Jegyzet

Szénnel vastagon, hisztérikusan áthúzott alakok, élénkpirossal átfestett szürkék.

Vörössel körvonalazott mosolyok, majd végül nekifutásból rózsaszínnel leöntött vászon.

Akkor valahogy így kezdődött. Most pedig itt áll, és csurog róla a festék.

Rászáradt a karjára, a lábára, a nadrágjára. De ott vírit még a szeme sarkában is.

Kedves Barátaim, alkot. Hónapok óta.

Absztraktnak indult, valami komparatív grafikától, mely lassacskán átcsapott élénkszínű art deco-figurákba, majd impresszionista színkavalkádba. Mostanra viszont inkább valamilyen kubista képnek mondható. Számára így tökéletes.

Nem egyszerűbb lett, csak szabadabb. Felhőtlenül szárnyaló fantázia, amolyan szabad ötletek jegyzéke, melyben bármi felbukkanhat egy-egy rózsaszín paca mögött. Alapvetően két alak tűnik fel benne, főmotívumként, egymás mellett. Kézenfogva. Mosolyogva integetnek felénk, nézők felé, olyan ábrázattal mely meleg, kedves, őszinte és ami a legérdekesebb, kisértetiesen hasonló.

Mintha ikrek lennének, a fülük hegyétől legutolsó lábujjukig.

A festő hosszasan nézi az idétlenül vigyorgó fiú-figurát, és lassacskán eggyéválik vele. Belelát a lelkébe, hiszen – és ezzel nem árulok el nagy titkot – tükörbe néz.

Úgy hiszi, ezt nevezik igazi boldogságnak. Örömében fest ilyet az ember, és gyakran bánatában is. Ilyenkor szeretné leginkább elmesélni életének legszebb pillanatait stilizált vonalak és szinek formájában, mert úgy érzi, csak ez adhat neki erőt akkor, amikor lelke kavarog, és gondolatban jajveszékelve menekül a jégeső elől.

Amikor hazatér imádott festőműhelyébe, önfeledten folytatja a munkát. Bármi is bántja, üldözi és fenyegeti őt, ilyenkor már jócskán felettük áll.

Átmelegszik, dolgozik, mosolyogva és néha fel-fel nevetve egy-egy kacér ecsetvonás mentén.

A mester boldog és teljes. Akárcsak Picasso Avignoni-kisasszonyai.

Backgammon

"Backgammon is like life—anything can happen at any time. You can be way behind on points and catch a couple of good rolls and win. You can be way ahead and catch a couple of bad rolls and lose.

Unlike chess, rolling dice ensures that there’s plenty of chance in backgammon, and I like working the odds.

Chess people…hardly ever seemed to be enjoying themselves, even when they were winning. I liked winning, but losing didn’t spoil my day, and my slacker attitude annoyed serious players and kept me odd man out, as usual.

Then a buddy of mine taught me backgammon…Backgammon hit my spot.

(Anthony Peyton, Porter News Review)

"In backgammon, you can play 10 games, not play well, and win. So you think you are great but you have made a great number of mistakes. Tragically, life is closer to backgammon, because you can play a perfect game and lose!

In chess, when you play like an idiot, you always lose, so you learn. Frankly, I think backgammon is a much more interesting game, much harder to learn."

(Christos Papadimitriou of the C. Lester Hogan Professor of Electrical Engineering and Computer Science at the University of California at Berkeley on Dr. Dobb's)

Apokalipszis most - nem

Álmodom.
Keresetlen szavak tengerében, idétlen és időtlen kételyek mélyén kutatok utánad.
Félve a közönyösség ködétől, melyben nem látszik már a tejszínhabos égbolt. Ott ülsz a fűben, sárgálló levelek és tar fák rejtekében, a szemeid az eget kémlelik, de nem látsz mást, csak szürkeséget és pasztellel átfestett bárányfelhőket. A cigarettafüst még ott terjeng valahol a közelben, újra és újra megcsapva az orrod. A messzi távolban tussal kirajzolt pálcikaemberke álldogál félszegen, mint aki attól fél, alakját sosem rajzolják már meg többé, arcának pedig soha nem adnak már mosolyt, grimaszt, nevető, vidám vonásokat.
Szerencsére mindig felébredünk, felülünk az ágyban, és mivel nem vagyunk ott egymás mellett, egymásnak és egymásért, ébren álmodunk tovább.
Fel kell ébredni, kézbe venni az ecsetet, és végre elkezdeni festeni. Lélekkel, szeretettel.
Apokalipszis most-nem.

