Кафе Интермезо Тек Фор

- Ајде испричај ми разлику између нарације у кнјижевности Српског језика и у општем говору!

- I ja tebi.

Szintén Zenész

Újra voltam zenedében. Hat évig jártam oda, mégsem lett belőlem muzsikus, de azért annyit csak sikerült összehozni, hogy zeneőrült legyek.
Abban a pillanatban, ahogy belépsz a zenede kapuján, máris rájössz, hogy ez a suli nem csak abban különbözik a többitől, hogy sokkal szebb és barátságosabb akármelyik középiskolánál, és hogy az általad ismert legőrültebb arcokat nevelik benne, hanem abban is, hogy árad belőle valami megmagyarázhatatlan, szürreális nyugalom... Valószínű, hogy az itt tanuló diákoknak nincsenek problémáik a munkával, gyakorlással, tanulással, mert eleve szerelmesek abba a hangszerbe, és abba a szakmába, amit választottak.
Észrevettem, hogy minden fiatalnak fülhallgató lóg ki a füléből, legyen az kisgyerek, fiú, lány, vagy huszonéves szütyős mamlasz. Még egy ötven körüli tanár is vadul bólogatott a lépcsőfordulóban.

Volt még tizenöt percem a szerb tanárral megbeszélt randevúig, ezért megálltam a középső udvaron, és rágyujtottam. A fülemben üvöltettem a Stones-t, és a legjobb részeknél a térdemet csapkodtam, hogy megtévesszem a körülöttem lévőket, és azt higgyék, én is ide járok. Utólag azt hiszem, ez sikerült is valamennyire, mert egy húszéves forma lány mosolyogva figyelte idétlenkedésemet a hamuzó mellett, gondolom azt hitte, valami idióta dobos lehetek, de az sincs kicsukva, hogy igencsak szemfülesen rájött, túljátszom a szerepem. Amikor már azon gondolkodtam, talán énekelni is elkezdek, hátha akad egy impresszárió, aki lemezszerződést kínál (egy zeneiskolában azért előfordulhat, nem?) , megjelent a szerb tanárom mind a százvalahány kilójával, és bevezetett abba a tanterembe, ahol tizennégy évesen zongoráztam. Somolyogtam is nagyokat magamban, és megállapítottam, hogy nem ez a kis tantermecske ment össze az évek során, hanem belőlem lett nagy melák.
Már az ajtóban feltünt, hogy Marinko elég vehemens izzadást produkál, de nem igazán foglalkoztam vele, mert eszembe jutott, hogy meg is mosdhatott óra előtt.
Akkor kezdtem azon filózni, hogy itt valami nagyon nincs rendben, amikor Marinko izzadságcseppei elkezdtek a jegyzeteimre hullani, és a légzése, beszéde igencsak heves fokozatra váltott.
- Joj, možda ću dobiti infarkt... valjda neću... – nevetett fel idegesen, nekem pedig egészen bizarr módon az ugrott be, hogy ez egy potencijalna glagolska vremena.
Felálltam, és mondtam neki, hogy fejezzük be az órát, és menjen ki a levegőre. (Csak van valami gyógyszered, baszki, nehogy már eldőlj itt nekem!!!!)
Marinko viszont nem adta fel, ragaszkodott hozzá, hogy leadja az anyagot, és elkezdte bizonygatni, hogy ilyen már máskor is volt, no problemo. Az orvos már mondta neki, hogy kevesebbet cigizzen.
Nabazdmeg, tettem hozzá magamban, és elképzeltem ezt a nagy nagy embert, ahogy otthon elfogyassza a kurva erős kávéját, leül a tv elé megnézni mondjuk egy Kodály koncertet, egymás után szívja a cigarettát, és sörözik mellé, hogy elviselhetőbb legyen az élmény, másnap reggel a diákjai előtt kap szívrohamot két zavisna rečenica között.

Hálistennek Marinko túlélte, és egy órával később már tettem is be a fülest, és ballagtam hazafelé azon morfondírozva, miért nem lettem zenész. Elzongorázgattam volna egy főiskolán négy évig, és most zenélhetnék egy tengerparti kocsmában ideális anyagi körülmények között, nem törődve az ég világon semmivel.

pár / beszéd

O. családi problémáit ecsetelte egy tüneményes kávézó balkonján, miközben kapkodva kanalazgattam a forrócsoki tetejéről a tejszínhabot.

- ...és ez már tűrhetetlen. Kurvára elegem van. – lenyugszik, befejezi a mondókáját, és ő is nekilát, hogy leeszegesse a díszt a csoki tetejéről. Ilyenkor elképzelem, hogy vöröses színű gőz száll fel a feje felett. Két perc múlva meg már egy piros „stand-by” led világít a homloka közepén. Ebben a kvázi nyugalmi állapotban képes arra, hogy pszihomókussá lényegüljön, abból is a „bad motherfucker” változattá.
Megesik viszont, hogy ő maga lesz a beteg és elesett. Ilyenkor minden vágya pár kedves szó, figyelem, baráti jótanács, egy dugás a barátnőjével, vagy pár üveg sör. Esetleg ezek kombinációja.

- Nem értem én ezt basszus... Tényleg ennyi volt az egész? Ilyen gyorsan keresztülesel ezeken a dolgokon? Ez természetes? Úgy értem, ennek így kell lennie, ez a módja, ez a megoldása?
- Dehogy esel, csak most erőlködni kell. Ennyi az egész. Csak nehogy beszarj. Az a lényeg, hogy tudd, már vége.
- Nincs vége, és félek, hogy sose nem is lesz. Ez bazdmeg nem fog elmúlni. Azthiszem mazohista vagyok.
- Ne legyél, mert nem éri meg. Megy az élet tovább. Nem kell szenvedni, hagyd már abba a nyavajgást!
- Nem is akarok nyavajogni, és pláne nem szenvedni, csak fura parancsszóra megemészteni az egészet, és elnyomni azt, amit nem tudsz. Lehetetlen egy pillanat alatt átesni rajta, kevés volt az idő, előtte meg azért elég sok.
- Ja, hogyne, meg sokminden másból is sok volt, nem? Amúgy mi a helyzet? Leszámítva amit meséltél, mostmár azért látszik, hogy minden rendben...
- Persze, hogy rendben. Nálam minden tuti. Asszem... de nem ez a baj. Nem tudom megérteni, hogy míért ez a fontos bazdmeg, miért ezen van a hangsúly a kurva életbe?! Tényleg ez kell neki?!
- Hagyd a picsába, ezt tudom tanácsolni. Élvezd az életet, és felejts már el minden szart, ami volt. Felejts. New beginning, new life, new experiences, new mistakes. Get ready for the new shit. Higgy nekem, angolos vagyok, még helyesen is mondom.

Még vagy fél órát beszélgettünk, fizettem, vettem a kabátom, és mentem. O. azt mondta, marad még.

mivan zolikám emész?

A. nagyon lelkesen éppen a pluskvamperfektum rejtelmeibe próbál bevezetni, magyaráz, példákat hoz fel és elemez. Leginkább magának beszél, mert Ő sincs teljesen tisztában a dolgokkal. Egy-egy fejezet után, amit "közösen" átveszünk, általában lebasz, hogy miért nem figyelek oda, és hogy kapcsoljam már ki a tévét. Vagy hogy miért gyújtottam rá megint. Vagy hogy miért iszom annyi kólát. Megszoktam A., engem ez már nem borít ki.

Alacsony költségvetésű vizsgák, borzalmasan megkomponált ál-professzori előadások, és ijesztő mennyiségű szerb kommunikáció az, ami vár most rám, jobbik esetben csak egy éven át. Egyik szemem sír, a másik meg nevet, és ez most bizisten egy ilyen szituáció.

