Jegyzet

Szénnel vastagon, hisztérikusan áthúzott alakok, élénkpirossal átfestett szürkék.

Vörössel körvonalazott mosolyok, majd végül nekifutásból rózsaszínnel leöntött vászon.

Akkor valahogy így kezdődött. Most pedig itt áll, és csurog róla a festék.

Rászáradt a karjára, a lábára, a nadrágjára. De ott vírit még a szeme sarkában is.

Kedves Barátaim, alkot. Hónapok óta.

Absztraktnak indult, valami komparatív grafikától, mely lassacskán átcsapott élénkszínű art deco-figurákba, majd impresszionista színkavalkádba. Mostanra viszont inkább valamilyen kubista képnek mondható. Számára így tökéletes.

Nem egyszerűbb lett, csak szabadabb. Felhőtlenül szárnyaló fantázia, amolyan szabad ötletek jegyzéke, melyben bármi felbukkanhat egy-egy rózsaszín paca mögött. Alapvetően két alak tűnik fel benne, főmotívumként, egymás mellett. Kézenfogva. Mosolyogva integetnek felénk, nézők felé, olyan ábrázattal mely meleg, kedves, őszinte és ami a legérdekesebb, kisértetiesen hasonló.

Mintha ikrek lennének, a fülük hegyétől legutolsó lábujjukig.

A festő hosszasan nézi az idétlenül vigyorgó fiú-figurát, és lassacskán eggyéválik vele. Belelát a lelkébe, hiszen – és ezzel nem árulok el nagy titkot – tükörbe néz.

Úgy hiszi, ezt nevezik igazi boldogságnak. Örömében fest ilyet az ember, és gyakran bánatában is. Ilyenkor szeretné leginkább elmesélni életének legszebb pillanatait stilizált vonalak és szinek formájában, mert úgy érzi, csak ez adhat neki erőt akkor, amikor lelke kavarog, és gondolatban jajveszékelve menekül a jégeső elől.

Amikor hazatér imádott festőműhelyébe, önfeledten folytatja a munkát. Bármi is bántja, üldözi és fenyegeti őt, ilyenkor már jócskán felettük áll.

Átmelegszik, dolgozik, mosolyogva és néha fel-fel nevetve egy-egy kacér ecsetvonás mentén.

A mester boldog és teljes. Akárcsak Picasso Avignoni-kisasszonyai.