Café Intermezzo Take Eighteen

A világvége akkor kezdődik majd el, amikor az ábécében az n-betű egyszercsak valami megmagyarázhatatlan okból megelőzi az m-t.

Én szóltam.

Two kebabs please!

Jaj, én meg ez a blog... enyhe túlzás, de szerintem lassacskán megszüntetik az accountomat itt a bloggeren, ha ennyire inaktívoskodom.
Sok a dolog, még egyetlen szerb vizsga van hátra (ez azért már kurva vicces, szerintem pont emiatt nem fogok még öt évig diplomához jutni), az idő pedig vészesen fogy.
Ezek után márcsak a nyár extraordenáré eseményei éltetnek, azaz a nyaralás B.-vel és még néhány Noir-imidzs romboló változtatás kivitelezése... Ez nem annyira súlyos, mint amilyennek hangzik, de a nyáron valószínűleg vagy beindítom a "project tíz szál marlboro"-t, vagy beköltözöm egy lakájos vastüdőbe. Tényleg sok a cigi, nagy a vérnyomás, és azért a pacsker feldobásához viszonylag fiatalnak érzem magam. Megint nagy reményekkel indulok neki, úgyhogy legalább drukkoljatok egy egészen kicsit, hogy sikerüljön... (na mekkora álszentnek és önáltatónak kell lenni ahhoz, hogy ilyesmiket pötyögjön valaki cigivel a szájában? :P)
Még le is vagyok égve, gyakorlatilag egy kisebb ország forradalmának költségvetését baszarintottam el ruhákra, telefonra, kacatokra, sötöbö - hogy miből lesz új papucs és gatya a strandra, fogalmam sincs.
Egyébként az Oszmán Birodalomba utazunk két hét múlva, B. meg én. Remélem nem robbantanak fel minket buszozás közben, B.-t nem viszik el háremhölgynek, belőlem meg nem nevelnek janicsárt öreg koromra. Süküdüm, süküdüm.

Linus [Beta]

Te, én azthiszem kevésbé fáj már a fejem.

Akkor ez biztosan annak a felemelkedő, cseresznyeillatú koromnak köszönhető, amely a neonkrematórium felől szivárgott a felém. Sima ügy. Legalább a mellékhatása nem fog itt legbelül csikorgó szélviharra emlékeztetni... Ettől félek, egyes egyedül. Semmi mástól.
Négy kérdés, melyektől megrepedhet a templom homlokzata: Szexxel a beteljesedésért? (Szodoma és Gomorra lakói tudták csak igazán, miért érdemes élni?) Önimádó műanyagbábúkkal a magány ellen? Drogokkal az önmegvalósítás felé? Van értelme akárcsak egyetlen, nyakunk köré font keresztnek is?

Hagyd ezt abba, és ne beszélj őrültségeket. Fogd meg a végét, úgy ahogy kell, és üss oda egy hatalmasat, tiszta erőből, csak úgy heccből, nonchalant - de vigyázz, hogy senki se vegye észre.
Mikor emlékeztél meg akárcsak egyetlen, kósza galamberegetésed előtt is arról a fájdalmas momentumról, amikor tested karámbafogása előtt pontosan kétszáz botütéssel lett kékre-zöldre verve, vérrel hintve be a mezőt magad körül, sárgás, undorító mocsártengerré változtatva azt? Hogy felejthetted ezt el?
Dobd fel azt a huszast, és ejtsd a betonra. Dönts. Ne kínozz tovább, tudasd velem végre, hogy mit akarsz, mert ezt nem tudom tovább nézni. Hisztériázol, toporzékolsz, törsz-zúzol és rombolsz, építés, szépítés, alkotás helyett... Csak abban bízom, hogy még nem késő.

Elmúlt, never mind. Különben pedig - és ezt őszintén mondom - soha ne vedd komolyan amiket mondok. Több eszed van neked ennél.

come on tata light my fájör

Sutba dobtam Zippoimat egy ideje, mert ugyan még mindig dzsiggeres, zavar hogy általában pont akkor fogy el a benzin, amikor a leginkább tolnám orcámba azt a cigerettát.
Néhány hónapja csak ezzel csattogok:



Very long lasting, és az oldaluk szerint always in style leszek tőle. Böff.

