noir under construction

Pár nappal ezelőtt B. megkérdezte tőlem, milyen embernek tartom magam.
Akkor nem tudtam még normális választ adni a kérdésre, igyekeztem valami szimpatikusan ártatlan - esetleg bugyután-tudatlan-oktalan - feleletet adni, mely a mennyezetet is átszakító egómat volt hivatott palástolni. Ekkor beszéltünk kűlcsínről, belbecsről, értékekről és értéktelenségről, jól álcázott kétszinűségről, őszinte, de gyakorta naiv életszemléletünkről, kalandról és ismeretlenről, Las Vegasról, átszeretkezett nyári éjszakákról, valamint csupa olyan dologról, melyeket mi ketten egyszer mindenképp meg szeretnénk majd valósítani. Arról a bizonyos szelíd őrültségről, a tejszínhabos égen innen és túl :)

Hogy most mit mondanék B.-nek? Az egyetlen lehetséges válasz, melyet ebben a pillanatban Noir Blanche-nak adhat, csupán ennyi: félkész.
Az okos meglátásokhoz és merengős konklúziók levonásához pedig csak idő kell, és a kötelező hitetlenség legyőzése, melyel hajlamosak vagyunk küzdeni, valamint a jó dolgokat nem elfogadni szóra sem érdemes tapasztalatok és fájdalmas, nehezen múló emlékek miatt csakis azért, hogy amikor a szemünk előtt formálódik valami tiszta, makulátlan és gyönyörű, aggódó "Mi az?"-okkal riogassuk egymást.
Mostanra viszont legalább eljutottunk oda, hogy nevessünk rajta, magunkon - és nem utolsósorban - rajtuk.

A játék kedvéért azért ijedezünk és ellenkezünk még egy kicsit... Nem mondjuk ki azt a szót, melyet mindeddig többszázszor mondtunk már másoknak, elcsépelten és legtöbbször hamisan.
Mert nem kell bizonygatnunk sem magunknak, sem másnak. Ránk tartozik.
Ott van egymás szemében, az odafigyelésben, a törődésben és az ezernyi szép, meghitt és gyengéd pillanatban. Feketén-fehéren.

tétova tangó (Brizé nyomán)

Noir elhanyagolta a blogolást a napokban.

In a nutshell:
Saját maga legnagyobb megdöbbenésére, de végre sikerült Borist röhhintésre bírnia azzal, hogy az egyetem kantinjába lépve annyit mondott: "kafeklubnovipazar".
A múlt héten megnevettetett még néhány embert azon elméletével, miszerint spontán erekciók esetében legjobb valami totálisan aszexuális dologra gondolni, ami esetében nem más, mint a fodrásza, Sanyi bá'.
Megdicsérték irodalomból, azt mondták szépen fogalmaz, nem is javitottak sokat a dolgozatán. - no ettől mondjuk nem esett át a ló túlsó oldalára, mert sosem volt szokása. (Mondj bazdmeg amit csak akarsz)

Továbbá hűséges olvasói és bizalmasai már tudják, hogy B. mellette van, idejének nagy részét vele tölti, és a kismillió csöpögős, naiv és szentimentális gondolat helyett már csak ennyit szeretne mondani:
Boldog, mert napról-napra úgy érzi, hogy végre arra méltó engedi törődni.

És kész.

Picturesque

- Blog? Mi az a blog?
- A blog? Hát az ilyen izé...blog. Lúzerek felírják rá a hülyeségeiket, ennyi....
(NCIS-Tengerészeti helyszínelők)

Ha a hülyeségeimet rajzolnom kéne, akkor leginkább egy Guernica-méretű vászonra kezdenék festegetni. A képen tengernyi macskaszőr (sok vékony, fehér vonás szétszórva a képen), két üveg Jim Beam és féltucat válogatott borkülönlegesség az asztalom közepén, mellette könyvek, pár doboz cigaretta, élénk-zöld színnel áthúzott tejszínhab és tortamaradék, kávébarna ecsetvonásokkal díszitett fehér póló, sok pirospozsgás, nevető arc, néhány sötétből elővillanó, éles kontrasztokkal ellátott misztikus félmosoly, valamint a háttérben egy, a kommunista diktatúra radikalizmusát idéző szobor-illusztráció.
A vászon közepére pedig két, leginkább a kubizmus-felé hajló figurát kanyarintanék egymásba fonódva, mégis két különböző irányba tekingetve, erősen impresszionistáskodó zölderdőnek közepében, zöldfák, zöldbokrok, és zöldutak között. A zöldutak többségét sárgával húznám ki, mert egyenlőre nem beszélhetünk a végleges alkotásról.

A fő témát egy másik festőnek kell befejeznie.
Legyen a neve B.

Tadaaaaam!

Celebrate me

Elérkezett a Föld bolygón folytatott bóklászásom negyedszázados-évfordulója.
It's pretty fuckin' strange, to tell you the truth.

A huszonötös azért furcsa, mert ijesztően kerek, őrjítően konkrét, és vészjóslóan páratlan. Kösziköszi-puszipuszi mindenkinek, de a továbbiakban nem kívánom számolgatni, úgyhogy aki jövőre felköszönt,az számítson rá, hogy leitatom a tőle kapott itallal, és végighallgattatom vele Halász Judit teljes diszkográfiáját a mesekazikkal együtt.

Tegnap családi körben ráadásul még meg is ünnepeltük... Nem volt fékevesztett mulatozás, inkább a szokásos verbálisan levezényelt iraki-háború, a diplomácia teljes hiányával. Itt még Condoleezza Rice is csak a fogai között tátongó űrt tömögette volna a nyelvével tanácstalanságában.
Nem jegyeztem a Family Gemseket, mert végigröhögtem az egészet, és ki-be járkáltam a telefonomat figyelve, a legédesebb sömösökre várva. Jöttek is, hálistennek.

