Noir's Thoughts

Jegyzet

2010-07-05T22:58:00.004+02:00

Szénnel vastagon, hisztérikusan áthúzott alakok, élénkpirossal átfestett szürkék.

Vörössel körvonalazott mosolyok, majd végül nekifutásból rózsaszínnel leöntött vászon.

Akkor valahogy így kezdődött. Most pedig itt áll, és csurog róla a festék.

Rászáradt a karjára, a lábára, a nadrágjára. De ott vírit még a szeme sarkában is.

Kedves Barátaim, alkot. Hónapok óta.

Absztraktnak indult, valami komparatív grafikától, mely lassacskán átcsapott élénkszínű art deco-figurákba, majd impresszionista színkavalkádba. Mostanra viszont inkább valamilyen kubista képnek mondható. Számára így tökéletes.

Nem egyszerűbb lett, csak szabadabb. Felhőtlenül szárnyaló fantázia, amolyan szabad ötletek jegyzéke, melyben bármi felbukkanhat egy-egy rózsaszín paca mögött. Alapvetően két alak tűnik fel benne, főmotívumként, egymás mellett. Kézenfogva. Mosolyogva integetnek felénk, nézők felé, olyan ábrázattal mely meleg, kedves, őszinte és ami a legérdekesebb, kisértetiesen hasonló.

Mintha ikrek lennének, a fülük hegyétől legutolsó lábujjukig.

A festő hosszasan nézi az idétlenül vigyorgó fiú-figurát, és lassacskán eggyéválik vele. Belelát a lelkébe, hiszen – és ezzel nem árulok el nagy titkot – tükörbe néz.

Úgy hiszi, ezt nevezik igazi boldogságnak. Örömében fest ilyet az ember, és gyakran bánatában is. Ilyenkor szeretné leginkább elmesélni életének legszebb pillanatait stilizált vonalak és szinek formájában, mert úgy érzi, csak ez adhat neki erőt akkor, amikor lelke kavarog, és gondolatban jajveszékelve menekül a jégeső elől.

Amikor hazatér imádott festőműhelyébe, önfeledten folytatja a munkát. Bármi is bántja, üldözi és fenyegeti őt, ilyenkor már jócskán felettük áll.

Átmelegszik, dolgozik, mosolyogva és néha fel-fel nevetve egy-egy kacér ecsetvonás mentén.

A mester boldog és teljes. Akárcsak Picasso Avignoni-kisasszonyai.

Backgammon

2008-09-14T19:53:00.011+02:00

"Backgammon is like life—anything can happen at any time. You can be way behind on points and catch a couple of good rolls and win. You can be way ahead and catch a couple of bad rolls and lose.

Unlike chess, rolling dice ensures that there’s plenty of chance in backgammon, and I like working the odds.

Chess people…hardly ever seemed to be enjoying themselves, even when they were winning. I liked winning, but losing didn’t spoil my day, and my slacker attitude annoyed serious players and kept me odd man out, as usual.

Then a buddy of mine taught me backgammon…Backgammon hit my spot.

(Anthony Peyton, Porter News Review)

"In backgammon, you can play 10 games, not play well, and win. So you think you are great but you have made a great number of mistakes. Tragically, life is closer to backgammon, because you can play a perfect game and lose!

In chess, when you play like an idiot, you always lose, so you learn. Frankly, I think backgammon is a much more interesting game, much harder to learn."

(Christos Papadimitriou of the C. Lester Hogan Professor of Electrical Engineering and Computer Science at the University of California at Berkeley on Dr. Dobb's)

Apokalipszis most - nem

2008-09-07T16:26:00.006+02:00

Álmodom.
Keresetlen szavak tengerében, idétlen és időtlen kételyek mélyén kutatok utánad.
Félve a közönyösség ködétől, melyben nem látszik már a tejszínhabos égbolt. Ott ülsz a fűben, sárgálló levelek és tar fák rejtekében, a szemeid az eget kémlelik, de nem látsz mást, csak szürkeséget és pasztellel átfestett bárányfelhőket. A cigarettafüst még ott terjeng valahol a közelben, újra és újra megcsapva az orrod. A messzi távolban tussal kirajzolt pálcikaemberke álldogál félszegen, mint aki attól fél, alakját sosem rajzolják már meg többé, arcának pedig soha nem adnak már mosolyt, grimaszt, nevető, vidám vonásokat.
Szerencsére mindig felébredünk, felülünk az ágyban, és mivel nem vagyunk ott egymás mellett, egymásnak és egymásért, ébren álmodunk tovább.
Fel kell ébredni, kézbe venni az ecsetet, és végre elkezdeni festeni. Lélekkel, szeretettel.
Apokalipszis most-nem.

Café Intermezzo Take Eighteen

2008-07-11T13:03:00.006+02:00

A világvége akkor kezdődik majd el, amikor az ábécében az n-betű egyszercsak valami megmagyarázhatatlan okból megelőzi az m-t.

Én szóltam.

Two kebabs please!

2008-07-10T07:52:00.013+02:00

Jaj, én meg ez a blog... enyhe túlzás, de szerintem lassacskán megszüntetik az accountomat itt a bloggeren, ha ennyire inaktívoskodom.
Sok a dolog, még egyetlen szerb vizsga van hátra (ez azért már kurva vicces, szerintem pont emiatt nem fogok még öt évig diplomához jutni), az idő pedig vészesen fogy.
Ezek után márcsak a nyár extraordenáré eseményei éltetnek, azaz a nyaralás B.-vel és még néhány Noir-imidzs romboló változtatás kivitelezése... Ez nem annyira súlyos, mint amilyennek hangzik, de a nyáron valószínűleg vagy beindítom a "project tíz szál marlboro"-t, vagy beköltözöm egy lakájos vastüdőbe. Tényleg sok a cigi, nagy a vérnyomás, és azért a pacsker feldobásához viszonylag fiatalnak érzem magam. Megint nagy reményekkel indulok neki, úgyhogy legalább drukkoljatok egy egészen kicsit, hogy sikerüljön... (na mekkora álszentnek és önáltatónak kell lenni ahhoz, hogy ilyesmiket pötyögjön valaki cigivel a szájában? :P)
Még le is vagyok égve, gyakorlatilag egy kisebb ország forradalmának költségvetését baszarintottam el ruhákra, telefonra, kacatokra, sötöbö - hogy miből lesz új papucs és gatya a strandra, fogalmam sincs.
Egyébként az Oszmán Birodalomba utazunk két hét múlva, B. meg én. Remélem nem robbantanak fel minket buszozás közben, B.-t nem viszik el háremhölgynek, belőlem meg nem nevelnek janicsárt öreg koromra. Süküdüm, süküdüm.

Linus [Beta]

2008-06-22T20:53:00.017+02:00

Te, én azthiszem kevésbé fáj már a fejem.

Akkor ez biztosan annak a felemelkedő, cseresznyeillatú koromnak köszönhető, amely a neonkrematórium felől szivárgott a felém. Sima ügy. Legalább a mellékhatása nem fog itt legbelül csikorgó szélviharra emlékeztetni... Ettől félek, egyes egyedül. Semmi mástól.
Négy kérdés, melyektől megrepedhet a templom homlokzata: Szexxel a beteljesedésért? (Szodoma és Gomorra lakói tudták csak igazán, miért érdemes élni?) Önimádó műanyagbábúkkal a magány ellen? Drogokkal az önmegvalósítás felé? Van értelme akárcsak egyetlen, nyakunk köré font keresztnek is?

Hagyd ezt abba, és ne beszélj őrültségeket. Fogd meg a végét, úgy ahogy kell, és üss oda egy hatalmasat, tiszta erőből, csak úgy heccből, nonchalant - de vigyázz, hogy senki se vegye észre.
Mikor emlékeztél meg akárcsak egyetlen, kósza galamberegetésed előtt is arról a fájdalmas momentumról, amikor tested karámbafogása előtt pontosan kétszáz botütéssel lett kékre-zöldre verve, vérrel hintve be a mezőt magad körül, sárgás, undorító mocsártengerré változtatva azt? Hogy felejthetted ezt el?
Dobd fel azt a huszast, és ejtsd a betonra. Dönts. Ne kínozz tovább, tudasd velem végre, hogy mit akarsz, mert ezt nem tudom tovább nézni. Hisztériázol, toporzékolsz, törsz-zúzol és rombolsz, építés, szépítés, alkotás helyett... Csak abban bízom, hogy még nem késő.

Elmúlt, never mind. Különben pedig - és ezt őszintén mondom - soha ne vedd komolyan amiket mondok. Több eszed van neked ennél.

come on tata light my fájör

2008-06-18T12:16:00.015+02:00

Sutba dobtam Zippoimat egy ideje, mert ugyan még mindig dzsiggeres, zavar hogy általában pont akkor fogy el a benzin, amikor a leginkább tolnám orcámba azt a cigerettát.
Néhány hónapja csak ezzel csattogok:

Very long lasting, és az oldaluk szerint always in style leszek tőle. Böff.

Café Intermezzo Take Seventeen

2008-06-14T14:40:00.015+02:00

Intermezzo kávéval, házunk szuterénjében szorongósan elmélkedve:

Dove sei, B.?
Énekelj nekem valamit elrontott szöveggel, ahogyan én szoktam mikor senki sem lát és hall, mondj furcsa szavakat és nyakatekert hasonlatokat melyekről mindeddig azthittem csak a saját fejemben léteznek, nyugtass meg, hogy minden rendben, kérdezd meg még egyszer utoljára, hogy "mi az?", nyomkodd ki ezt a sok izét az arcomon, csókolj meg úgy mint éjjel az esőben, nézz rám zölden, mondd el lilán, öntsd ki feketén, nevess vörösen és vedd fel sárgán. Mind kell, itt és most.

Így.
Back to work.

a quattro stagioni-t tom mer' abbú van pizza is

2008-06-14T13:21:00.011+02:00

Nóri, azaz Noár, a zömmel sötétedés utáni gerillabloggerkedés cigarettafüstös és macskaszőrös csegevarája most kicsit úgy érzi magát, mintha a mission impossible egyik részében idétlenkedne, ráadásul a főhős szerepében.
Tom Cruise-tól azért eleve jobb vagyok pár centivel (magasságügyileg természetesen), de az sajna eléggé valószínű, hogy az olasz nyelv varázslatos világában még ő is otthonosabban sármőrködik nálam. Ezen kell javítanom relátíve rövid idő alatt, szóval van dóg bőven. Amig a bájos kis konjugációkat és a milliónyi dallamos, de annál ismeretlenebb szót el nem sajátítom és Rudolf Valentino-s minőségben nem szállítom, még házunk szuterénjében sem kívánok szorongósan elmélkedni a hétvégén, nemhogy Májózni vagy Cobrázni.
De legalább az olaszos temperamentum megvan A. részéről.

Szóval ki kell tartani, Strenght and Honor.
(vagy inkább scotch and soda?)

noir under construction

2008-06-07T16:48:00.021+02:00

Pár nappal ezelőtt B. megkérdezte tőlem, milyen embernek tartom magam.
Akkor nem tudtam még normális választ adni a kérdésre, igyekeztem valami szimpatikusan ártatlan - esetleg bugyután-tudatlan-oktalan - feleletet adni, mely a mennyezetet is átszakító egómat volt hivatott palástolni. Ekkor beszéltünk kűlcsínről, belbecsről, értékekről és értéktelenségről, jól álcázott kétszinűségről, őszinte, de gyakorta naiv életszemléletünkről, kalandról és ismeretlenről, Las Vegasról, átszeretkezett nyári éjszakákról, valamint csupa olyan dologról, melyeket mi ketten egyszer mindenképp meg szeretnénk majd valósítani. Arról a bizonyos szelíd őrültségről, a tejszínhabos égen innen és túl :)

Hogy most mit mondanék B.-nek? Az egyetlen lehetséges válasz, melyet ebben a pillanatban Noir Blanche-nak adhat, csupán ennyi: félkész.
Az okos meglátásokhoz és merengős konklúziók levonásához pedig csak idő kell, és a kötelező hitetlenség legyőzése, melyel hajlamosak vagyunk küzdeni, valamint a jó dolgokat nem elfogadni szóra sem érdemes tapasztalatok és fájdalmas, nehezen múló emlékek miatt csakis azért, hogy amikor a szemünk előtt formálódik valami tiszta, makulátlan és gyönyörű, aggódó "Mi az?"-okkal riogassuk egymást.
Mostanra viszont legalább eljutottunk oda, hogy nevessünk rajta, magunkon - és nem utolsósorban - rajtuk.

A játék kedvéért azért ijedezünk és ellenkezünk még egy kicsit... Nem mondjuk ki azt a szót, melyet mindeddig többszázszor mondtunk már másoknak, elcsépelten és legtöbbször hamisan.
Mert nem kell bizonygatnunk sem magunknak, sem másnak. Ránk tartozik.
Ott van egymás szemében, az odafigyelésben, a törődésben és az ezernyi szép, meghitt és gyengéd pillanatban. Feketén-fehéren.

tétova tangó (Brizé nyomán)

2008-05-17T21:30:00.021+02:00

Noir elhanyagolta a blogolást a napokban.

In a nutshell:
Saját maga legnagyobb megdöbbenésére, de végre sikerült Borist röhhintésre bírnia azzal, hogy az egyetem kantinjába lépve annyit mondott: "kafeklubnovipazar".
A múlt héten megnevettetett még néhány embert azon elméletével, miszerint spontán erekciók esetében legjobb valami totálisan aszexuális dologra gondolni, ami esetében nem más, mint a fodrásza, Sanyi bá'.
Megdicsérték irodalomból, azt mondták szépen fogalmaz, nem is javitottak sokat a dolgozatán. - no ettől mondjuk nem esett át a ló túlsó oldalára, mert sosem volt szokása. (Mondj bazdmeg amit csak akarsz)

Továbbá hűséges olvasói és bizalmasai már tudják, hogy B. mellette van, idejének nagy részét vele tölti, és a kismillió csöpögős, naiv és szentimentális gondolat helyett már csak ennyit szeretne mondani:
Boldog, mert napról-napra úgy érzi, hogy végre arra méltó engedi törődni.