Café Intermezzo Take Seventeen

Intermezzo kávéval, házunk szuterénjében szorongósan elmélkedve:

Dove sei, B.?
Énekelj nekem valamit elrontott szöveggel, ahogyan én szoktam mikor senki sem lát és hall, mondj furcsa szavakat és nyakatekert hasonlatokat melyekről mindeddig azthittem csak a saját fejemben léteznek, nyugtass meg, hogy minden rendben, kérdezd meg még egyszer utoljára, hogy "mi az?", nyomkodd ki ezt a sok izét az arcomon, csókolj meg úgy mint éjjel az esőben, nézz rám zölden, mondd el lilán, öntsd ki feketén, nevess vörösen és vedd fel sárgán. Mind kell, itt és most.

Így.
Back to work.

a quattro stagioni-t tom mer' abbú van pizza is

Nóri, azaz Noár, a zömmel sötétedés utáni gerillabloggerkedés cigarettafüstös és macskaszőrös csegevarája most kicsit úgy érzi magát, mintha a mission impossible egyik részében idétlenkedne, ráadásul a főhős szerepében.
Tom Cruise-tól azért eleve jobb vagyok pár centivel (magasságügyileg természetesen), de az sajna eléggé valószínű, hogy az olasz nyelv varázslatos világában még ő is otthonosabban sármőrködik nálam. Ezen kell javítanom relátíve rövid idő alatt, szóval van dóg bőven. Amig a bájos kis konjugációkat és a milliónyi dallamos, de annál ismeretlenebb szót el nem sajátítom és Rudolf Valentino-s minőségben nem szállítom, még házunk szuterénjében sem kívánok szorongósan elmélkedni a hétvégén, nemhogy Májózni vagy Cobrázni.
De legalább az olaszos temperamentum megvan A. részéről.

Szóval ki kell tartani, Strenght and Honor.
(vagy inkább scotch and soda?)

noir under construction

Pár nappal ezelőtt B. megkérdezte tőlem, milyen embernek tartom magam.
Akkor nem tudtam még normális választ adni a kérdésre, igyekeztem valami szimpatikusan ártatlan - esetleg bugyután-tudatlan-oktalan - feleletet adni, mely a mennyezetet is átszakító egómat volt hivatott palástolni. Ekkor beszéltünk kűlcsínről, belbecsről, értékekről és értéktelenségről, jól álcázott kétszinűségről, őszinte, de gyakorta naiv életszemléletünkről, kalandról és ismeretlenről, Las Vegasról, átszeretkezett nyári éjszakákról, valamint csupa olyan dologról, melyeket mi ketten egyszer mindenképp meg szeretnénk majd valósítani. Arról a bizonyos szelíd őrültségről, a tejszínhabos égen innen és túl :)

Hogy most mit mondanék B.-nek? Az egyetlen lehetséges válasz, melyet ebben a pillanatban Noir Blanche-nak adhat, csupán ennyi: félkész.
Az okos meglátásokhoz és merengős konklúziók levonásához pedig csak idő kell, és a kötelező hitetlenség legyőzése, melyel hajlamosak vagyunk küzdeni, valamint a jó dolgokat nem elfogadni szóra sem érdemes tapasztalatok és fájdalmas, nehezen múló emlékek miatt csakis azért, hogy amikor a szemünk előtt formálódik valami tiszta, makulátlan és gyönyörű, aggódó "Mi az?"-okkal riogassuk egymást.
Mostanra viszont legalább eljutottunk oda, hogy nevessünk rajta, magunkon - és nem utolsósorban - rajtuk.

A játék kedvéért azért ijedezünk és ellenkezünk még egy kicsit... Nem mondjuk ki azt a szót, melyet mindeddig többszázszor mondtunk már másoknak, elcsépelten és legtöbbször hamisan.
Mert nem kell bizonygatnunk sem magunknak, sem másnak. Ránk tartozik.
Ott van egymás szemében, az odafigyelésben, a törődésben és az ezernyi szép, meghitt és gyengéd pillanatban. Feketén-fehéren.

tétova tangó (Brizé nyomán)

Noir elhanyagolta a blogolást a napokban.

In a nutshell:
Saját maga legnagyobb megdöbbenésére, de végre sikerült Borist röhhintésre bírnia azzal, hogy az egyetem kantinjába lépve annyit mondott: "kafeklubnovipazar".
A múlt héten megnevettetett még néhány embert azon elméletével, miszerint spontán erekciók esetében legjobb valami totálisan aszexuális dologra gondolni, ami esetében nem más, mint a fodrásza, Sanyi bá'.
Megdicsérték irodalomból, azt mondták szépen fogalmaz, nem is javitottak sokat a dolgozatán. - no ettől mondjuk nem esett át a ló túlsó oldalára, mert sosem volt szokása. (Mondj bazdmeg amit csak akarsz)

Továbbá hűséges olvasói és bizalmasai már tudják, hogy B. mellette van, idejének nagy részét vele tölti, és a kismillió csöpögős, naiv és szentimentális gondolat helyett már csak ennyit szeretne mondani:
Boldog, mert napról-napra úgy érzi, hogy végre arra méltó engedi törődni.