És akkor szóljon tovább a The Pretender, a legodabaszósabb Foo Fighters-áldás az I'll Stick Around óta. Csak most, csak Nektek.
(na jó, leginkább magamnak ;)

And of course, the slogan of the day:
Nem vagy buzi, ha nem mész ki Palicsra fekvehányni a kedvenc Jelen Pivós-pólódban május elsején.

Bukott Rómeók és Elbaszott Júliák

A Sztárapizzéria - más néven Zadnji Voz.
Harminc év körüli, főleg magyarajkú szingliket vonzó pincehelység.
Péntek- és szombatonként ugyanazokkal az arcokkal, sminkekkel, frizurákkal és közhelyes próbálkozásokkal várja Önt megannyi sorstársa, a hely hangulatával és berendezésével tökéletes ellentétben álló ámbientmuzsikával, és nagymami-terítőkkel letakart kempingasztal-feelinggel.

Amennyiben elmúlt már harminc, és mindeddig nem sikerült férjet és/vagy feleséget találnia, esetleg úgy érzi, életének magányos sínpárjáról márcsak a szerelemvonat zakatolása hiányzik, térjen be hozzánk kedvenc kockás ingjében és/vagy rózsaszín picsanadrágjában.
Itallapunkon versenytársainkhoz mért árakon, nagy választékban találhatja meg a zökkenőmentes hódításokhoz szükséges Love Lubricant-okat.
Pizzáinkat viszont már mi magunk sem ajánljuk.

Zadnji Voz. Robogjon be Ön is!

Café Intermezzo Take Sixteen

Legyen ez most egy Café Intermezzo. Többet nem igazán érdemel.

Nos, igazából ami a címet és a terjedelmet illeti, gondolkodtam a Sweet Sixteen-en és egy hosszabb gondolatmenet levezetésében, de egy tartalmasabb post bepötyögtetése túlságosan sok elfecsérelt időt és energiát venne igénybe erre.
Időből és energiából pedig valljuk be, már régen is több ment el a kelleténél.

Felejtsük el most kicsit személyes problémáinkat, és éltessük egy pillanatig a Szerelem csillámporos, (eredetileg műanyagból készült) mézeskalács-kövületét.
Tapsoljunk és éljenezzünk e mindent legyőzni és meghódítani képes csoda dicsőítésére, mely akár sziklaszilárd akaratunk ellenére is feloldhatja a szentséges egyedüllét varázsát, a magunkra és tanulmányainkra fordított hónapokat, órákat és perceket.
Egyúttal, az alkalmat megragadva mondjunk köszönetet a magas szintű igény, és jóizlés közös diadaláért is.

Hiszen nagy ünnep ez, Barátaim. Ürítsük is rá poharunkat minél többször! ;)

(Best of luck in all your future endeavours, My Dear Z.!)

Noir City Blues

M. jókedvű, nevetve ír nekem sok szépet és jót. Mindig így szokta, ha fel akar vidítani. Engem pedig sosem volt nehéz.

Linkelte a blogomat, örülgetek neki, és megragadva az alkalmat üdvözlöm a VMMI weblajpának olvasóit. Azokat, akik rámkattintottak, valamint Önöket is, akik azt hitték, ezen az oldalon folytatódik az a kitűnő cikk, melyet legjobb barátom fogalmazott meg.
Ki kell ábránditanom a kedves Olvasókat, mert itt valami egészen más, "lilább" dolog történik időről-időre.
Nem szolgálhatok jó hírekkel, jómagam nem képviselek túl nemes célokat, inkább rébuszokban fogalmazok magammal, a körülöttem élőkkel és imádott Szabadkámmal kapcsolatban.

Nos igen, imádott Szabadkám...
Még hosszú időn át szerettem, miután elmentem innen, hiányzott és vágytam rá - de hétvégenkénti alkalmi találkozásaink sem tudták már megmenteni folyamatosan romló kapcsolatunkat. Szegedbe lettem szerelmes, egy új, számomra egészen addig idegen, és sokak által misztifikált világba, ami valójában sosem engedett igazán közel magához. Talán azért, mert őt már sokkal inkább uralni próbáltam, a magam szabályai szerint, büszkeséggel és torz, értelmetlen vágyakkal.
Most itthon vagyok, elszakítva Szegedtől, helyektől és emberektől, lassan próbálkozva a visszaszokással. Nehezen indult, egy pillanatban még nehezebbé vált, de lassacskán bele kellett törődnöm, hogy itt van, ami még vár rám. Egyenlőre itt van a múlt, jelen, a menedék és egy elképesztően távoli ígéret.

Szabadka nem csillog már úgy, mint régen, kevésbé sárgászöld mint gyerekkoromban, és a városházról már nem az ugrik be azonnal, hogy szecessziósan csicsás, mégis szép.
Változott Ő is, és több lettem én is.
De kezdek újra perverzen vonzódni hozzá. Önzetlenül, zokszó nélkül tűrve olykor fájdalmas árulásait és érthetetlen, felém ordított szidalmait.
Naponta járom gyönyörű, mégis egyre idegenebb utcáit, mosolygok megfáradt, ellenséges arcokba, reménykedve az alkalmi viszonzásban.
Közben pedig folyton rock vagy jazz szól a fülemben úgy, hogy más sose hallja meg.
Leginkább csendes lázadó vagyok, aki ironizál, mosolyra fakaszt vagy aljasul kigúnyol - de mindig kipucolja a conversét.