És kész.

Picturesque

2008-05-07T01:19:00.013+02:00

- Blog? Mi az a blog?
- A blog? Hát az ilyen izé...blog. Lúzerek felírják rá a hülyeségeiket, ennyi....
(NCIS-Tengerészeti helyszínelők)

Ha a hülyeségeimet rajzolnom kéne, akkor leginkább egy Guernica-méretű vászonra kezdenék festegetni. A képen tengernyi macskaszőr (sok vékony, fehér vonás szétszórva a képen), két üveg Jim Beam és féltucat válogatott borkülönlegesség az asztalom közepén, mellette könyvek, pár doboz cigaretta, élénk-zöld színnel áthúzott tejszínhab és tortamaradék, kávébarna ecsetvonásokkal díszitett fehér póló, sok pirospozsgás, nevető arc, néhány sötétből elővillanó, éles kontrasztokkal ellátott misztikus félmosoly, valamint a háttérben egy, a kommunista diktatúra radikalizmusát idéző szobor-illusztráció.
A vászon közepére pedig két, leginkább a kubizmus-felé hajló figurát kanyarintanék egymásba fonódva, mégis két különböző irányba tekingetve, erősen impresszionistáskodó zölderdőnek közepében, zöldfák, zöldbokrok, és zöldutak között. A zöldutak többségét sárgával húznám ki, mert egyenlőre nem beszélhetünk a végleges alkotásról.

A fő témát egy másik festőnek kell befejeznie.
Legyen a neve B.

Tadaaaaam!

Celebrate me

2008-05-01T14:03:00.020+02:00

Elérkezett a Föld bolygón folytatott bóklászásom negyedszázados-évfordulója.
It's pretty fuckin' strange, to tell you the truth.

A huszonötös azért furcsa, mert ijesztően kerek, őrjítően konkrét, és vészjóslóan páratlan. Kösziköszi-puszipuszi mindenkinek, de a továbbiakban nem kívánom számolgatni, úgyhogy aki jövőre felköszönt,az számítson rá, hogy leitatom a tőle kapott itallal, és végighallgattatom vele Halász Judit teljes diszkográfiáját a mesekazikkal együtt.

Tegnap családi körben ráadásul még meg is ünnepeltük... Nem volt fékevesztett mulatozás, inkább a szokásos verbálisan levezényelt iraki-háború, a diplomácia teljes hiányával. Itt még Condoleezza Rice is csak a fogai között tátongó űrt tömögette volna a nyelvével tanácstalanságában.
Nem jegyeztem a Family Gemseket, mert végigröhögtem az egészet, és ki-be járkáltam a telefonomat figyelve, a legédesebb sömösökre várva. Jöttek is, hálistennek.

És akkor szóljon tovább a The Pretender, a legodabaszósabb Foo Fighters-áldás az I'll Stick Around óta. Csak most, csak Nektek.
(na jó, leginkább magamnak ;)

And of course, the slogan of the day:
Nem vagy buzi, ha nem mész ki Palicsra fekvehányni a kedvenc Jelen Pivós-pólódban május elsején.

Bukott Rómeók és Elbaszott Júliák

2008-04-26T02:16:00.010+02:00

A Sztárapizzéria - más néven Zadnji Voz.
Harminc év körüli, főleg magyarajkú szingliket vonzó pincehelység.
Péntek- és szombatonként ugyanazokkal az arcokkal, sminkekkel, frizurákkal és közhelyes próbálkozásokkal várja Önt megannyi sorstársa, a hely hangulatával és berendezésével tökéletes ellentétben álló ámbientmuzsikával, és nagymami-terítőkkel letakart kempingasztal-feelinggel.

Amennyiben elmúlt már harminc, és mindeddig nem sikerült férjet és/vagy feleséget találnia, esetleg úgy érzi, életének magányos sínpárjáról márcsak a szerelemvonat zakatolása hiányzik, térjen be hozzánk kedvenc kockás ingjében és/vagy rózsaszín picsanadrágjában.
Itallapunkon versenytársainkhoz mért árakon, nagy választékban találhatja meg a zökkenőmentes hódításokhoz szükséges Love Lubricant-okat.
Pizzáinkat viszont már mi magunk sem ajánljuk.

Zadnji Voz. Robogjon be Ön is!

Café Intermezzo Take Sixteen

2008-04-22T23:00:00.021+02:00

Legyen ez most egy Café Intermezzo. Többet nem igazán érdemel.

Nos, igazából ami a címet és a terjedelmet illeti, gondolkodtam a Sweet Sixteen-en és egy hosszabb gondolatmenet levezetésében, de egy tartalmasabb post bepötyögtetése túlságosan sok elfecsérelt időt és energiát venne igénybe erre.
Időből és energiából pedig valljuk be, már régen is több ment el a kelleténél.

Felejtsük el most kicsit személyes problémáinkat, és éltessük egy pillanatig a Szerelem csillámporos, (eredetileg műanyagból készült) mézeskalács-kövületét.
Tapsoljunk és éljenezzünk e mindent legyőzni és meghódítani képes csoda dicsőítésére, mely akár sziklaszilárd akaratunk ellenére is feloldhatja a szentséges egyedüllét varázsát, a magunkra és tanulmányainkra fordított hónapokat, órákat és perceket.
Egyúttal, az alkalmat megragadva mondjunk köszönetet a magas szintű igény, és jóizlés közös diadaláért is.

Hiszen nagy ünnep ez, Barátaim. Ürítsük is rá poharunkat minél többször! ;)

(Best of luck in all your future endeavours, My Dear Z.!)

Noir City Blues

2008-04-22T00:06:00.007+02:00

M. jókedvű, nevetve ír nekem sok szépet és jót. Mindig így szokta, ha fel akar vidítani. Engem pedig sosem volt nehéz.

Linkelte a blogomat, örülgetek neki, és megragadva az alkalmat üdvözlöm a VMMI weblajpának olvasóit. Azokat, akik rámkattintottak, valamint Önöket is, akik azt hitték, ezen az oldalon folytatódik az a kitűnő cikk, melyet legjobb barátom fogalmazott meg.
Ki kell ábránditanom a kedves Olvasókat, mert itt valami egészen más, "lilább" dolog történik időről-időre.
Nem szolgálhatok jó hírekkel, jómagam nem képviselek túl nemes célokat, inkább rébuszokban fogalmazok magammal, a körülöttem élőkkel és imádott Szabadkámmal kapcsolatban.

Nos igen, imádott Szabadkám...
Még hosszú időn át szerettem, miután elmentem innen, hiányzott és vágytam rá - de hétvégenkénti alkalmi találkozásaink sem tudták már megmenteni folyamatosan romló kapcsolatunkat. Szegedbe lettem szerelmes, egy új, számomra egészen addig idegen, és sokak által misztifikált világba, ami valójában sosem engedett igazán közel magához. Talán azért, mert őt már sokkal inkább uralni próbáltam, a magam szabályai szerint, büszkeséggel és torz, értelmetlen vágyakkal.
Most itthon vagyok, elszakítva Szegedtől, helyektől és emberektől, lassan próbálkozva a visszaszokással. Nehezen indult, egy pillanatban még nehezebbé vált, de lassacskán bele kellett törődnöm, hogy itt van, ami még vár rám. Egyenlőre itt van a múlt, jelen, a menedék és egy elképesztően távoli ígéret.

Szabadka nem csillog már úgy, mint régen, kevésbé sárgászöld mint gyerekkoromban, és a városházról már nem az ugrik be azonnal, hogy szecessziósan csicsás, mégis szép.
Változott Ő is, és több lettem én is.
De kezdek újra perverzen vonzódni hozzá. Önzetlenül, zokszó nélkül tűrve olykor fájdalmas árulásait és érthetetlen, felém ordított szidalmait.
Naponta járom gyönyörű, mégis egyre idegenebb utcáit, mosolygok megfáradt, ellenséges arcokba, reménykedve az alkalmi viszonzásban.
Közben pedig folyton rock vagy jazz szól a fülemben úgy, hogy más sose hallja meg.
Leginkább csendes lázadó vagyok, aki ironizál, mosolyra fakaszt vagy aljasul kigúnyol - de mindig kipucolja a conversét.

Devil may care

2008-04-19T13:00:00.010+02:00

Reggel megint erős fejfájásra ébredtem.

Ez azért riasztó, mert a tegnapi sörözés túl lightosra sikeredett ahhoz, hogy bármilyen rossz-közérzetre is számítsak tőle másnap. Túl egyszerű lenne, ha öregedésemre hivatkoznék ezzel kapcsolatban, de egyenlőre nem látok más magyarázatot a dologra.

Sajgó idegpályáimat újraindítandó, reggeli koffein-adagom elfogyasztása közben sokat töprengtem azon, mihez lenne, illetve mihez nem lenne jogom ezen a blogon. Belefér-e lábonlőtt lányokról, részeg tanárokról, gyerekeket molesztáló családapákról és félresikerült piercing-beültetésekről mesélni?
Megengedett-e az, hogy felfedjem egyesek hűtlenségét, hazugságait, hátsó szándékait, akárcsak utalgatva is rájuk? Szabad-e szerelmet vallani? Esetleg Isten nemlétéről beszélni?
Sokak szerint nem, de a következményekre mindenképp kíváncsi lennék.
Egyszer valószínűleg sort kerítek minderre, talán egy másik országban, más emberek között, felégetve magam mögött mindent, eltaszítva és elárulva mindenkit, magammal együtt.
Ez lenne az igazi nihilizmus, ami ahogy a legtöbb bloggernél, nálam is a romantikában gyökerezne.

Egyenlőre viszont maradnak elzárva a későbbre tartogatott gondolatok, és az időnként általam felvillantott kaján félmosoly. Noir loves u all.

Goodnight Smoke

2008-04-16T23:23:00.009+02:00

~Klikk, mélyen leszív, lassan kifúj.~

S. szerint nem vagyok élvhajhász. Igaza van, mert valójában sohasem voltam az. Vannak azonban olyan pillanatok, amikor az ember - ha csak egy rövid időre is - szeretne azzá válni.
Nem kíváncsiságból, inkább azért, hogy ne kelljen szembenéznie keserédes igazságokkal.
Mert hiába is pusztítanád magad, ha nincs a véredben a módja, vagy valódi miértje. A két-kézzel kapkodás felejthető élvezetek után ért-e valaha is annyit, amennyit belefektettél?
A jazz, a rock, egy film élménye, a kávé illatos gőze, vagy a korsó izzadó üvege igen.
Egy csók, egy ölelés, törődés, szerelem? Sokszor nem fizetődik ki, de semmit sem szabad sajnálni.
Feltétlenül megéri. Mindenkor.

Jó éjt!

~ elnyom. ~

2008-04-16T08:14:00.005+02:00

Kapcsolódjon is előző postomhoz egy mosolyfakasztó Quote of the Day:

"Hell-A Magazin Blog Number 1: Hank hates you all.
A few things I've learned in my travel through this crazy little thing called life.
One: A morning of awkwardness is far better than a night of loneliness.
Two: I probably won't go down in history, but I will go down on your sister.
And three: While I'm down there it might be nice to see a hint of pubis. I'm not talking about a huge seventies playboy bush or anything, just something that reminds me that I'm performing cunnilingus on an adult. But I guess the larger question is: Why is the city of angels so hellbent on destroying its female population?"
- Hank Moody

Még egy soviniszta post

2008-04-16T00:37:00.017+02:00

Az igazság az, hogy macsók nem írnak blogokat. Még nem tettem le arról, hogy végre találjak valakit a blogoszférában, aki napközben eszeveszett szexualitásban éli ki magát, majd éjszaka whiskeyvel a kézben és cigivel a szájban pötyögi be káprázatosan autentikus stílusban azokat a turpisságokat, melyeket nappal konyhákban, ebédlőkben, hálószobákban és egyéb helyeken művelt gumival vagy anélkül. És ezúttal nem, hangsúlyozom, ~nem~ szexmániám miatt keresgélek ilyesmit, sokkal inkább azért, hogy ráleljek végre egy hiteles Hank Moody-ra.

Guggliszörccsel ilyeneket nem találsz, ne is próbálj keresgélni. Az a pár ezer blog, ami valami ilyesmit állít magáról, és próbál huncut (i)gaz történetekkel erekciókat és nedves bugyikat produkálni olvasói körökben és underground blog-felolvasó esteken (lehet, h. van ilyen?), rövid úton megbukik egy, az olvasó szemébe muslincaként csapódó mondattól:
"De egyébként hiszek egy komoly párkapcsolatban, Gizit szeretem, Gizi is szeret, úgyhogy asszem boldog vagyok" (értsd. kurva jó nekem, mert Gizivel működik egyelőre, van szex és reggelente habos-capuccino, csak ne tudja meg, mennyire élénk a fantáziám és hogy írom ezt az izét - valójában Rózsi miatt, akinek nagyobb a melle és bevállalós)

Bizony, ennyire soviniszták is tudunk mi lenni, ha akarunk. Az esetek többségében meg miért is ne akarnánk? Ez a pár ezer év sem csinált belőlünk, ösztönlényekből minden téren beprogramozható robotokat. A katolikus anyaszentegyház meg végképp nem.

Gyere őrült, van egy Edda kazim!

2008-04-14T02:06:00.010+02:00

Noir nem szereti az Eddát. Sohasem szerette.
Talán azért, mert nem nőtt fel panelben, és nem rugdosták a nagyobb fiúk focizás közben.
Ezek pedig fontos tapasztalatok annak a bizonyos urbánus életérzésnek a megértéséhez, melyet az Edda képvisel, és amit Pataky régen Miskolcon hagyott, amikor másnap elhagyta a várost.
Érdekes dolog ez, mivel eddigi tapasztalataim alapján az Edda főleg falun menő, manapság meg már csak ott. Mással nem is tudom ezt magyarázni, esetleg egy olyan hasonlattal, miszerint én is szeretem az ámerikai előadók dalait hallgatni ámerikáról álmodozva.