És kész.

Picturesque

- Blog? Mi az a blog?
- A blog? Hát az ilyen izé...blog. Lúzerek felírják rá a hülyeségeiket, ennyi....
(NCIS-Tengerészeti helyszínelők)

Ha a hülyeségeimet rajzolnom kéne, akkor leginkább egy Guernica-méretű vászonra kezdenék festegetni. A képen tengernyi macskaszőr (sok vékony, fehér vonás szétszórva a képen), két üveg Jim Beam és féltucat válogatott borkülönlegesség az asztalom közepén, mellette könyvek, pár doboz cigaretta, élénk-zöld színnel áthúzott tejszínhab és tortamaradék, kávébarna ecsetvonásokkal díszitett fehér póló, sok pirospozsgás, nevető arc, néhány sötétből elővillanó, éles kontrasztokkal ellátott misztikus félmosoly, valamint a háttérben egy, a kommunista diktatúra radikalizmusát idéző szobor-illusztráció.
A vászon közepére pedig két, leginkább a kubizmus-felé hajló figurát kanyarintanék egymásba fonódva, mégis két különböző irányba tekingetve, erősen impresszionistáskodó zölderdőnek közepében, zöldfák, zöldbokrok, és zöldutak között. A zöldutak többségét sárgával húznám ki, mert egyenlőre nem beszélhetünk a végleges alkotásról.

A fő témát egy másik festőnek kell befejeznie.
Legyen a neve B.

Tadaaaaam!

Celebrate me

Elérkezett a Föld bolygón folytatott bóklászásom negyedszázados-évfordulója.
It's pretty fuckin' strange, to tell you the truth.

A huszonötös azért furcsa, mert ijesztően kerek, őrjítően konkrét, és vészjóslóan páratlan. Kösziköszi-puszipuszi mindenkinek, de a továbbiakban nem kívánom számolgatni, úgyhogy aki jövőre felköszönt,az számítson rá, hogy leitatom a tőle kapott itallal, és végighallgattatom vele Halász Judit teljes diszkográfiáját a mesekazikkal együtt.

Tegnap családi körben ráadásul még meg is ünnepeltük... Nem volt fékevesztett mulatozás, inkább a szokásos verbálisan levezényelt iraki-háború, a diplomácia teljes hiányával. Itt még Condoleezza Rice is csak a fogai között tátongó űrt tömögette volna a nyelvével tanácstalanságában.
Nem jegyeztem a Family Gemseket, mert végigröhögtem az egészet, és ki-be járkáltam a telefonomat figyelve, a legédesebb sömösökre várva. Jöttek is, hálistennek.

És akkor szóljon tovább a The Pretender, a legodabaszósabb Foo Fighters-áldás az I'll Stick Around óta. Csak most, csak Nektek.
(na jó, leginkább magamnak ;)

And of course, the slogan of the day:
Nem vagy buzi, ha nem mész ki Palicsra fekvehányni a kedvenc Jelen Pivós-pólódban május elsején.

Bukott Rómeók és Elbaszott Júliák

A Sztárapizzéria - más néven Zadnji Voz.
Harminc év körüli, főleg magyarajkú szingliket vonzó pincehelység.
Péntek- és szombatonként ugyanazokkal az arcokkal, sminkekkel, frizurákkal és közhelyes próbálkozásokkal várja Önt megannyi sorstársa, a hely hangulatával és berendezésével tökéletes ellentétben álló ámbientmuzsikával, és nagymami-terítőkkel letakart kempingasztal-feelinggel.

Amennyiben elmúlt már harminc, és mindeddig nem sikerült férjet és/vagy feleséget találnia, esetleg úgy érzi, életének magányos sínpárjáról márcsak a szerelemvonat zakatolása hiányzik, térjen be hozzánk kedvenc kockás ingjében és/vagy rózsaszín picsanadrágjában.
Itallapunkon versenytársainkhoz mért árakon, nagy választékban találhatja meg a zökkenőmentes hódításokhoz szükséges Love Lubricant-okat.
Pizzáinkat viszont már mi magunk sem ajánljuk.

