Fathers and Sons

- Kapcsaaald ki á számítógéphreeeet, légyszives...- mondja P., aki megint almával a szájában közöl információkat, vagy ad ki utasításokat.
- Most elmész a piacra vagy nem?
- Megyek, megyek. Leírtátok a papírra, hogy mi kell?
- Itt van, le van írva. Állj már egyenesen, húzd már ki magad!!

Amióta az eszemet tudom, és jártam keltem Szabadkán, a sugárút, és az ott magasodó tömbházak jelentették számomra a valódi szabadkai életérzést. Ebben természetesen annak is komoly szerepe van, hogy életem első hét évét itt, ezen a környéken töltöttem, egy ötemeletes, beépített förmedvényben, amit rajongásig imádtam. A mai napig képes vagyok A.-t és P.-t kihozni a sodrából azzal, hogy egy lakótelepi lakás előnyeit sorolom egy házhoz viszonyítva, de ma ez már számomra inkább A.-ék heccelése, mintsem komoly alapokra helyezett érvelés.

Ha P.-vel karácsonyfáért megyünk az iskola elé, vagy körbejárom a tejpiac modernizált és többé már cseppet sem barátságos standjait, esetleg M.-el, vagy más régimódi szabadkai haverral nemtörődöm hangulatban baktatunk a kiserdő felé, vagy éppen idegesen, ásványvizes üvegekkel szaladok a kocsihoz, mert már megkezdődött a látogatási idő az ötödiken, összeszorul a szívem, és visszavágyom ide. Ez az a környék, amire a mai napig valami sárga, édeskés-utóízű nosztalgiával gondolok.

Átverekedve magam a tömegen, tollas cigányokat, bevásárlásban tapasztalatlan fiatal férjeket, babakocsival közlekedő fiatalasszonyokat, biciklit betoló öregembereket és keserű tejszagtól bűzlő öregasszonyokat kerülgetve próbálom megközelíteni az árúsokat, akikhez jöttem. A tejpiac feelingből azért még mindig jelen van valami, annak ellenére, hogy a piac maga a szememben már régóta nem az a hely, ami kisgyerekkoromban volt. Hétévesen, durcás dagi gyerkőcként P. még a kezemet fogta, nem volt ennyi ember, mindenki mosolygott rám, és akárhányszor megálltunk egy árus előtt, P. mindegyiküknek elmondta, hogy a kisfia orvos akar lenni.

Jóska!, 9.40.

Jóska kérdezgeti az árakat Szegeden, én pedig nevetve magyarázom neki, hogy már nem vagyok ott, de a legutóbb, amikor Stephen King-et vásároltam valamelyik könyvesboltban, kábé tíz eurónak megfelelő összeget fizettem érte.

- Jaja, akkó az annyi, én még olcsóbbért is adom, ha átszámolod.

Nem vettem, mert ilyesmire most tényleg nincs pénzem, inkább a sinórol kezdünk poénkodni, és meghallgatom Jóska vádbeszédjét a svercerekről. Vicces ezt pont tőle hallani, hiszen gyakorlatilag ő maga is ebben az iparágban tevékenykedik.
Nagyon nem tetszik neki, amit a svercerek csinálnak, ő inkább menne kapálni, vagy csirkét kopasztani, de nem megy, mert imádja a könyveket, azokat árulja, vannak vevők, vesznek, el is adja, főleg a Kinget, behozza magyaroktól, megtérül, ő is elolvassa, ő is szereti, nagyon jó a Rémkoppantók, azt már kétszer is olvasta, én olvastam? Nem, nembaj, majd kihozza jövő szombaton, ha kell, megveszem, olcsóbb is, de ha nem kell, akkor eladja másnak, mert van rá igény, veszik mint a cukrot mert nagyon jó.

Magamban eldöntöm, hogy jövő héttől Kingeket árulok majd valamelyik standon, kilóra.
Sőt a Rémkoppantókat is lenyúlom Jóskától, mert befektetést látok benne.

Lajos!, 10.05

Lajos a zöldséges, neki van a legvastagabb és legkérgesebb keze, amit valaha is láttam. Nem dolgozik precíziós műszerekkel, nem nézte meg a Cassavettes-életművet, fingja sincs arról, kicsoda Jack Kerouac vagy Salman Rushdie, és Nietzschét sem tudna idézni, de többre tartok egy ilyen embert a világon bárkinél.

- Na a kisbrasnyó! Apuka jóvan?
- Köszönöm, megvan, kicsit nehéz neki, még három év...
- Jaja, a multkor is láttam, cipelte az almát. Szeretitek az almát, látom, mindig az van nála.
- Ő eszi mint a megszállott, naponta vagy hatot.
- Nembaj, egészséges az, én is eszem. Mit adjak, levesbe?
- Abba....

Radovane!, 10.25

Ne tévesszen meg senkit az a tény, hogy minden szabadkai, vagy azok, akik Szabadkára járnak, kötelezően a Lipába mennek, ha jó burekot akarnak enni. Még véletlenül sem ott a legjobb a burek, hanem a gimi mellett harminc éve működő, „Ohrid” cégnévvel ellátott burekdzsinicában. Harminc éve ugyanazt a burekot árulják, ugyanabban a tálban, ugyanazzal a késsel vágva, ugyanazokban a tányérokban felszolgálva. A bútorok, a berendezés, a falakon elhelyezett kommunista életérzést mélyen átadó képek vagy a zene sem változott harminc év alatt, így ezzel designban is magasan verik a többieket, mert ők az első „Retro” burekosok a belvárosban. Radovan, a tulajdonos, testvérével 15 évvel ezelőtt meggazdagodott a burek-árúsításból, vettek egy-egy faszájos Opel Vectrát, amiket azóta nagy becsben tartanak, és csakis a legmenőbb, és legújabb hegyi dalokat döngetik bennük. Anyagilag a béka segge alá a gonosz Lipások miatt kerültek, mert azoknál egyszerűen nagyobb volt a választék. Ők viszont hűek maradtak elveikhez, és hiába létezik már pizza-burek, lasagna-burek, vagy törpesünös burek, Radovan még mindig húsost, túróst és almásat gyárt, amiket a legnagyobb gonddal és odafigyeléssel készít el és szolgál fel.

- Dobar dan gospodine Radovane, kako ste? Daćete mi jedan sa mesom, za poneti.
- Hvala, dobro sam.... Još nešto? Sedamdesetpet. Ápuka ányuka hogy ván? Régen láttám ápukát!
- Nem nagyon jár a piacra, hét közben elmegy ha kell valami, meg anyu néha vasárnap. Jólvannak, megvannak.
-Ilyen kis kövér gyerek vótáá! Etted a burekot apukává mindig vásárnáp!
-Da, da. Hvala lepo.

Otthon P. kikérdez, mi volt a piacon, mit mondott a Lajos, és ott volt –e a túrós asszony, ahol mondta nekem.

- P., te sztár vagy a piacon. Üdvözölt a Lajos, a Marika, a Jóska, meg a Radovan is.
- Persze, mindig beszélgetek velük, anyád azért haragszik ha sokára érek haza. Állandóan rólad kérdezgetnek, különösen a Marika meg a Lajos. Kérdezték, hogy míért nem járunk már együtt a piacra vasárnap reggelenként, én meg mindig azt mondom, hogy délig alszol.
- Ez igaz, de jövő héten menjünk megint együtt. Vasárnap, ok? Szombaton nem az igazi.
- Hát, ha fel tudsz kelni, tőlem mehetünk. De akkor keltelek, és megyünk, mert nem lehet oda később menni. Értetted?