Ennek ellenére Noir megérti (de leginkább megmosolyogja) azt, ha egy fiatal srác éjjel érkezik, ledobja az eddaművek bőrjakót, és fáradt, kiégett aggyal bedől a sátorba egy nosztalgia-koncert után. Teste gyönyörű lázban ég szerelme után vágyakozva, de ezúttal sajnos csak két hányástócsának sikerült helyet adnia maga mellett.

Legyek szemét, ha úgy tetszik, a Fémszivű Fiú. De egy dolog viszont egészen csúnya volt: rajongók hada, akiket ha addig nem is tántorítottak el az erőltetett rímek, egyszercsak hűtlenek lettek Attihoz, aki ukmukfukk beállt a showbusiness körének közepébe, hogy a Dáridóban magyar nótákat kezdjen nyomatni jobb napokon matyóhimzésben, rosszabbakon digóingben.
Égett is sok csábult arca a pofonoktól. Kapták.

Élvhajhászásosdi

2008-04-14T01:04:00.013+02:00

Sikerült elolvasni? Zsír.

A mostanában elkövetett túlzott bohémkodásom következményeként elveszítettem néhány szavazatot, mégsem érzem úgy, hogy a választásokon komoly vereségre kell számítani az elsöprő győzelemhez képest.
Clinton elnök utolsó szavai csengenek a fülemben a Lewinsky botrány kapcsán:

And so tonight, I ask you to turn away from the spectacle of the past seven months, to repair the fabric of our national discourse, and to return our attention to all the challenges and all the promise of the next American century.

Azonban ez, Kedves Barátaim, egyáltalán nem elnökválasztás. Régóta megalakult, lassan de biztosan erősödő koalíciók folyamatos fejlődéséhez van szükség az erkölcs és bizalom közös győzelmére.

Így érzünk mi, főleg magunkkal szemben. Denemiscsak.

Sikerrecept

2008-04-10T00:07:00.016+02:00

Egy tökéletes, eleve bukásra ítélt informatika-kollokvium (magyarosan zéhá) hozzávalói:

1.) Jómagam, kizárólag szedett-vedett, általános tudással felfegyverkezve, jegyzetek, papírok, esélyek nélkül.

2.) Az első világháború nyugalmazott tábornoka, aki a nyolcanas évek végén számítógépekkel kezdett foglalkozni, majd a fiatal, szexis diáklányok iránt érzett lankadatlan vonzalma és a férfiakkal szemben tanúsított keménykezű nevelési módszereihez kapcsolódó, nosztalgikus érzései miatt tanárrá képezte magát. (Ezen nosztalgikus érzések legtöbbje a tökéletes ülésrend kialakítására irányul, ha egyszer mindenkit sikerülne problémamentesen egy-egy asztalhoz leültetnie, porhüvelye valószínűleg boldogan rogyna össze az egyetem padlóján)

3.) Egy padtárs, akitől nem azért nem tudsz puskázni, mert nem látod a válaszait, hanem azért, mert cirilül ír. Ő sem hordja a koszovós jelvényt a mellkasán, inkább a szívében.

4.) Négy utolsó kérdés, amire tudod a választ, a tábornok mégsem fogadja majd el, mert nem tanultuk. Elbaszta, sztornó.

5.) Hirtelen támadt vizelési inger.

6.) Az ajtón állandó jelleggel benyitogató, hangosan pofázó tüzértiszt, kinek jelenlétével az isten eredetileg a szomszéd teremben vizsgázó diákokat verte meg.

7.) Irénke időről-időre felharsanó, a zártosztály romantikáját idéző kacagása a folyosón.

8.) Ja, és természetesen a kék szempár valahol mögötted.

Jó étvágyat!

2008-03-27T12:17:00.004+01:00

There are short-cuts to happiness, and Tango is one of them.

Café Intermezzo Take Fifteen

2008-03-23T02:55:00.012+01:00

Tes yeux, j'en reve jour et nuit. Ou es-tu, mon Ange?

2008-03-17T11:51:00.004+01:00

What came first, the music or the misery? People worry about kids playing with guns, or watching violent videos, that some sort of culture of violence will take them over. Nobody worries about kids listening to thousands, literally thousands of songs about heartbreak, rejection, pain, misery and loss. Did I listen to pop music because I was miserable? Or was I miserable because I listened to pop music?
- Rob, High Fidelity

Café Intermezzo Take Fourteen

2008-03-13T17:40:00.006+01:00

Be my guest at the Café Noir.

blaXploitation

2008-03-11T15:32:00.004+01:00

Nincs coolabb egy öltönyös, mikrofonfejű fekánál, amikor egy luxuslakás udvarára lép ki nyakkendőjét igazgatva, és az éppen a medencében koktélozgató barátnő még annyit kérdez tőle szexi Pam Grier-es hangján, hogy “When I’m gonna see you again, Baby?”
Erre Mr.T vállat von, teátrálisan a nő felé fordul, kivillantja tökéletes Colgate-mosolyát, és ennyit mondd: “I’m gonna have to think about that, Girl”

Majd elindul Marvin Gaye Trouble Man-je, és kedvenc öltönyös fekánk az általunk valaha látott legruganyosabb lépésekkel indul meg túlméretezett Cadillacje felé, és egy napszemüveg utólagos arcbaállítása után, dobhártyánkat meghágó fékcsikorgással sasszézik rá a főútra.

Vagy amikor John Shaft hosszú barna bőrkabátjában, majd’ állig érő fekete goatie-ját végigsimiítva sétál végig Harlem nyomornegyedein, és a forgalmas úton átkelve még beint egy taxisnak, hogy "Up yours asshole”, utánozhatalan eredetiséggel, füstös kocsmákban, sztiptízbárok vörös fényei alatt, és a legsötétebb sikátorokban verve szarrá fehéreket és feketéket egyaránt (a fehérek sokkal rosszabbul járnak, de ez a lényege a blaxpo-nak) majd tizpercenként cserélődő, észbontóan erotikus fekete vadmacskákból „kényszerítve ki” információkat nyomoz, lövöldöz és tartóztat le maffiózókat a 70’-es évek seggrázós funky zenéire.

Ehhez az eletérzéshez kötelezően társul néhány túlfűtött, egyenjogúságról szóló monológ, melyeket legtöbbször ezen filmek főszereplőinek filmbéli rokona mondd el nagy tömegek előtt, aki általában lelkes jogi-aktivista, Fekete Párducok-tag, vagy csak egy egyszerű black made man, aki bizony régesrég rájött, hogyha coolfeka szeretne lenni, ahhoz stricinek, gyilkosnak, vagy dealernek kell lennie. (Igazából persze csak azért rosszalkodik, hogy a piszkos pénzt szétossza a szegények között, adományozzon az egyháznak, vagy eltartsa imádott anyukáját)
A film végére általában maga a főszereplő válik legnagyobb ellenfelévé, és drámai képsorokon át figyelhetjük a nagy leszámolást, melynek végeztével a földön vérben úszó gonosz bátyó bocsánatot kér tetteiért az akkor még igencsak fajgyűlölő amerikai néptől.

És mit mondana nekem például Richard Roundtree, ha elolvasná ezt?
"You are one wise Caucasian, baby. Don’t make me put my feet up your ass!”

Love Kills Slowly

2008-03-07T13:22:00.004+01:00

- Mi a szarért csináltátok ezt? - kérdem elborzadva, amikor a két lány felém fordítja heges, véraláfutásos csuklóját, amiből egy hete még vér szivárgott egy lakótelepi betontömb bérlakásának konyhájában, sörösüvegek, cigarettacsikkek és széttört tányérok között.

- Csak úgy. Tudod, ez olyan segélykérő izé volt, vagy mi - mondják nevetve - hallottad már azt, hogy love kills slowly?

Diane, You Won't Believe This

2008-03-06T13:09:00.022+01:00

Ez történt Twin Peaksben:

Kora reggel az ásóval szétzúztam egy kicsi egér kicsi fejét a pincelejáratnál. Picuri nyakcsigolya roppant, cseppecske vér fröccsent, a falra festve egy stilizált bagolyra emlékeztető furcsa rajzot. Nézegettem, méregettem, fényképezgettem, még rá is gyújtottam a tett helyszinén, és amikor már azon gondolkodtam, előkeresek egy diktafon-szerűséget, és jelentést mondok fel Diannek az általam átélt paranormális tevékenységről, a konyhai csengő (ami engem valami megmagyarázhatatlan okból mind a mai napig a bányászokra, és általában a bányászkodásra emlékeztet) tréfát nem ismerő hangja rántott vissza a White Lodge-ból a Zlatarica tíz udvarába.

A fal mellé állítottam a gyilkos fegyvert, és két-három erőltetett könyöknyomással sikerült az udvarról a folyosóra nyíló ajtót akkora hanggal berobbantanom, hogy aki az ajtónk előtt állt, és várta, hogy valaki beengedje, garantáltan arra gondolt, hogy Hulkkal vagy egy vérfarkassal kell szembenéznie a kapuban.
Az ajtóban egy magas, pálinkától bűzlő, szakállas öregember pislogott rám szakadt, barna ballonkabátban, fejét oldalra döntve, semmitmondó, üres tekintettel.
Nekem kapásból az ugrott be, hogy ez a Gursli Jóska rokona lehet, az Elek. Ez azért lenne vicces, mert Elek tudomásom szerint negyven éve halt meg, Gursli Jóska pedig, aki nem mellesleg a nagyapám volt, még '89-ben.
Gursli A. családjának gúnyneve volt. Soha senki sem tudta, miért pont gursli, de A. szerint abban az időben minden családnak volt legalább egy, a családra jellemző, általánosító beceneve. Elhihetitek, mennyit kérdezősködtem, keresgéltem könyvekben, de még az interneten is, mit jelenthet ez a szó... Ez is valami sírba vitt titok lehet a névadó részéről.
Elek meg csak állt, bámult rám, és nem szólt egy szót sem.

- Da? Koga trazite? – kérdeztem idegesen, mert valószinűsitettem, hogy nem kapok értelmes választ a kérdésemre. Tévedtem.

- Te vagy a kiskovács? – mondta hűvösen, sokkolóan tökéletes magyarsággal. Úgy, mint aki készült, és lehetséges, hogy még konkrétan rám is számított... Ez a lehetőség annyira bizarrnak és félelmetesen valódinak tünt egy másodpercre, hogy tényleg elhittem és komolyan elkezdtem játszadozni azzal a gondolattal, hogy ez itt Elek maga, visszajött, és kéri az örökségét, vagy az ásóját... Nem tudtam mit mondani. Az ajkaim mozdulni sem tudtak a félelemtől.
Lehet, hogy nem kellett volna megölnöm azt az egeret? Ki volt ez az egér? Van-e összefüggés Elek hirtelen felbukkanása, és az egér halála között? Lehetséges lenne, hogy Elek rokonát öltem meg, aki egy egérben reinkarnálódott, és most Elek bosszúból egyetlen fagyos leheletével szétrobbantja a szivemet, kitépi a szemgolyóimat, esetleg keresztet rajzol bicskával a homlokomra, vagy egy „O” betűt csúsztat a körmöm alá?
Nem, nem... talán csak az egér holttestéért jött, hogy eltemesse valahol messze, és megadja neki a végtisztességet. Régóta eltünt, az utcákat rója, az ital mellett az állatokat érzi magához a legközelebb, hiszen közöttük él az utcán, egy sötét, barátságtalan, nyirkos kis lyukban.
És tudja, érzi, ha az egyik barátja meghal. Ismeri az egérke vinnyogását, ezért azt is azonnal tudta, hogy itt kell keresnie...

Vagy... Mi van akkor, ha esetleg magát Eleket öltem meg...? Jesszusom... Igen, ez a legvalószínűbb... Most, hogy, elpusztították, újra emberi alakot ölthet, és megadatott neki a lehetőség, hogy elbánjon velem. Akkor nem menekülhetek tőle. Azért a jólirányzott ásócsapásért, amit az egérke nyakára mértem, ráadásul azzal az ásóval, ami P. szerint eredetileg Gursli Jóska egyik rokonától származik, aki valami Elek, meg kell bűnhődnöm. Végem. Ennyi volt.

- Szép ez a ház. Én akartam megvenni – mondta, majd sarkonfordult, és a Halasi út felé vette az irányt. Pontosan arra, amerre A. családja lakott kislánykorában. Amikor még ő maga is gursli volt.

Becsuktam az ajtót, rázártam kettőre, eszembe jutott, hogy még a kulcsot is lenyelem, mint Tom a tomésjerryben.
Kivágtattam az udvarra, ahol Elek holtteste ismét egy egyszerű egérre emlékeztetett, a falra festett vérrajzocska pedig nem hasonlított már bagolyra.
Mostanra inkább úgy nézett ki, mint egy... gursli.
Vagy valami olyasmi.

a blog a legönzőbb dolog a világon :P

2008-03-04T13:15:00.021+01:00

Élvezem a mobilitás előnyeit. Nincs is attól jobb számítógéphasználati ikszpiriensz, mint amikor kint ülsz a konyhában, jobb kezedben a kisegér, bal kezedben a reggeli kávé, és hódolva a nyugati, laza fehérnadrágos-bőrpapucsos életstílusnak, blogbejegyzést pötyögsz valami olyasféle apropóból, hogy már régóta nem írtál. Átnézed az előző bejegyzések dátumait, és a „ha kedd akkor kiskegyed”-felkiáltással, röhögve nyugtázod, hogy bizony bizony, kezdesz olyan lenni, mint például a Vészhelyzet, a Grace klinika, vagy a Született Feleseggek.