Zadnji Voz. Robogjon be Ön is!

Café Intermezzo Take Sixteen

Legyen ez most egy Café Intermezzo. Többet nem igazán érdemel.

Nos, igazából ami a címet és a terjedelmet illeti, gondolkodtam a Sweet Sixteen-en és egy hosszabb gondolatmenet levezetésében, de egy tartalmasabb post bepötyögtetése túlságosan sok elfecsérelt időt és energiát venne igénybe erre.
Időből és energiából pedig valljuk be, már régen is több ment el a kelleténél.

Felejtsük el most kicsit személyes problémáinkat, és éltessük egy pillanatig a Szerelem csillámporos, (eredetileg műanyagból készült) mézeskalács-kövületét.
Tapsoljunk és éljenezzünk e mindent legyőzni és meghódítani képes csoda dicsőítésére, mely akár sziklaszilárd akaratunk ellenére is feloldhatja a szentséges egyedüllét varázsát, a magunkra és tanulmányainkra fordított hónapokat, órákat és perceket.
Egyúttal, az alkalmat megragadva mondjunk köszönetet a magas szintű igény, és jóizlés közös diadaláért is.

Hiszen nagy ünnep ez, Barátaim. Ürítsük is rá poharunkat minél többször! ;)

(Best of luck in all your future endeavours, My Dear Z.!)

Noir City Blues

M. jókedvű, nevetve ír nekem sok szépet és jót. Mindig így szokta, ha fel akar vidítani. Engem pedig sosem volt nehéz.

Linkelte a blogomat, örülgetek neki, és megragadva az alkalmat üdvözlöm a VMMI weblajpának olvasóit. Azokat, akik rámkattintottak, valamint Önöket is, akik azt hitték, ezen az oldalon folytatódik az a kitűnő cikk, melyet legjobb barátom fogalmazott meg.
Ki kell ábránditanom a kedves Olvasókat, mert itt valami egészen más, "lilább" dolog történik időről-időre.
Nem szolgálhatok jó hírekkel, jómagam nem képviselek túl nemes célokat, inkább rébuszokban fogalmazok magammal, a körülöttem élőkkel és imádott Szabadkámmal kapcsolatban.

Nos igen, imádott Szabadkám...
Még hosszú időn át szerettem, miután elmentem innen, hiányzott és vágytam rá - de hétvégenkénti alkalmi találkozásaink sem tudták már megmenteni folyamatosan romló kapcsolatunkat. Szegedbe lettem szerelmes, egy új, számomra egészen addig idegen, és sokak által misztifikált világba, ami valójában sosem engedett igazán közel magához. Talán azért, mert őt már sokkal inkább uralni próbáltam, a magam szabályai szerint, büszkeséggel és torz, értelmetlen vágyakkal.
Most itthon vagyok, elszakítva Szegedtől, helyektől és emberektől, lassan próbálkozva a visszaszokással. Nehezen indult, egy pillanatban még nehezebbé vált, de lassacskán bele kellett törődnöm, hogy itt van, ami még vár rám. Egyenlőre itt van a múlt, jelen, a menedék és egy elképesztően távoli ígéret.

Szabadka nem csillog már úgy, mint régen, kevésbé sárgászöld mint gyerekkoromban, és a városházról már nem az ugrik be azonnal, hogy szecessziósan csicsás, mégis szép.
Változott Ő is, és több lettem én is.
De kezdek újra perverzen vonzódni hozzá. Önzetlenül, zokszó nélkül tűrve olykor fájdalmas árulásait és érthetetlen, felém ordított szidalmait.
Naponta járom gyönyörű, mégis egyre idegenebb utcáit, mosolygok megfáradt, ellenséges arcokba, reménykedve az alkalmi viszonzásban.
Közben pedig folyton rock vagy jazz szól a fülemben úgy, hogy más sose hallja meg.
Leginkább csendes lázadó vagyok, aki ironizál, mosolyra fakaszt vagy aljasul kigúnyol - de mindig kipucolja a conversét.

Devil may care

Reggel megint erős fejfájásra ébredtem.

Ez azért riasztó, mert a tegnapi sörözés túl lightosra sikeredett ahhoz, hogy bármilyen rossz-közérzetre is számítsak tőle másnap. Túl egyszerű lenne, ha öregedésemre hivatkoznék ezzel kapcsolatban, de egyenlőre nem látok más magyarázatot a dologra.