Nevetek és ugrándozom buzisan, mert itthon vagyon, abban a szép, barátságos kis városkában, amit a legjobban szeretek a világon, és ami a sajátom. Ismerem minden utcáját, kocsmáját, lakóinak bűzét és a bandákba verődött ismerős-csoportok egymás közötti hierarchiáját. Itt rúgtam be először, váltam láncdohányossá, lettem szerelmes, kisértem haza lányt, változtam nemszűzzé, kaptam egyest, vertek meg, és néztem pornót.
Szeretem, mert amennyire és amiért szar, annyira tud csodás és adakozó is lenni.

Sírok viszont mint egy bárgyú, gyámoltalan kisleány, mert ott kell hagynom Titeket. Mert ezentúl csak vendégként tudok majd Veletek találkozni, mert már nem lesz sohasem ugyanolyan hangosan odaköszönni boldog-boldogtalannak a folyosón, és üvöltetni a jó zenét a tizenötösből, hogy mindannyian halljátok, mit döngetek éppen. Nem fogok Ibolyánál ágyneműt cserélni, barátokkal pokkerozni, a teraszon magányosan cigizgetni, vagy odakiabálni V.-nek, hogy „Gde si Pico!”.

Mégsem fogjátok megúszni, hogy ne lássátok majd a pofámat a kelleténél többször :-) Ha egy picit lehetek én is önző, akkor tartsatok fenn nekem valahol, valamelyik szobában, akármelyik szinten egy üres szekrényt, egy üres ággyal, és ha éppen foglalt lesz, legyen egy másik egy másik szobában, másik ággyal. A Mikulást látni szeretném, a csajokat csókolom, a fiúk meg igyanak minél több Bombardiert. Fákken jó sör az.

D.-nek meg üzenem, hogy legyen egy üveg Jim Beam a hűtőben, ha átruccannék. Köszi. ;-)

Memory Lane, 2005. február 16.

Egy rövidke lépcsősor legfelső lépcsőjén üldögélek, a sokadik cigarettával az újjaim között, és várok a szakadó esőben. Cikáznak a gondolataim, sajog a fejem, és megpróbálom rekonstruálni az eseményeket.
Lenézek, észreveszem, hogy a cipőm orra is véres. Előkapok egy zsebkendőt, megint megtörlöm a homlokom, azután megtisztítom vele a cipőmet is, és a csurom vér fecnit a csatornafedő felé hajítom. Csörög a telefonom, látom, hogy O. észrevette az sms-t, amit küldtem neki, csak egy kicsit későn...
Már-már ordítva adom ki az utasításokat, hogy ne telefonáljon A.-éknak, és eszébe se jusson szólni N.-nek. Jőjjön el értem valahogy, és vigyen vissza, mert gáz van.
Végre meglátom a kék fényeket a sugárút végénél. Valamit még lehadarok O.-nak, aki megigéri, hogy megpróbál minél előbb értem jönni. A telefont a zsebembe sűlyesztem, lassan felállok, elhajítom a csikket, és az útpatka felé indulok. A fény egyre közelebb ér, de amikor ők is észrevesznek engem, lekapcsolják.
Kinyílik a jobb oldali ajtó, és egy tésztaképű, bajúszos férfi néz rám fáradt, gondterhelt arccal.

Közelebb lép, és a nevemet kérdi.

O. szerint a világ

Ülök az íróasztalomnál, és szerb különbözeti vizsgára készülök.
Irénke (?) már felírta a nevem egy vizsgabejelentőre múlt hétfőn, és azóta olyan szövegeket, felosztásokat és nyelvtani meghatározásokat olvasgatok, amilyenekhez idestova hat éve nem volt közöm. Összehasonlítva egy Phonology and Morphology vizsgával azért nem túl nagy szám.
Átnéztem és bemagoltam már szinte mindent, ami e csodálatos és egzotikus nyelv alapszintű nyelvtanához hozzátartozik, így már csak ismételek.
Vagyis csak ismételgetnék, mert emberek, hozzájuk rendelt betűk, élethelyzetek és beszélgetések járnak az eszemben, azaz igazából a blogom. Meg persze a kérdés, miért most, és miért nem előbb?