Mondjuk ezek a sorozatok annyiban jobbak e blognál és általában a blogoknál, hogy mindegyik epizódban izgalmat, vért, szexet és drámát kaphattok változó sorrendben.
Tőlem pedig mit is? Szokásos helyzetjelentéseket, melyek néha szarok, néha olvashatók, de a legtöbbször érthetetlenek és igencsak kódoltak. Akinek viszont problémája lenne ezzel, de azért időnként fel-fellapozza ezt a weboldalt, esetleg minduntalan rájön, hogy mennyire unalmas dologokról van is itt szó, annak ajánlani tudom például Kovi blogját. Jómagam a Subbán akadtam rá.
Igaz, hogy olvasás közben végig olyan szagot érzel, mint amikor bemész egy szexshopba, de ezt a varázslatos világot gumiszag és vazelin-csillogás nélkül lehetetlen elképzelni. Kovi pedig tutira ment, és még úgy is ír, mint egy isten. A teljesség igényével. Ott aztán nincs olyasfajta Byron-i mélabú, mint ami rám jellemző. Szex van, orrba-szájba, amit mindenki szeret. Még Te is!

Szóval ha betekintést szeretnétek nyerni mondjuk a Porn Wars, a Bolygó Neve: Anál, vagy a Félénk vagyok, de dugni akarok c. kultuszfilmek kulisszatitkaiba, és megismernétek ennek a (Kovi és a média szerint is) egyre inkább agysebészeti magasságokba avanzsáló szakmának a szépségeit, kattintsatok az egérrel rája ottan e. gyorsabban! erősebben!

De kanyarodjunk is vissza napjaim folyamatosan változó kaleidoszkópjára, amibe két hete becsúszott két sikeres vizsga, ez az új kis lapitopi, alkalmi sörözések a Májóban és a Trubájban, M.-el téblábolás és őszinte beszélgetés kocsmában, utcán vagy a karosszékben, az eddigi két táncóra enyhén kopaszodó, Humor Harold táncmesterünkkel, valamint néhány, olykor kedves, elvétve tisztelettudó, néha megjátszott, hellyel-közzel kétértelmű, de alapjában véve túlontúl őszinte chatelés barátokkal, felebarátokkal, haverokkal, azthittem-hogy-barátokkal, és félemberekkel. Ez viszont még korántsem jelenti azt, hogy bárkivel is bajom lenne. Nekem soha nem is volt, és nem is ezt várják el tőlem. Meg különben is, ÉN MAGAM IS tele vagyok szeretettel...

Ettől függetlenül most érzem azt a legjobban, (és mondjátok nyugodtan, ha üldözési mániám van) hogy a kelleténél többször mondják ki a nevemet olyan emberek, akikkel alig találkozom, olyan helyeken, ahol alig vagyok. Ideje lenne már elmennem ezekre a helyekre, felvenni a njújorkjenkis kabátom, és ebből a határtalan szeretetből seggberúgni akit kell, és megsímogatni a fejét annak, akit nem kell. :)
Aztán meg, ahogyan D.-nek is mondtam, bedobni egy duplawhoppertsajttal. Aztán még egyet.

Most viszont olaszra kell mennem. Nem rossz, csak kicsit haladó... Foglalkozni kellene vele nagyon sokat. Irénke meg csak ül a babérjain, és a „mindennapra egy mese” stratégiát követi, ha rákérdezek, hogy állnak a kurzusaim és a vizsgáim. Hagyjukbazmegnemjóez.

legyetek rosszak!

Café Intermezzo Take Thirteen

2008-02-25T17:46:00.009+01:00

Az éltető neszkávém megkeseredett tejjel legalább olyan rossz volt, mint amikor elszaladt a hercegi fehér lovam, eltörött az utolsó szál cigim pénteken, vagy amikor kiderült, hogy aki szombaton mosolygott, valójában nem volt nő.

A rögtön utána következő második koffeininjekcióm tej nélkül viszont határozottan olyan volt, mint száuszparkosan a vadászat sör nélkül.
Az pedig köztudottan legalább olyan szar, mint a halászat sör nélkül.

Na jó, megyek a fáken boltba.

Bugi a lábban

2008-02-19T13:42:00.013+01:00

Táncórákra adtam a fejem, jobbanmondva a lábaim.
Ma este lesz az első órám.
Nagynéném lesz a párom, aki - divatos szóhasználattal élve - régi partyarcnak számít a bálakon, lakodalmakon, pajtatáncokon és egyéb mulatságokon.
Latin-amerikai és sztenderd táncokat fogunk parodizálni komikus mozdulatok kiséretében.

"Legyen velünk a Mamba, a Rumba és a Cha Cha Cha. Ámen."
- Cesar Castillo

"korbácsolj meg!"

2008-02-18T16:42:00.004+01:00

Lehetséges, hogy ez volt az a bizonyos katarzis... nehéz volt tapsolni is utána, az államat meg keresgélni kellett a székek között. Csak ajánlani tudom mindenkinek, poénokat meg nem lövök le. Éljétek át!

Nem tudom mi történhetett velem... alvás helyett fél órán keresztül egy dícsérőszöveget fogalmazgattam arra az esetre, ha újra egy asztalnál ülnék az egyik főszereplőnővel. Valószínűleg hallott már ilyen dumákat kismilliószor, ezért a sajátomat megpróbáltam némiképp eredetibben megfogalmazni... ezért tartott annyi ideig... Persze, ha véletlenül lehetőségem lesz rá, úgyis a legbalfékebb módon adom majd elő :)

Nos, Noir további thoughtjai ezügyben szóra sem érdemesek, legyen elég annyi, hogy nézzétek meg, mert nagyon jó. Ez a színház.

Mindennapi Bras

2008-02-17T15:12:00.003+01:00

fürdőszoba-bora 3:0

2008-02-17T13:51:00.012+01:00

A. szerint Bora nena úgy néz ki, mintha Cassius Clay ütötte volna ki az egyik ötmásodperces meccsében. Sebet varrni szerencsére nem kellett, de állítólag patakokban folyt a vér... a vér... a véééér... muhahahaha. I am an evil muthafucka.

Ma este megint szinházba megyünk, végre valahára megnézzük az Urbit... Elég kevés színdarabról hallottam ilyen sok embertől ilyen sok jót.
Majd leirom, tetszett-e, de továbbra sem fogok ide kritikákat írni. T. még anno felvilágosított róla, hogy a Departed-es postom is olyan volt, mintha a szegediestben jelent volna meg... És sajnos be kell látnom, igaza van. Ennek ellenére, ha elkap a HÉV, kaptok még néhány sokkoló filmbeszámolót :)
A színház viszont más. Arról ezentúl is csak sekélyes véleményeket lehet majd olvasgatni nálam. Egyrészt mert nem érzem úgy, hogy értenék a témához, valamint túlságosan kevés darabot láttam eddig ahhoz, hogy magasröptű elmélkedésekbe kezdjek.
Sohasem érdekelt úgy, mint a film, de az utóbbi időben annyira rákaptam, hogy előre böngészem a neten a közelgő bemutatókat.
Régen, a gimiben kötelező volt mennünk, de az akkori lázadó természetünk, a kötelezettségek iránti alapvető gyűlöletünk, valamint az "akármi lesz, szar lesz"-jeligés hozzáállásunk egyszerűen fontosabb volt, mintha befogtuk volna, leültünk volna a seggünkre és megpróbáltuk volna akár csak felfogni is azt, amit látunk.
És egy ilyen wannabe kultúrmajom, mint én, csak most jön rá, hogy ez milyen jó, és úgy bámulja a szinpadot, mint japán gyerek a pokemont.

Ezentúl mindig vasárnap fogom elküldeni a legtöbb kólás kódot a fíćóért.
Adok már egy esélyt ennek az elcseszett ünnepnapnak, hogy bebizonyítsa, nem is annyira aljas. Habár ez a mai nem is kezdődött rosszul... délelőtt iwiweztem egyet, tettem egy körkattintgatást, és ettől valamiért Nagyon felvidultam.
Nehogy meglássam egyikőtök nevét a nyertesek között, mert annyi kódot ÚGYSEM küldtök be, mint én, annyi kólát meg PLÁNE nem isztok, mint én!
I need that fuckin' car!

kvázi szubjektív

2008-02-15T17:22:00.005+01:00

Nekem tetszett a tegnap esti darab... Lehetséges, hogy velem van a baj.
Most mondjam, hogy ez lehetett volna úgy, amaz lehetett volna emígy? Ezt ezek elcseszték, amazok amazt annyira nem cseszték el, mint amennyire elcseszhették volna?
Sajnálom, nekem bejött.
Persze, hogy nem volt tökéletes, és nem kerül az "Unforgettable Jewel" kategóriába, de továbbra sem gondolom, hogy egyhamar művészettörténetet fogunk teremteni. Egyszer majd talán. Nagyon bízom benne. Szerencsére sok olyan jó ember van körülöttem, aki rajta van az ügyön, és tulajdonképpen igen élesen kivehető az a bizonyos pozitív tendencia.
Addig pedig, ami nem rossz, az ne legyen csak azért is rossz, továbbá CSAK azért rossz, mert nem a legeslegjobb.
Sorry for my incompetence.
For Your Daily Theater Review Check Out The Corresponding Websites, Forums And Magazines!

Ma pedig nem vágyom másra, mint néhány ősrégi gitárszólóra, egy-két doboz cigarettára, este pedig előreláthatólag másfél liter barna sörre a cimborákkal.
Trubáj diszkrét bája... Reggelre megint fájni fog a fülem, de bevállalom, mert a szetiszfeksön úgy is gerentííd.
Csókalam!

Café Intermezzo Take Twelve

2008-02-08T12:54:00.000+01:00

"Az akarok lenni, aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, ami most vagyok"
- Rapülők
(...többek között...)

Tudálékos

2008-02-07T18:51:00.000+01:00

Csak nevetni tudok az önjelölt prófétákon. Nem is nevetni, inkább torkomszakadtából röhögni. Hogyan lesz valakiből ilyen megátalkodott, gátlástalan és saját magát a lehető legtöbb helyen hirdető, zsenijét lépten nyomon hangoztató nábob? Miért érzik azt egyesek, hogy szeretethiányos, szánalmas életüket a sajátmaguk által létrehozott plasztikuniverzum és giccsparádé tenné igazán eredetivé?
Mea culpa. Ha ez csak ennyiből állna, akkor ebben semmilyen hibát sem lenne jogom keresni, továbbá magamat türtőztetve megpróbálnám rezzenéstelen arccal és gúnyos megjegyzések nélkül figyelni lételemük és pásszióik gyakorta idejétmúlt, hivalkodó, utánzó vagy egyszerűen parasztosan debil mivoltát.
Sajnos azonban a legtöbb esetben nem ússzuk meg a dolgokat egy csendes magánvéleménnyel, hanem kénytelenek vagyunk végignézni, és masszív adagokban az arcunkba tolva tűrni azt, ahogy valaki ránkerőlteti önelégültségét és egetverő marhaságait akár a tv-ben, egy társaságban, esetleg egy internetes közösségi oldal jobb sorsra érdemes üzenőfalán.

Nos, Kedves Barátaim, ha egyetértetek velem, akkor azoknak, akiknek minduntalan beleütközünk világmegváltó eszmefuttatásaiba, sőt egy-egy szeánszuk után (amit számukra legtöbbször felfokozott szexuális izgalom kisér saját maguk iránt) tőlünk nem-titkoltan elvárva tapsolni és dicsőíteni is kellene őket, azthiszem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy geddáfákinlájf, és csakis ezután szüljetek sünt farfekvéssel.

Szerelem és Gasztronómia

2008-02-07T02:55:00.000+01:00

A szakításunk utáni érzelmi párnacsata, amit Z.-vel folytatunk, egyszer egymás símogatásába, máskor dühvel és szenvedéllyel teli vagdalózásba torkollik. Tollból pedig most annyi van, hogy négy napja prüszkölünk mindketten, mert sajnos túl nagyot sikerült csapnom a hétvégén.
Úgy szép az élet, hogyha zajlik, mondták az okosok annak idején, és mondanák most is, ha le nem ikszelném őket az msn-en. Szerintem már így is nagyobb tudós mindenki rajtunk kívül, akinek csak egy hangyafingnyi fogalma is van arról, miért és hogyan lett vége. A magam részéről, az utóbbi pár nap és a [wwtd?] fedőnevű agyszüleményemnek köszönhetően letettem a párnát, és helyette kenyérrel, vagy virágcsokrokkal fogok dobálózni ezentúl. Remélem azért, hogy Halacska nem haragszik rám annyira, amennyire gondolom.*

V.-nek elege van, saját véleménye szerint ő sem lesz már Mr. Nice Guy ezentúl, de ezzel a megállapításával amit már sokadszor hallok tőle, most sem értek egyet.
De, legyél. Ms. Nice Girl értékelni fogja, a többire meg, aki egyet mond és mást csinál, egyszerűen ragaszd rá, hogy "Non-Nice-termék, Egy órán belül fogyasztandó"
Apropó, V! Megbeszéltük, hogy nyáron elmegyünk a Jail nevű pizzériába, és bepróbáljuk az "Életfogytiglan" fantázianevű pizzát, amit ha egyedül eszel meg asszem egy óra alatt, akkor ingyen van. Ha gyenge vagy, akkor kilencszáz basszamát kell kiköhögni érte. Burek-tészta vastagságú, 50-60 centi átmérőjű áldásról van szó, amit meg fogok enni akkor is, ha utána egyenes út vezet az egyik zentai nyárfa tövébe rókástul.
Meg tudom csinálni. Hiszek magamban. Húshegyen nevelkedtem.

Azthiszem anonim étteremkritikus IS szeretnék lenni... Elmennék ide-oda, ennék, innék, megnézném a wc-t és kritikákat írnék, ide a blogra. Támogatók kellenek hozzá csupán, úgyhogy támogassatok.
De nem? Ménem? Tökjó lenne.

