Elérkezett a Föld bolygón folytatott bóklászásom negyedszázados-évfordulója.
It's pretty fuckin' strange, to tell you the truth.
It's pretty fuckin' strange, to tell you the truth.
A huszonötös azért furcsa, mert ijesztően kerek, őrjítően konkrét, és vészjóslóan páratlan. Kösziköszi-puszipuszi mindenkinek, de a továbbiakban nem kívánom számolgatni, úgyhogy aki jövőre felköszönt,az számítson rá, hogy leitatom a tőle kapott itallal, és végighallgattatom vele Halász Judit teljes diszkográfiáját a mesekazikkal együtt.
Tegnap családi körben ráadásul még meg is ünnepeltük... Nem volt fékevesztett mulatozás, inkább a szokásos verbálisan levezényelt iraki-háború, a diplomácia teljes hiányával. Itt még Condoleezza Rice is csak a fogai között tátongó űrt tömögette volna a nyelvével tanácstalanságában.
Nem jegyeztem a Family Gemseket, mert végigröhögtem az egészet, és ki-be járkáltam a telefonomat figyelve, a legédesebb sömösökre várva. Jöttek is, hálistennek.
És akkor szóljon tovább a The Pretender, a legodabaszósabb Foo Fighters-áldás az I'll Stick Around óta. Csak most, csak Nektek.
(na jó, leginkább magamnak ;)
And of course, the slogan of the day:
Nem vagy buzi, ha nem mész ki Palicsra fekvehányni a kedvenc Jelen Pivós-pólódban május elsején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése