engem?! Leszarhatsz, de amig itt laksz, addig az lesz, amit én mondok, azt eszed amit én főzök és ha meg nem tetszik valami, akkor elmehetsz a hajóra! Hagyj itt mindent, hagyd itt P.-t is, úgyis csak tönkreteszed ezzel az egésszel! Mindegy, kár is róla beszélni... leszarsz? Leszarod?! Szarjad is le... Mindent leszartál.

- A... jó, bocsánat, nem úgy gondoltam... Te is tudod, hogy elszoktunk egymástól.

- Hiába mondod, hogy ugyanolyanok vagyunk, én ilyenkorra már befejeztem az egyetemet. Meg nem hazudoztam... hogy tudsz hazudozni nekünk? Másoknak meg igazat mondasz? A szüleidnek hazudsz?

-... figyelj ... megigérem, hogy befejezem. Ezt már elmondtam párszor. Most viszont komolyan is gondolom.

- Lehet, hogy tényleg elszoktunk egymástól... most nyomtad el, ne cigizz már annyit, mert baj lesz!! Jézusom, köhögsz is... Jaj Istenem, mekkora baj lesz!!!

- A., azért köhögök, mert cigizek, és meg is fáztam. Azért a tüdőráktól még talán messze vagyunk.

- Ne is mondjál ilyet, te normális vagy?! Kisfiam, értsd meg, hogy én csak segíteni akarok, miért kell ez a show állandóan? Ránk mindig számíthattál! Akármikor baj volt, és kellett a segítség, ott voltunk minden pillanatban, rohantunk és csináltuk! Te is nagyon jól tudod.

- Tudom A... Tisztában vagyok vele. Nem kell ezt többször elmondanod, magam is nagyon jól tudom. Főzök egy kávét, jó?

- Lehet, aztán elkezdjük. Mit főzzek aztán? Mit ennél?

Körülbelül fél óra kell hozzá, hogy mindketten lenyugodjunk. Már régen rájöttem, milyen apró gesztusokkal és mely szavakkal lehet jobb kedvre deríteni. Nem volt célom, hogy rosszat írjak A.-ról, akárhogy is jött le ez az egész. Túlzás és erőltetettség nélkül írtam le egy tipikus napot. De kérlek higgyétek el, igyekszem. Az, hogy csatatér néha a konyhánk, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy háborúban állnánk egymással. Ezen a csatatéren olykor túl sok a füst, nem látni semmit, túl nagy a zaj, célzott támadások zajlanak, kritikus találatokat és robbanásokat lehet látni. Esetleg kémek buknak le, diplomatákat végeznek ki, vagy hajók sűlyednek el.

Attól a pillanattól viszont, hogy a béke megköttetett, és beáll a hidegháború, a további kapcsolat szép, kellemes, és gyümölcsöző mindkét szuperhatalom számára.