Family Gems #4

2008-02-04T20:46:00.000+01:00

"Az a csaj meg beházasodott azokhoz?! Látjátok, ha egy ilyen nyúl fel a levegőbe, jóhogy a tehén tőgyét fogja meg!
Csak én vagyok akkora marha, hogy én meg a bika faszát kapom el!"

Café Intermezzo Take Eleven

2008-02-04T14:42:00.000+01:00

WwTd?

Hmm... Well, it is done.

noir's thoughts

2008-02-01T14:07:00.000+01:00

Pontosan ma délben történt meg. Ahogyan az utóbbi napokban, ma is rakosgattam a puzzle-okat magamban, hangosan gondolkodva és elemezgetve mindent és mindenkit, amikor hirtelen rájöttem, mert végül az utolsó részlet is a helyére pottyant... Végig a szemem előtt volt, végig ismertem és játszadoztam is ezzel a lehetséges kombinációval, de eddig sajnos minden alkalommal úgy raktam ki, hogy elégedett legyek a képpel, amit kapok. Ma viszont be kellett látnom, hogy ez az egyetlen helyes sorrend. Mostmár tényleg a helyére került minden, és teljes mértékben tiszta a fejem. Ez már száz+egy százalék...

Hajlamos az ember elfelejteni, hogy egy viszonylag komplex és tengernyi apró infódarabkából álló kirakósjáték megoldása általában félelmetesen egyszerű... Na jó, ebben az esetben talán két fokkal volt nehezebb, de mivel egy ökör vagyok, mert én magam is gyártottam már ilyen játékot hasonló képpel, ezért csakis annyi jogom maradt, hogy nevessek azon, amit látok.

Ja! És tudjátok mit ábrázol a kép? Egy bazi nagy ász full-t, ami lassan egy kettes-pókerré alakul át, ász kickerrel. :)

Vasárnapi Study Hard

2008-01-27T20:00:00.000+01:00

A szemeim már kezdenek vörösödni, mert ma azért már tanulnom kellett, rá kellett vennem magam végre, hogy magamba erőltessek valamennyi tudományt... és a mai napnak még mindig nincs vége, úgyhogy a maradék pár órát is tanulással töltöm majd. Már napok óta nem nagyon tudok koncentrálni, de ez tényleg csak a lustaságom miatt van így. Ahogyan sokan mások is, én is képes vagyok időnként egy láthatatlan falba ütközni, ha alkalomadtán, természetfeletti erőktől vezérelve felkelek a székből, és megindulok a füzeteim felé a szürke hétköznapok egyik szürke órájában.
Hmm... másfél hete, csütörtökön és pénteken tanultam a legtöbbet, és ekkor még ezt a kelletlen falat sem éreztem magam előtt, ugyanis ez volt A. és P. gyerekes feltétele a szegedi hétvégéért... Hát igen, úgylátszik csak a motiváció hiányzik :)

Egyébként gyűlölöm a vasárnapot. Ez már eléggé régi dolog nálam, de igazándiból nem tudom, minek kéne történnie, hogy a véleményem valaha is megváltozzon erről a szájbabaszott napról. Lassú, végeláthatalan, csalfa és szomorú.

Legyetek rosszak! (de azért ne annyira)

íctúlééét úóúóó

2008-01-25T19:44:00.000+01:00

I'm cool. Seriously.
Today, I feel that everything is in the correct order. Or perhaps not? Am I trippin' again?
Nah, I'm pretty sure I'm okay.

In a few days, those big fuckin' rocks on my heart and shoulder will slowly disappear.
To tell you the truth, strangely all the love-and-be-loved shit, the weird feelings and the fear of solitude itself is slowly beginning to vanish.
It's not a bit painful. I got my dose of painkillers.

So all of you out there:
Get drunk. Loose weight. Feel good.

kétmásodperces

2008-01-22T09:33:00.000+01:00

Affinity for women... Who the fuck am I kidding?

jeggből vágyok, fel sem álvádok

2008-01-15T14:51:00.000+01:00

Tegnap megint egy szomorú esemény rázta meg a Lilaakácköz és a Százholdas pagony lakóit a magyar celebrity társadalommal egyetemben: a Karamella meg a Bartók Eszti szakítottak.

Először nem is hittem el. Ez megtörténhet? Dehát míért?
Sokan a baráti társaságukból velünk, nézőkkel együtt CSAK és kizárólag a Kókusz kamerájából értesülhettek róla... (vagy a Passzív? Na jó, who gives a shit)
Nem akarták azonnal megmondani, de mi már sejtettük, és előre odavoltunk. Amikor már tűkön ültünk, képesek voltak még egy reklámszünettel is elodázni az izgalmakat, de a Karamella végül szomorúan, nagyokat köhögve elmesélte. Legalább barátok maradtak, hála a magasságosnak. Micsoda veszteség...
Ugye Ti is saját halottotokként tekintitek a két zenész véget ért románcát? Nem? hogyleheccilyen?

mellow mood

2008-01-14T22:42:00.000+01:00

Atyisten... itt én még olyat is leírtam réggebben, hogy "kisebb szünet következik blogírásos tevékenységemben?" Képes voltam ekkora feneket keríteni egy kisebb szünetnek, miközben alig írok valamit az utóbbi időben? Mindegy, ezek után sem fogom bejelenteni a szüneteket, mert igazából nincsen semmilyen séma, terv vagy előzetes elképzelés, ami alapján bejegyzéseket rondítok a blogba.
Azért majd igyekszem törekedni valamiféle rendszerességre.

Elnézést kell kérnem Hajnától a jegyek miatt... ezt most publikusan meg is teszem:

Kérlek ne haragudj, az utolsó utáni pillanatban végül senkinek sem felelt meg a ma este, remélem nem baj! Február negyedikén már biztosan ott leszünk!

Szórakázás mellett az utóbbi napokban és a hétvégén is tanulás volt a jelige, méghozzá olasz nyelvtanulás és ragozásmagolás, mert a közelgő vizsgaidőszakomban az olaszt előreláthatólag mindjárt az elején vizsgázzuk. Be kell vallanom, hogy kicsit azért zavar, hogy nem tudom előre a vizsgaidőpontokat... Nehogymá' az legyen a vége, hogy:
"Tíz perc múlva tessék a négyes teremben megjelenni, hát szintakszavizsga van maga szerencsétlen!!"
Ez nem is annyira extrém, volt már rá példa.

Szomorkás a hangulatom máma. Valamiért semmi sincs rendben. Nem valami észveszejtően komoly dolgokról van szó, csak éppen el vagyok anyátlanodva.
Kéne ezt is, kéne azt is, többet tanulni, kevesebbet enni, (most éppen) visszamenni Szegedre, felmászni egy fára, nyerni a lottón vagy az Ideánál mercédeszbenzt, utcán találni egy vadiúj laptopot, esetleg forradalmat csinálni.
Ehelyett meg nyúlunk, nyögünk, semmisejó.
Arrivederci.

Link alak

2008-01-12T15:52:00.000+01:00

Ezzel csináltam.
Aztán jókat pukkantgattam ezzel, majd
művészkedtem Vele, később pedig rácsodálkoztam erre.

eine kleine bünti muzik

2008-01-10T08:35:00.001+01:00

A Subba ugyan már egész röhejfakasztóan beszámolt róla, ennek ellénre én sem tudom szó nélkül hagyni, hogy az idei pesti operabál díszvendége nem más, mint a mára már idősödő, titokban még mindig Sascha Hehn-ért és Klausjürgen Wussow-ért dobogó női szivek doayenje, Richard Claydermann!
Az Isteni Richard idén alighanem otthon hagyja gyönyörűséges fehér zongoráját, melyen idestova száz éve játssza a legeslegcsöpögősebb és a cukormáztól szájpadlásunkhoz cuppanó szerelmes dalokat idegborzoló ál-romantikussággal.
Helyette viszont megcsodálhatjuk legújabb Bundesliga-séróját, valamint éppen aktuális barátnőjét/feleségét/szeretőjét/ágyasát az RTL klubkultúrtelevíziónak köszönhetően.

Richard! Oh Richard! Mutasd meg nekünk, milyen a német virtus!! OH JAAAAA! Ich liebe Deutschland!! Das ist fantastisch!!

Annyira kommersz vagy Gyuri!!

2008-01-09T03:17:00.000+01:00

Ha szerencsém lesz a jövőben a munkát illetően, mindig sokáig fogok aludni;
Életem végéig kávéfogyasztó leszek, mert a kávé a legcsodálatosabb dolog, amivel kényeztetheted érzékeid a nap bármelyik szakában;
A cigarettáról egészen addig nem fogok leszokni, amig a kislányom meg nem születik (márha megúszom korai elpatkolás nélkül) ;
Anyámnak igazat fogok adni a végén, akármiről is vitatkozunk éppen (Különben is mindig igaza van) ;
Sohasem fognak "észérvekkel" meggyőzni semmiről, amivel nem értek egyet;
A feleségemet/barátnőmet még akkor is az őrületbe fogom kergetni szerelmi vallomásokkal, amikor már a fejem felé repül egy tányér;
Amig nem lesz szükség egy darura, hogy izgalmi állapotba hozzon, minden nap szeretkezni fogok a feleségemmel/barátnőmmel;
Megtanulok olaszul;
Egy szexis női fehérnemű többet ér minden ajzószernél;
No more fuckin' dope for the rest of my life;
A Coca-Colát még akkor is inni fogom, amikor kigurítanak a műtőböl egy esetleges máj-transzplantáció után;
Imádom a Burger Kinget és a dupla Whopper-t sajttal;
Egyszer elmegyek New Yorkba;
New Yorkban elmegyek egy Starbucksba és megkóstolom végre az igazi Macciatót;
Egyszer elmegyek Nápolyba;
Nápolyban megkóstolom az igazi espresso-t;
Ezután sem fogok áperitifet fogyasztani evés előtt;
A pálinkát és a röviditalokat (Jim Beam-et és esetleg a Jager-t kivéve) ezután is gyűlölni fogom;
Mindig a Sopranos-t fogom a világ legjobb sorozatának tartani;
A Ponyvaregény nálam mindig a námbörván;
Kurvára nem egy a kóla a pepsivel;
A Marlboro lights a legjobb cigi a világon;
A Húshegy odabasz;
A férfipincérek a leghatékonyabbak;
A musicaleket sohasem fogom már megszeretni;
Ezt most nagyon befogom fejezni, mert a székről álmosan le fogok esni.

jaj, istenem 2

2008-01-05T16:45:00.000+01:00

Na jó...
Amitől féltem, kezd bekövetkezni, azaz a tuti net elveszi a szabadidőm nagy részét, és kevesebbet foglalkozom a blogolással. Sejtettem, hogy ez be fog következni. A tunyulás most eléggé ráült a billentyűzetre.
Mindennek ellenére az élet nem állt és nem áll meg, és hiszitek vagy sem, a napokban a szokásosnál talán mégjobban a gondolataimba merültem. Lett volna miről írni, lett volna kit és mit kritizálni és álvilágmegváltani, de úgy érzem sok értelme nem lenne. Valami túlzásba vitt szart meg nem szeretnék elétek tárni. De azért köszönöm kérdésteket, jól vagyok.
Viszont Franklin nincs jól. A macskák legtöbbje lelassul és nyugdijas-tempót vesz fel a kiherélés után. Franklin még őrültebb lett tőle... szerintem skizofrén, és tigrisnek képzeli magát. (egy állat is lehet elmebeteg, nem?)

Amúgy meg BUÉK...
Mindent egybevetve, az újévvárás kellemesre sikerült.

Final conclusion: A sör és a pezsgő nem boldogít.
Z. igen.

Family Gems #3

2007-12-26T13:02:00.000+01:00

- Rendeltem egy maicát az interneten.

- Már megint ilyen hülyeségre baszod el a pénzt? És mit ír rajta? Azt, hogy „EGY NAGY FASZ VAGYOK”?

Huszonnegyedikei lasztminit

2007-12-25T18:58:00.000+01:00

Elment a kép itt felettem balra... Nem tudom miért, bloggerék optimizálgathattak valamit, mert én egyáltalán hozzá sem nyúltam semmilyen beállitáshoz, ami az oldalon megjelenő képekre vonatkozik. No mindegy, ha nem áll helyre pár napon belül, most valami csúnyábbat írok a fórumra, mert a legelőször kedvesen megfogalmazott kérdésemre még véletlenül sem kaptam választ.

Ma délelőtt azért még járkáltam ide-oda ajándékok után kutatva, de szerencsére sikerült a hiányzó kellékeket beszereznem relátíve rövid idő alatt.
S.-től kaptam még tegnap egy tuti karkötőt, melyet maga csinált nekem, és a méretigazítást illetve az utolsó simításokat már azután hajtotta végre rajta, hogy átadta.
Így most úgy néz ki, és áll a csikl őőő csuklómon, ahogyan kell. Magamnak is megvettem a minap az ürgebőrbe kötött füzetecskét, de nem irtam még bele semmit. Egyébként az eleve szokásom, hogy sok dolgot amit kapok valamilyen alkalomból, egyáltalán nem használok, inkább csak dísznek a polcon vagy a szekrénybe eltéve emlékként. Ez egyáltalán nem azért van így, mert nem tetszik vagy nem tudnám használni, hanem egész egyszerűen van egy mániám, ami arra kötelez, hogy ne piszkoljam be, vagy használjam el őket. Ezt nagyon jól el tudom magyarázni lelkes ajándékozóimnak, amikor még hetek múlva is eredeti csomagolásban látják őket viszont az asztalomon. Az viszont már egészen súlyos, hogy ennek a szerencsétlen ürgebőrbe kötött ürgekönyvnek a szűz lapjait sem gyaláztam még meg, és elképzelhető, hogy egy árva tintapacni sem kerül majd rájuk soha. Ezek szerint magamat is megsértem ezzel... utálom a pofámat.