Sajgó idegpályáimat újraindítandó, reggeli koffein-adagom elfogyasztása közben sokat töprengtem azon, mihez lenne, illetve mihez nem lenne jogom ezen a blogon. Belefér-e lábonlőtt lányokról, részeg tanárokról, gyerekeket molesztáló családapákról és félresikerült piercing-beültetésekről mesélni?
Megengedett-e az, hogy felfedjem egyesek hűtlenségét, hazugságait, hátsó szándékait, akárcsak utalgatva is rájuk? Szabad-e szerelmet vallani? Esetleg Isten nemlétéről beszélni?
Sokak szerint nem, de a következményekre mindenképp kíváncsi lennék.
Egyszer valószínűleg sort kerítek minderre, talán egy másik országban, más emberek között, felégetve magam mögött mindent, eltaszítva és elárulva mindenkit, magammal együtt.
Ez lenne az igazi nihilizmus, ami ahogy a legtöbb bloggernél, nálam is a romantikában gyökerezne.

Egyenlőre viszont maradnak elzárva a későbbre tartogatott gondolatok, és az időnként általam felvillantott kaján félmosoly. Noir loves u all.

Goodnight Smoke

~Klikk, mélyen leszív, lassan kifúj.~

S. szerint nem vagyok élvhajhász. Igaza van, mert valójában sohasem voltam az. Vannak azonban olyan pillanatok, amikor az ember - ha csak egy rövid időre is - szeretne azzá válni.
Nem kíváncsiságból, inkább azért, hogy ne kelljen szembenéznie keserédes igazságokkal.
Mert hiába is pusztítanád magad, ha nincs a véredben a módja, vagy valódi miértje. A két-kézzel kapkodás felejthető élvezetek után ért-e valaha is annyit, amennyit belefektettél?
A jazz, a rock, egy film élménye, a kávé illatos gőze, vagy a korsó izzadó üvege igen.
Egy csók, egy ölelés, törődés, szerelem? Sokszor nem fizetődik ki, de semmit sem szabad sajnálni.
Feltétlenül megéri. Mindenkor.

Jó éjt!

~ elnyom. ~

Kapcsolódjon is előző postomhoz egy mosolyfakasztó Quote of the Day:

"Hell-A Magazin Blog Number 1: Hank hates you all.
A few things I've learned in my travel through this crazy little thing called life.
One: A morning of awkwardness is far better than a night of loneliness.
Two: I probably won't go down in history, but I will go down on your sister.
And three: While I'm down there it might be nice to see a hint of pubis. I'm not talking about a huge seventies playboy bush or anything, just something that reminds me that I'm performing cunnilingus on an adult. But I guess the larger question is: Why is the city of angels so hellbent on destroying its female population?"
- Hank Moody

Még egy soviniszta post

Az igazság az, hogy macsók nem írnak blogokat. Még nem tettem le arról, hogy végre találjak valakit a blogoszférában, aki napközben eszeveszett szexualitásban éli ki magát, majd éjszaka whiskeyvel a kézben és cigivel a szájban pötyögi be káprázatosan autentikus stílusban azokat a turpisságokat, melyeket nappal konyhákban, ebédlőkben, hálószobákban és egyéb helyeken művelt gumival vagy anélkül. És ezúttal nem, hangsúlyozom, ~nem~ szexmániám miatt keresgélek ilyesmit, sokkal inkább azért, hogy ráleljek végre egy hiteles Hank Moody-ra.

Guggliszörccsel ilyeneket nem találsz, ne is próbálj keresgélni. Az a pár ezer blog, ami valami ilyesmit állít magáról, és próbál huncut (i)gaz történetekkel erekciókat és nedves bugyikat produkálni olvasói körökben és underground blog-felolvasó esteken (lehet, h. van ilyen?), rövid úton megbukik egy, az olvasó szemébe muslincaként csapódó mondattól:
"De egyébként hiszek egy komoly párkapcsolatban, Gizit szeretem, Gizi is szeret, úgyhogy asszem boldog vagyok" (értsd. kurva jó nekem, mert Gizivel működik egyelőre, van szex és reggelente habos-capuccino, csak ne tudja meg, mennyire élénk a fantáziám és hogy írom ezt az izét - valójában Rózsi miatt, akinek nagyobb a melle és bevállalós)

Bizony, ennyire soviniszták is tudunk mi lenni, ha akarunk. Az esetek többségében meg miért is ne akarnánk? Ez a pár ezer év sem csinált belőlünk, ösztönlényekből minden téren beprogramozható robotokat. A katolikus anyaszentegyház meg végképp nem.