O. állandóan azt kérdezgeti, mi a francnak írok egyáltalán, kit érdekel, és ki fogja elolvasni?
Általában azt a választ kapja, hogy önterápiából. Ilyenkor kinevet, és elmondja az ő elméletét, miszerint színtiszta exhibicionizmusból, és valójában azért, mert el vagyok szááááva magamtól.
Ezeket a vádakat kategórikusan vissza szoktam utasítani. Erre még rendszerint azt is a fejemhez vágja, hogy ez is egy olyan dolog, amiből tisztán látszik, hogy rossz irányba változtam. Szerinte mostanában lehetetlen normálisan beszélgetni velem, és a nyílt szinen küldök el a ’csába mindenkit és szólok be ártatlan bámészkodóknak. Ezzel annyira nem lő mellé, de most sincs száz-százalékban igaza... Az tény, hogy a számomra kevésbé szimpatikus arcok, akik amúgy valószínűleg tökjó fejek, joggingolnak, viccesek, szeretik a metált és a fekvehányást, vagy már eleve beszólnak, ne kapjanak tőlem hideget meg meleget. Ezért meg O. egyenesen rohadéknak nevez, egy nagypofájú, cinikus, önelégült méregzsáknak. Pedig tényleg nem vagyok az, sőt O. megnyilatkozásáig egyenesen a béke és nyugalom szobrának tartottam magam... Kedves is vagyok, meg bájos is, meg érdeklődő is és meglehet velem beszélni mindent. De tényleg!

Pár óra vitatkozás után O. rendszerint újra a bloggal jön elő, és azt hajtogatja, hogy szerinte akkor sem kéne ilyesmire pocsékolnom az időmet, keresnék inkább pénzt valamilyen gyorstalpalón elvégezhető szakmával, vagy gyúrnék rá ezerrel a tanulásra, hogy még ezt a maradék egy-másfél évet a lehető legfájdalommentesebben elvégezzem...
Egyik dolog sem hülyeség, viszont annyira mégsem vonzzanak a lehetőségek. El lettem én ahhoz kényeztetve, meg kevés is az időm arra, hogy valami épeszű dolgot hozzak létre a két kezemmel, ha van egy számítógépem, amivel értéktelen szellemi szemetet gyárthatok ingyen.
No de elég is ebből, megyek inkább göndör fekete fürtökért.

Te pedig O, elmehetsz a picsába.

beszélünk nyelveket

Sohasem sikerült még legyőznöm M.-t heads-up-ban. Egész egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogyan csinálja, de verhetetlen kezeket produkál showdown-nál. Általában preflop még erősebb vagyok, de akárhogy raiselek, ő call-al válaszol, a legritkább esetben nyúl a reraise taktikához. Pedig ilyenkor általában egy check-raise eleve foldra kényszerítene.
Flop után természetesen már pairje vagy two pairje van, esetleg egy olyan draw-ja, amihez fél pakli az outja. Én vagyok a dealer, ő ilyenkor rendszerint check-el.

Ha draw-t sejtek, általában nyitok, de ő ilyenkor azonnal smooth call-t játszik.
A turn után már nagyjából biztos vagyok benne, hogy egy újabb bad beat-tel állok szemben, mégsem adom fel, hiperagresszív stílusomat tovább erőltetve újabb raise-el próbálkozom, hátha mégsem találta el az a fránya Negyedik Utca.
Riveren meg már teljesen mindegy. Általában potot emelek vagy all in megyek, mert egyszerűen tiltre kerülök. M. gondolkodás nélkül adja ezt is. Showdown: Set Flush ellen. Megint lemákolt. Most én vagyok a fish?