A másik istentelenül érdekes happening volt, hogy megérkezett a huszonhatkötetes világirodalom klasszikusai sorozat, amit A.-éktól kaptam karira. (I MUST USE THIS WORD!!! :P) Egyelőre még mindig az asztalom közepén tornyosulnak, mert máshol egyszerűen nincs helyük. Régesrégi társasjátékaim padlásra való feltranszportálása után viszont már könnyebb lesz a helyzet, mert akkor néhány utólagos logisztikai pakolós-átrendezős-idétlenkedés után végre békében nyugodhatnak a könyvek a szekrényben. :) Na jó, el fogom olvasni azokat, amelyek érdekelnek, de tényleg... Egyébként a Magyar Szó tényleg egészen nagy kampányt csinált ennek a sorozatnak, reklámozta veszettül, így már arra is gondoltam, hogy a sok-sok rendelés miatt, melyekről belső információból tudok, egész Vajdaság túlművelődik majd, és a korombeliek mindannyian Kafkát és Dosztojevszkit fognak olvasni szabadidejükben.
Már az is előttem van, ahogy a legközelebbi családi-rokonpartin egyik idősebb félrokonom atomrészegen odaténfereg hozzám, és megkérdi, mit olvasok éppen, mert tudod jól kisfiam, hogy nagyon fontos az olvasás mert kultúrálódni kell meg minden, és most Ő is olvas, képzeljem el. Az egész konverzációnak természetesen kurvára az lesz a lényege, hogy én végre megkérdezzem, Ő mit is olvas éppen. Erre elégedetten és büszkén meséli majd el, hogy a Vörös és Feketét a Stendhaltól! Igen, mert megvette ezt a sorozatot a Magyar Szóban, és fáááánnntáásztikus, nem tudja letenni, nosztalgiázik, és az ő gyerekei már elolvasták mindegyiket. (értsd: mivel én még nem, ezért hülyébbnek minősülök az ő gyerekeinél, menjek a picsába a nagy pofámmal meg az okoska mondásaimmal - most jól megmondtuk a magunkét ennek a jól szituált kis köcsögnek! höhö)

A. is fura egy kicsit, de legalábbis cseppet elfásult. Legutóbb azért vitáztam vele, mert megmondtam neki, hogy szerintem túlzás elmondani az egyik éppen nálunk vendégeskedő haveromnak, hogy Bora nena fülzsírja hogyan tokosodik be a fülébe, és milyen úton-módon lehet azt kipucolni onnan.
Megint kipanaszkodtam magam. Kabbe gyíkok, én leléptem.

"Boldog Karácsonyt, Kisfiam!"

2007-12-25T01:37:00.000+01:00

A post cime azokra a karácsony táján oly népszerű amerikai tucatfilmekre utal természetesen, amelyek végén kötelezően, állandó jelleggel elhangzik ez a mondat. :)

Mielőtt elkezdeném szokásos panaszáradatomat és ál-világmegváltó eszmefuttatásaimat, engedjétek meg, hogy mindannyiotoknak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánjak.
Megy ma is valami olyasmi, hogy éjféli mise után ivászat itt vagy ott, én mégsem megyek, mert eleget járkáltam, ittam és szórakoztam a napokban, és mert szerény és patetikus véleményem szerint legalább ez a huszonnegyedike legyen/lehetne sörmentes, családi ünnep. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy rosszul érezném magam egy kocsmában italozgatva és faszságokról csacsogva olyan emberekkel, akikkel az év bármely más napján szivesen bulizom és beszélgetek akármiről. Azoknak viszont, akik kint vannak valahol, és jól érzik magukat, derűs estét kívánok aignerszilárdosan.

A Z.-től kapott Casino Royale extráit átnézve piros-zöld ünnepi pulimban coca-cola télapós pohárból coca-cola télapós coca-colát szürcsölgetve élvezem a karácsony varázsát, de lassacskán nyugovóra térek, és átadom magam a remélhetőleg rénszarvasos-száncsengős-aranyos álomvilágnak, ami után most leginkább vágyódom… (nagyon remélem, hogy azért ezen a szentségesen szent éjjelen nem fogok valami undorító, szexölős álmot látni híres szupermodellnők főszereplésével Rudolf piros orra helyett – fujj! :P)

Café Intermezzo Take Ten

2007-12-20T21:32:00.000+01:00

- Thank you, Mrs. Roach.
- Have we met before? You a friend of my husband Phil’s?
- No.
- Well, my name tag says Lilly, but you called me by my last name. How come?
- I know your daughter.
- ... Tina? My god, how is she? Where is she? Is she...
- I’d like a piece of pie.
- But...
- I’ll tell you all you need to know, but I am a bit hungry. Please. A piece of pie.

Later.

- Thank you... My name is Agent Graves. Sit down, Mrs. Roach.
- I’m working...
- I think you should sit... That’s better. It’s not easy, raising a child, I gather. I mean, you only want what’s best for them, but you can only do so much...
- Please, tell me she’s all right...
- It’s a little late for that, isn’t it, Mrs. Roach?
- What’re you...?
- The last time you saw her was four years ago. Tina has done a lot of living since then.
- Is she in some kind of trouble? I’ll do any...
- That’s why I’m here. There is something you can do.
- We don’t have much money, but everything we have...
- Tina didn’t have much money either. She had some, but most of it went for a bus ticket.
- My baby...
- ... was young, attractive and scared. She was all alone in the world. An easy mark, for a man who knows one when he sees one. He called himself Panda. He promised to take care of her, treat her right, like she hadn’t been treated before. He put her up in a tenement hotel. You’ve seen the kind. Hourly rates. Besides the rats, there were two mattresses on the floor and three other girls who also worked for him. Taken on face value, you’d think a bright girl like Tina would recognize what she was getting into. But he told her she was special. And she needed to believe him. When he hit her – which was often, he said it was because he loved her. She needed to believe that, too. It’s funny how feeling loved can almost dull the pain of a fat lip or a black eye.
- This can’t be real.
- It is. Very real. Perhaps too real for Tina. When your reality is having to lay under a stranger in a filthy alley or bend down into his lap in a car, it’s no wonder you look for an escape. Tina found hers in a needle.
- Nonono...
- She hated herself, and she hated feeling that way. With heroin, she didn’t feel anything. I don’t have to tell you addiction leads to all sorts of risks, Mrs. Roach. Sharing needles, getting into cars with men who seemed shady...
- Tina...
- She met Robert Corley one cold November night. She asked him if he was looking for a good time. He said yes. What Tina didn’t realize was that a good time for Mr. Corley consisted of handcuffing girls to a bed, cutting their nipples off with a straight razor, and burning their faces with cigarettes. He landed back in an institution. She landed in intensive care. It was there that the attending physician discovered Tina was HIV positive, which came as little surprise, really, given her lifestyle. Of course, she didn’t have any insurance, so she was released from the hospital. One look at her scarred face was all it took for Panda to cut her loose. HIV is one thing, but looking the way she did, she was of no use to him. Tina found herself back where she started from, three years prior. On the streets. That’s where she spent this past year. In that time, due in part to the harshness of her environment, you know – eating out of dumpsters, sleeping in doorways... Her immune system was severely compromised. She became a breeding ground for opportunistic diseases – karbosi sarcoma, cytomeglia virus, pneumonia, wasting syndrome, you name it. She died last week. In an all-night porno theater. When the usher found her, he noticed that someone had stolen her shoes.
- Do you... do you know what today is? Her birthday. She would have been sixteen...
- I can’t give your daughter back, but I can give you something else. In this attaché, you’ll find irrefutable evidence that what I’m telling you is true, a gun, and one hundred rounds of untreacable ammunition. Whatever you choose to do, you’ll be acting above the law. No law enforcement agency can touch you... You’ll get away with it. You have my word.
- Who? Who am I supposed to shoot? The pimp? The psycho that hurt my baby? WHO??
- I have a photograph that should answer all your questions. Take a look.
- Oh my god...
- I’m sorry, Mrs. Roach. Your husband started it all by molesting her since she was seven.

100 Bullets, Issue 11; Heartbreak,Sunny Side Up

Hideg napok, közhelyek és a 6 P.

2007-12-20T21:16:00.000+01:00

Egész nagy volt a szünet, de ez most kivételesen nem a lustaságomnak tudható be, inkább annak, hogy egész ideáig offline voltam. Most végre van adsl, aminek nagyon örülök, mert most először érzem úgy, hogy kevesebbet fogok káromkodni az egy-egy webodalra való várakozás közben, így szókincsem és lelki állapotom folyamatos javulásnak indul majd. Remélem.
Amúgy tényleg nem rossz a speed, jól nyomja lefelé a détát.

Hű... hol is kezdjem. Elég sok minden történt ebben a pár napban, és talán nem is fogom ezeket mind egy postba sűríteni. Hogy csak a mai napomat említsem, láttam egy faszájos ürgebőrbe kötött jegyzetfüzetet egy régiségkereskedésben, és azonnal szerelmes lettem belé. Sajna nem volt nálam elég pénz rá, de holnap tuti, hogy visszamegyek érte. Később a központban összefutottam M.-el és barátnőjével. Ekkor konstatáltam, hogy annyira hideg van, és nekem olyannyira lefagyott az arcom, hogy ha valaki behúzott volna egyet, meg sem érzem, vagy a másik lehetőség, hogy egyszerűen összetörik. A hidegben pofázmányod elgémberedése addig nem tűnik fel, amig nem kell több összefüggő mondatot elgagyognod egymás után. M.-ékkel beszélgetve kicsit úgy éreztem magam, mint az agyvérzése után maradandó beszédproblémákkal küzdő beteg.

A múlt hét közepétől, miután O.-val szakítottam, egyre többet kezdtem a városban császkálni, és órák után kerülőutakon baktatni hazafelé. Igy sikerült sok-sok régi ismerőssel összefutni, akik nagyjából mindannyian vásárolgattak és kirakatokat nézegettek. Kivéve N.-t, aki kávézóba fordult le a kafíćos utcában. Nem köszöntünk egymásnak, de ez érthető, szerintem ő sem gondolja úgy, hogy erre különösképpen szükségünk lenne. Én azért rákészültem egy bólintásra, de semilyen rossz érzésem sem volt amiatt, hogy nem nézett felém. És tuti, hogy neki sem.

Hétvégén születésnapon voltunk nyári ex-élettársamnál, akinek teljhatalmú uralkodói rangot meghatározó vezetékneve is kötelezett arra, hogy fejedelmi lakomával vendégeljen meg bennünket. Ott is voltunk mindannyian S.-ékkel, és mivel elég sok absinthot fogyasztottunk – főleg az italhoz hozzátartozó kötelező rituálé miatt – a vasárnapom eléggé fejfájósra sikeredett.
Volt továbbá hétvégén a pesti Pont műhely Őszinte, de igaz c. vendégelőadása a Kosztolányiban, amin röhögtünk nagyokat, lábunkkal ütöttük a ritmust a tökéletes zeneválasztások miatt, és emeltünk kalapot a szinészek profizmusa és alázata láttán, de maradandó és újra meg újra átélni érdemes élményt – urambocsá’ katarzist – nem éltünk át. Ezzel nekem tulajdonképpen semmi bajom sincs, most sem úgy mentem színházba, hogy valami életemet gyökerestől felforgató és életszemléletemet teljesen megváltoztató előadást fogok megnézni, a pénzemért és időmért tartalmas és nagyon szórakoztató műsort kaptam. Ha viszont van tippetek, hol láthatnék egy amolyan „ezodabasz” tipusú darabot, kérlek szóljatok. De tényleg jó legyen, és ne olyan, amiről mélyreszántó és tudálékos kritikát mondtok, és magyarázzátok meg, miért jó, mert picsán rúgok mindenkit! :)

Szabadka Skizo (End of Seizure)

2007-12-12T11:24:00.000+01:00

O.-nak tiszta piszok a kabátja, és amikor leülünk a Negyedikgimiben, észreveszi, hogy a cipőjének kemény, fából készült sarkát is sikerült csúnyán betörni. Szentségel, káromkodik, jóistent szid veszettül, de utólag már tökmindegy, jól beleszaladtunk a dologba.
Én egész simán megúsztam, csak a térdemet horzsoltam le kissé, illetve a mappám lett tiszta sár. Ismerős pincérnő segit rajtunk, egy majdnem törölköző-nagyságú rongyot kapunk, amivel valamennyire rendbeszedjük magunkat.
Kávét? Hogyne! Sok tej, két szüszi.

Amíg a pincérnő vissza nem tér, némán meredünk egymásra az asztal felett. Pár perccel később már teljesen kúl vagyok, finom mozdulatokkal kevergetem éltető kávémat, amikor O. hirtelen kirobban:
- Az a faszfej még integetett is, láttad? Még neki állt feljebb! – dühöng, és akkora vehemenciával gyújt rá a zippojával, hogy a kattanásra a két asztallal odébb öregedő desperate housewifeok is felkapják a fejüket.
- Hát ez tényleg óriási seggfej volt, simán elcsaphatott volna... milyen kocsi volt ez egyáltalán? Te láttad?
Nem válaszol, inkább körbenéz, majd a zsebébe nyúl, és a mobilját az asztalra rakja. Zenét nem kapcsoltak be jó ideje, ezért a vendégek pusmogása hallatszik csupán, amitől a Negyedikgimi emeleti része leginkább egy kínai piacra kezd hasonlítani.
O.-t, nézem, és tudom, hogy ugyanez jár a fejében. Mered maga elé, majd a következő pillanatban felragyog az arca és rám néz.
Óriási dolog jutott eszébe.

- Megúsztuk... – pimaszul és tenyérbemászóan vigyorog rám, és, hogy hirtelen támadt gúnyos gondolatait valahogy kimutassa, két testes füstkarikát ereget a fejem fölé.
Nevetni kezd, ami mélyről jövő köhögésbe csap át, de gyorsan rendbeszedi magát, és tovább méreget.

- Szerintem kezdesz megőrülni... – sziszegi felém.
- Nem őrültem meg – vonom meg a vállam, és mosolygok O.-ra – de úgy gondolom, itt a vége. Nem akarlak többé látni, és írni sem szeretnék rólad ezentúl. Szerintem már így is eléggé nyilvánvaló, hogy én te vagyok.... vagyishogy én magam vagyok O.
- Nem egészen... húsz százalékban különbözünk egymástól alapvető dolgokban, fiú. Én vagyok a jobbik feled, és ezzel te is tisztában vagy. A földön állok, és képviselem a saját tulajdonságaidon túl mindazt, ami belőled hiányzik.
- Eddig sem értettem, hogy miért vagy a közelemben, O.
- Hogyhogy nem értetted? Azért, hogy példa legyen előtted, te szerencsétlen... Én realista vagyok, nem fantáziálok és foglalkozom hülyeségekkel! Vannak céljaim, dolgozom amennyit kell, autót hajtok, korán kelek, nem lustálkodom, rendszeresen fogorvoshoz járok és még azt az istenverte vécé-ülőkét is lehajtom magam után! Csakhogy a leglényegesebb különbségeket említsem. Akár még azt is mondhatnám, hogy én vagyok a tökéletes Bras!
- Nem vagy tökéletes, legfeljebb a javított változat. Viszont ennek ellenére nincs rád tovább szükségem. Szívódj fel, soha többé nem akarlak látni. Ez volt a legutolsó kávénk együtt.
- Miért csinálod ezt? Az életed krízishelyzeteiben nem voltam ott, és adtam mindig tanácsot, húztalak ki a szarból és mondtam meg, mit tegyél? Az megint más, hogy a legritkább esetben fogadtad meg, amit mondtam. Viszont az én lelkiismeretem tiszta. Olyasmi voltam, amit az angolok asszem úgy hívnak, the voice of sanity.
- Köszönöm, de a továbbiakban erre már nincs szükség. Ne legyél te minden jónak megmondhatója többé.
- Te tudod... de elkárhozol nélkülem, ebben biztos lehetsz.
- Jaj Istenem, ne legyél már ennyire teátrális! Ha ez a sorsom, akkor elkárhozom. Te különben sem létezel, szóval teljesen mindegy. Persze sokan szerették volna, hogy Te létezz, és én magam tünjek el.
- Na ide figyelj! azok a dolgok, amiket én képviselek, tehát az a csupa jó és tökéletes tulajdonság, ami hiányzik belőled, neked sem került volna sokba elérni. Ezek nem nehéz dolgok, csak egy kis odafigyelés kérdése. Ezzel nem megváltoznod kell, mert te is jól tudod, hogy az lehetetlen.
Én pontosan tudom, hogy nem lehet megváltoztatni senkit, ezért is vagyok jelen az életedben. Azért, hogy legalább néhány helyzetben tanácsot tudjak adni, de ha önfejű vagy, akkor a jóisten sem segít majd rajtad.
- Már látom, hogy sohasem fogok megszabadulni tőled.
- Azért mondod ezt, mert fáj látni magad sikeresen. De dugd csak a fejed a homokba, és tedd azt, amit jónak találsz. Tudod mit? Most eltünök egy ideig, lássuk boldogulsz –e nélkülem. Szerintem nem fogsz, de abban biztos vagyok, hogy a többieknek azt fogod mondani, sohasem voltál jobban.
- Meglátjuk.

O. veszi a kabátját, beletúr sűrű hajába, elteszi létfontosságú tárgyait, majd a lépcsőfordulóban Columbosan megáll és megfordul.
- Amikor megcsináltad azt az eszeveszett hülyeséget három éve, emlékszel mit mondtam? Az igéretekről és a megváltozásról. Azóta hazudoztál még magadnak, igaz?
- Előfordult, hogy erőltettem a témát. Mármint a tanácsod ellenére. Másnak viszont nem hazudtam soha.
- Látod ez az... Nembaj, szép lassan magadtól is rájössz. Vigyázz magadra, és jó legyél.
- O.! Azért annyira ne legyél büszke magadra, nem vagy te kibaszott Tyler Durden!
- Jaj, te meg a filmjeid... de ma már elég tanácsot adtam. Ha a helyzeted súlyossá válik, biztos megjelenek. De tuti, hogy minden rendben lesz, igaz?
- Menj már a francba.

Seizure II.

2007-12-11T21:28:00.000+01:00

Lépteim ritmusa az eső halk kopogásához igazodik, fejemben lüktet valami régesrégi zene vergődő és elhaló utolsó szakasza, aminek még mindig tudom élvezni lendületességét és egyre fakuló báját.
Végigsétálok kihalt utcákon, eltűnődve milyen sötét is lett pillanatok alatt, a falakhoz közelebb húzódva próbálom szárazon tartani magam amennyire lehetséges. Egyik eresz vagy kapualj sem tart örökké, így a szabad ég alatt, a mappámat fejem fölé emelve futok át a zebrán, szlalomozok autók között és sietek le lépcsőkön.
Ilyenkor az utcai fények, a jelzőlámpák és az autók fényszórói rohanó neonreklámokra emlékeztetnek, melyek a finoman szitáló esőben különösen élesen és csillogón világítják meg az utamat, és adják át azt a bizonyos hamisítatlan urbán experienszt.

Megállok a kereszteződésnél, és törölgetem a vízcseppeket a szemüvegemről. Ekkor veszem észre O.-t, aki ott áll mellettem hosszú fekete kabátban, felhajtott gallérral, és gondosan ápolt, fehér fogait kivillantva mosolyog rám. Köszönök neki, de ő csak néz rám csillogó szemekkel és ennyit kérdez:
- Hazamész végre?
- Igen... már csak oda. - felelem.
- Na végre. Megjött az eszed.

Átmegyünk a zebrán, és

Seizure I.

2007-12-11T21:05:00.000+01:00

Aprószemű eső esik egész nap, beszürkítve ezzel nemcsak a tájat, de egész napunkat is. Rám személy szerint sohasem volt olyan hatással az eső, hogy bealudjak tőle, és a szokásosnál fáradékonyabb sem voltam ilyenkor soha. Ha mégis valamilyen érzéseket, hangulatokat kéne leírnom, amelyek ilyenkor megrohamoznak, a legegyértelműbb talán a magány és a monotonitás lenne. A magány nem azon formája, mint amikor az ég világon senkid sincs, és bambán magad elé bámulva próbálod valahogy felgyorsítani az időt addig a pillanatig, amikor végre sajátmagadtól megszabadulva adhatod át a lelked az örökkévalóságnak, hanem inkább a pillanatnyi, merengős egyedüllét börtöne – vagyis kalodája – zár magába.
Esős időben gyakran érzem magam túlontúl melankólikusan, de azt is észrevettem, hogy ilyenkor az összpontosítás sokkal könnyebben megy, és a szokásosnál jóval közelebb vagyok a földhöz.
Amúgy meg nem igazán, szóval az már valószínűleg eléggé feltünhetett, hogy képes vagyok az álomvilágban és kitalált élethelyzetekben otthonosan lebegni és fantáziálni, ami egy bizonyos határig még rendben is lenne. Ezért is gondolom azt, hogy ez csakugyan valami nagyon spontán és „különlegesen” őszinte érzés, amit egy azonnali ellenreakcióval hozok egyensúlyba, és automatikusan arra törekedem, hogy az elmém és érzékszerveim megszabaduljanak ettől a pillekönnyű depressziótol.

applenote

2007-12-11T21:03:00.000+01:00

Ha szeretnétek egy kis club-fílinget magatoknak, és szerény kis blogocskámnak, inditsátok el az oldal legalján, a sárga alma alatt található baromi ronda lejátszót, és hallgassátok meg ezt a tuti kis számot.
Elnézegetve tényleg nagyon bünti lejátszórol van szó, de sajna csak az ő oldalukon találtam meg a Lullaby-t. Nekem pedig ez a szám most valamiért nagyon tetszik.

nano

2007-12-10T01:30:00.000+01:00

Mennyire tudom utálni, hogy az egyik pillanatban a magadénak tudhatsz valami ultrafaszájos húdelegújabb kurvajó kütyüt, erre alig, hogy megvetted, pár hónapra rá kijön az utódja, ami naná, hogy sokkal nanobb, mint a saját nanod.

Kijött az istenverte harmadik-generációs nano... és nemhogy tud, de amit tud azt még szebben tudja, képes dolgokra amikre a te nanod sosem volt képes, és ami a legnagyobb pofáncsapás: olcsóbb is.
Eszembe sem jutna lecserélni a nanom, de azért elnézegetem az új nanot. Van benne valami... Szép is, okos is, de mivel a nanom már annyira a nanom, hogy ettől jobban nem lehetne a nanom, ezért igyekszem nem foglalkozni az új nanoval.

Ráfogom, hogy te csúnya is vagy nano, meg széles is, és nincs szükségem azokra a dolgokra amiket tudsz. A szívem azé a nanoé, ami az enyém, szóval menj te a búsba nano, próbálj meg minél több karácsonyfa alatt ottlenni, és élvezkedj mások farzsebében.
Olyan nanojuk mint nekem az én nanom te sohasem lennél, nano! Hiába vagy te nano, neked még sokat kéne tanulnod nano. Üzenem a Steve Jobsnak, hogy az én nanom akkor is jobb, mint te, nano. Ámitsa vele azokat, akik nem tudják, milyen a jó nano.

Fákkjú, nano. Nem is vagy te igazi nano.

Café Intermezzo Take Nine

2007-12-06T23:03:00.000+01:00

*- először arra gondoltam, azt írom ide: "Francokat nincs!"
Aztán meggondoltam magam.
Tényleg nincs, és igazából soha nem is volt.

Karivari Forever Band

2007-12-06T21:07:00.000+01:00

Reggel, miután felkeltem, hosszas évődés után úgy döntöttem, mégis elmegyek a Syntax kollokviumra annak ellenére, hogy tudásom nullával volt egyenlő. A két nappal ezelőtt kapott tananyagot tegnap este átolvastam, és éjfél körül úgy döntöttem, nem akarom égetni magam azzal, hogy ott verejtékezem a teszt pépör felett új papírrepülő-designokon törve a fejem, inkább kihasználom az időt szekrénysoraim kiganézására.
Aztán mégis ott voltam, és legnagyobb meglepetésemre a kérdések igen barátiak, már-már az angol általánosműveltséges kategóriába estek. Ez természetesen még korántsem jelenti azt, hogy jó jegyet kapnék rá, csak szerintem egy szegedi syntax zh ehhez képest olyan lehet, mint egy pótfelvételi a Mensába.
Délután meg ellógtuk a módszertant a csajokkal, és helyette a Negyedikgimiben kávézgattunk egy jót.

Úgy feltöltődtem Szegeden, hogy csak na... Régen éreztem ilyen jól magam, és még a tizenötösbe is benéztem. Talán még túlzás a nosztalgia szót használnom a koleszra, korai is, meg nem is trendáj. (Egyik haverom szerint a nosztalgia ma már különben is idejétmúlt dolog, szóval lépjünk túl rajta bátran!:)
A karivari megint full of color, de ha közelebbről megnézed csak 256 szín van, és azok sem túl szépek...
A kínai vackok, a fából készült tekerő-bizbaszok, az ál-Hugo Boss parfümök, a hableányos szökőkutak és a “Hol a Söröm Bazmeg” feliratú pólók szerintem nem ideális ajándékok karácsonyra, úgyhogy túl sokat nem foglalkoztunk velük, de a hepphaj utolsó két standján Z.-vel vettünk néhány régesrégi (már-már nosztalgia) Coca-Cola reklámos hűtőmágnest.

A Tescóban csak egy dolog foglalkoztatott. Szerintetek miről szól Erika Szí és Robby Dí Hé Miszter Hóember című opusa? Töprengtem rajta nagyokat miközben hallgattuk, és a végén rájöttem: Robi, valami bizarr fétisnek hódolva megdugta Erát a karácsonyfa alatt, kint hullott a hó, és útnak indult a kisember miközben a szeretet ünnepelt... Kis hamis ez a két szupersztár, annak idején biztosan sokat hallgaták a Ring My Bell-t, a Stairway To Heaven-t vagy a Lucy In The Sky-t.
Csak ezekben a rejtett üzenetek legalább rejtettek voltak :)

mogyi? nem nem, fogyi!

2007-12-04T23:10:00.000+01:00

Ma este Anitának kellett elhagynia a Nagy Fogyás házat.

Kialudt a fény a neve mögött, könnyek között búcsúzott el fogyitársaitól, akiket valószínűleg soha többé az életben nem fog majd látni, megcsókolta Sóbertnét, és mindenkinek külön elmondta, mennyire büszke a többiekre, hogy kiszavazták. A műsor végén egy elcsöppenős zeneszámmal megvert ultra-szentimentális videóbejátszással emlékeztünk meg mi, nézők, Anita heroikus harcáról, csodálatos egyéniségéről és a nagyobb hatás kedvéért lassítva lejátszott pajkos, szívmelengető mosolyáról.
A videóban láthattunk még (szigorúan lassított felvételben) vidám párnacsatát Milánnal, közös sírást Edinával és Istvánnal, nevetést Gáborral (később valószínűleg sírásba torkollt), bokszolást Norbival (Norbi sírt), Edina vígasztalását, szülők könnyeit és mackóban-joggingolást a homokban.
A dráma, a szenvedés, a feszültség és az izzadságszag is átjött a tévéből, és férfiasan bevallom, nekem is elcsuklott a hangom röhögés közben.

És guess what: jövő héten megint valami olyan dolog fog történni, „amire senki sem számít”, és ami „végérvényesen megváltoztatja majd a játékot és a csapattársak életét.”
Hiába, a fogyókúra már csak ilyen.

Cheap Thrills 2007. Dec. 4.-e, Tizennégy-huszonnyolc

2007-12-04T21:10:00.000+01:00

Start menű meg a fuckin’ Microsoft Word.
Jóvan’ O., majd délután felhívlak!

Sejtelmes ez a mai nap is... Akárhányszor találkozom Gizivel az utcán, mindig kapok tőle valami papírfecnit, ami valami éppen aktuális tantárggyal kapcsolatos, és meg kéne tanulni majd a következő utáni vagy azutáni előadásra. Régen mindig azért szidtam az SZTE-t, mert olyan mint a Survivor tévé show, tehát minden rajtad múlik, vagy legalábbis egy nagyon aprócska kollektíván, akik a túlélésért harcolnak mindennap és igyekeznek megtudni minden szükséges információt ahhoz, hogy a vizsgaidőszakban, de legfőképpen az íratkozásnál ne lepődjenek meg, basszák le őket vagy váljanak hirtelen évismétlővé. Tuti, hogy direkt ködösítenek, vagy azért, mert az „annak idején nekünk se mondta meg senki, tessék mindennap bejönni a to-ra, sorba állni és kérdezősködni!!” filozófiát vallja mindegyik szuperegóval megáldott káderük. Ebben a suliban viszont meglapően nagy az összetartás, és az olyan aranyat érő embereknek köszönhetően, mint Gizi, mindennel állandóan up to date-ek vagyunk.

Nos ez megint egy olyan post, amit jelen pillanatban fogalmam sincs, hogyan teszek majd közzé, mert úgy tűnik az eddig is fantasztikusan működő modemem ma reggel végleg azt mondta, hogy csütörtök. Az ádéesel is el volt átkozva nálam, de a jövőben talán újra be lesz vezetve... Működött valameddig, de aztán az is szemenköpött valamiért, de hogy miért, abba ne menjünk bele, hosszú lenne elmagyarázni a technikai problémákat, melyekkel szembesültünk. Ezeket azóta hálisten megoldottuk. Ennek ellenére P. már nem is akarja igazán, a legújabb duma (vagy talán a legrégebbi?) az, hogy drága lesz, kurvára drága. Igaza van, úgyhogy nem is erőltetem, csak célozgatok rá és viccelődöm vele a lassú rávezetés sikerében bízva. (Hiába, elolvastam az ősszel Sun Tzu Art of War-ját:D)

Mekkora marhaság ez a társalgóba hátulbemenős rendelet a koleszban! No persze amikor a többiek meséltek róla szombaton, sokat nekem sem kellett filózni rajta, ki is találta ki veterán kollégistáink közül... Persze nem érdemes belemenni emberek észveszejtő hülyeségeibe, rajta kívül is vannak még ott sokan, akikre ráférne egy-két seggrepacsi Mátyás király rózsát nyitó ostornyelével.

Hétvégi szegedi nosztalgiázásomról akkor számolok majd be, ha esetleg megjavul a netem valamikor... Viszont most ez is akkora hülyeség, miért írtam ezt le egyáltalán, ha fel se tudom tenni? Tiszta hülye vagyok, meg már eléggé álmos is, úgyhogy iszom egy kávét. Mivel Z. nincs itt, hogy főzzön egy finomat, ezért magamnak kell megcsinálni a sokkal rosszabbat.
Ez a baj.

Kis esti krimi

2007-11-30T21:18:00.000+01:00

Nem elég, hogy lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy az előző bejegyzésben fiúbarátaim közül sokan elestek az általam elképzelt csatában, és M.-nek még iszonyú kínok között is kellett szenvednie, a nap végére a rendőrségtől kezdve a kárfelmérőkön át helyszínelő birónőig mindenki a házunk előtt volt, és M.-et interjúvolta, mert kirabolták a kocsiját mindennel együtt ami benne volt. A kár igencsak tetemes. Jó hangulatban dumáltunk úgy fél órát nálam, és amikor kimentünk, hogy együtt bepakoljuk a kocsiban lévő holmit, csak a betört hátsóüveget és mindennek a hűlt helyét találtuk.
A rendőr úgy jó húsz percre rá jelent meg, és miután felvette az adatokat és kikérdezett minket, elbeszélgetett A.-val is. Amikor A. éppen a szegénységről, az erkölcsi fertőröl meg a gátlástalan rabló világról magyarázott neki, és felvetette, mit csinálhatnak ezek egy töksötét utcában valahol a külvárosban, ha itt ilyesmit bepróbálnak, a biztosúr elmesélte saját történetét. Leesett az állunk, mert elmondta, hogy két évet és két hónapot ült börtönben, mert munkavégzés közben olyasvalakit húzott ki egy kocsiból és ütött meg, akit nem kellett volna, és csak pár hónapja szabadult. Hát igen, a munkáján túl neki is megvannak a magántapasztalatai a gátlástalan világról és az erkölcsi fertőröl.

Eléggé sok cigit szívtunk el, úgyhogy hasogat a fejem... asszem hétvégén már nem írok, mert lesz jobb dolgom is. Legyetek rosszak!

We were (will be) soldiers

2007-11-30T11:13:00.000+01:00

Eddig sem vettem soha túl komolyan a fenyegetéseket délről, és az utóbbi hetekben felmerült jövőbeni lehetséges hadiállapottal sem foglalkoztam túl sokat, de lassan azért ez az egész kezd már egy kicsit aggasztó lenni... Ezek a faszfejek képesek lesznek ezt megcsinálni? Nem fogják fel, hogy már réges-régen elvesztették Kosovót? Ha pedig tényleg lemasíroztatnak minket oda, kikre fogunk majd lövöldözni, honnan, és mivel?! Ha belegondoltok, egyáltalán nem hülyeség egyik kérdés sem, de mielőtt elveimet és jóizlésemet félrerúgva politizálásba kezdenék, inkább kitartok a hülyeségnél (mert nincs szándékomban agyvérzést kapni emiatt, és józan elmélkedéssel ezen sajnos nem lehet változtatni) és ezért engedjétek meg, hogy a lá Noir, leírjam milyen jeleneteket képzeltem el tusolás közben, a fürdőszobai rádióból Hendrix néhány gitárbravúrját hallgatva.

2008 márciusa, valahol Pristina közelében

- Gyere bazdmeg itt a gránát!
- M., húzd meg magad, ne gyujts rá bazdmeg! Azt akarod hogy fejbelőjenek a bokorban mint a nyulat?!
- Jólvan na! De itt a gránát! Húzd ki a pöcköt és dobd a házra!

Kirántom a pöcköt, feltérdelek, és M. gránátját a düledező házikó felé hajítom. Valahol a küszöb előtt ér földet, majd néhány másodpercen belül fülsiketítő robajjal tépi le a ház majd’ fél oldalát, aminek következtében akkora porfelhő keletkezik, hogy percekig semmit sem látunk az épületből. Háborús mértékkel mérve nagyon sok idő telik el, és a majd két perces lapulás után hallom, ahogy kattan M. öngyujtója, és idegesenen, nevetgélve mormol valamit maga elé.

- Barátom... szerinted... ezek most ott meghaltak, vagy mifasz...?
- Kicsodák? Nincs ott senki, M... Én nem látok sen... – pukkanás az arcomtól tíz centire, vér csap a szemüvegemre, az orromba és a számba, amitől majdnem megfulladok, mert sikerül lenyelnem belőle egy jókora adagot... Köhögök és köpködök magam elé, és teljesen abszurd módon a pukovnik érdes, parasztosan fellengzős hangja jut eszembe, amikor éppen arról oktat ki, ne pofázzak állandóan, mert megjárom. Amikor feleszmélek az első sokkból, lerántom a szemüvegem, és homályosan látom M.-t, aki vergődik a fűben, és bal orcáját szoritja, amiből gejzírben spriccel a vér.

- D.!! D.!! Gyere ide! M.-et el-ta-lál-tááák!! – üvöltöm torkomszakadtából.

A távolból, de hálisten mögöttünk, kiabálást hallok, talán T. vagy V., nem tudom megállapítani. Közelebbmászom M.-hez, aki sápadtan nyöszörög, és remegő jobb kezével a fűben matat. Teljes pánik lesz úrra rajtam, nem tudom, hogy ilyenkor le kéne –e lőni azt, aki felénk lőtt, vagy segíteni a bajtársamon... Mivel kiképzésünk nem volt, és egyáltalán nem lettünk felkészítve az ilyen helyzetekre, ezért a b-t választom, és meglapulva, a kezemben a gézzel ügyetlenkedve megpróbálok segíteni valahogy M.-en... D., gyere már...

Nem jutok túl sokra, de fél pillanattal később szerencsére megpillantom D. fekete fejét a fűben, amint felénk kúszik a táskájával, és egy perccel később már mellettünk van, és M. arcát nézegeti. Nagyon higgadtan megpróbálja elállítani a vérzést, közben egész idő alatt beszél hozzá, és nyugtatgatja. Majd hirtelen megfordul és rám néz.

- Láttad, hogy ki lőtt? A házból?
- Fogalmam sincs... én senkit sem láttam bazdmeg... tuti, hogy ott bújkál a fák között valami siptár paraszt a puskájával, vagy mittudomén... M. mondott valamit, hogy látott arra valakiket a ház körül, de én nem láttam senkit...
- Elállítom a vérzést, rendben lesz szerintem, csak most sokkban van. Nézz már szét és keresd meg a fülét.
- Jézusom... nem is láttam, hogy lement a füle... Megtörlöm a szemüvegem, és M. körül kezdek matatni a fűben, idegesen barátfület keresgélve.
- Szerinted ha szólitgatom, jelentkezik az a fül? – próbálok poénkodni, hogy a helyzetet borzalmasból a sokkal jobb „nagyon szarrá” avanzsáljam, de a vicc természetesen annyira nem helyénvaló, hogy még M. nemtetszést kifejező horkantását is hallani vélem utána.
- D., nem találom sehol...
- Próbáld megkeresni, ha megtalálnánk esetleg vissza tudják varrni – dobja hátra D. a válla fölött, miközben M. fejénél ügykezel. Nem látom mit csinál, mert eltakarja M.-t, így az egész jelenet Frankenstein doktor kisérletére emlékeztet abból a százéves filmből.
- D.... rendben lesz M.?
- Persze, minden ok, meg fogja úszni.
- T. és V. merre vannak?
- Nemtom, tegnap a pókerezés után V. még valami nyelvtankönyvet olvasott az ágyán, T. pedig írogatott valamit. Akkor láttam őket utoljára. Nem velünk jöttek ki, úgyhogy húsz kilóméteren belül akárhol lehetnek.
- D., nekünk kurvára nem kéne itt lennünk... mi a faszt kere.. ITT A FÜLE!!

M.-től jó három méterre találom meg a fülét, rávetem magam, és a cafatot diadalmasan a fejem fölé emelem, mint egy sportoló az aranyserleget. Ekkor valami olyasmit érzek, mint amikor lebuksz a tenger alá, a hallójáratod telemegy vízzel, és miután feljössz, sistergő hanggal távozik onnan. A másodperc tört része alatt szúró fájdalom járja át a testem, mintha villám csapott volna belé... Hogy ezután mi történik, nem láthatom, de egy homályos, lebegő vízióban megjelenik előttem egy füves rét, ahol D., K., M., T. és V. lassított felvételen rohan AK 47-esekkel a markukban, Albioni Adaggio-ja szól a háttérben, és sorban egymás után, nagy zöld dominókként esnek össze a mezőn, ábécésorrendben.

The Girlz of November 29th

2007-11-29T20:53:00.000+01:00

“Jőjjön! Bemutatom Önt a többieknek a Syntaxos csoportból! Ön mostantól velük fog együtt lenni minden nap!”

Irénke, én oda megyek, ahová Ön parancsolja.

Bevezet a kettes terembe, ahol egy ismerős-forma tanárnő, (talán a gimiből?) éppen a diákok neveit gyakorolja, és felhevülten hirdet egy, a Syntax varázslatos világát bemutató könyvet ötösszázötven dinárért. Irénke nem szarozik sokat a bemutatásommal, elintézi egy „itt egy új diák, mostantól ide fog járni ebbe a csoportba Önökkel”- szösszenettel, de azért megnyugodva veszem tudomásul, hogy nem kell verssel, síppal, dobbal vagy nádihegedűvel bemutatkoznom a többieknek.

Egy fekete, hosszú hajú lány ütögeti a kezével a mellette lévő széket, és invitál, üljek le mellé. Megismerkedünk, és nem sokkal később az is kiderül, hogy egy általános iskolás osztálytársam, mostanában meg már kedves ivócimborám barátnője volt Ő két évig, így kellemes, nosztalgikus közös témák alakulnak, és az óra után vele és barátnőjével már egy közeli kávézóban beszélgetünk nagyokat röhörészve. Meglepő nyiltsággal mesélnek nekem a pasijaikról és egészen különös vásárlási szokásaikról, amit én is igen őszinte megnyilvánulásokkal és röhejfakasztó sztorikkal díjazok. Megigérik nekem, hogy már hétfőre az összes eddigi anyagot, amit sikerült lejegyezniük azokon az előadásokon és gyakorlatokon amelyeken nem voltam jelen, a teljesség igényével adják át nekem fénymásolásra...

Esküszöm, az öt eltöltött szögedi évem alatt nem találkoztam egy feleennyire készséges vagy segítőkész csoporttárssal sem. Értékes információkkal látnak el az általuk „kavboj-egyetemnek” nevezett Internacionalni Univerzitetről és az ott dolgozó káderek igencsak szövevényes rokoni kapcsolatairól, legendás megnyilvánulásaikról, valamint megmosolyogtató nemi életükről. Megbeszéljük, hogy jövő hónapban valamikor már egy házibuliba is elmegyünk hárman isten tudja hová és kihez, és hétfőn már együtt fogunk tanulni nagy erőkkel a közelgő Syntax-kollokviumra. Tényleg nagyon aranyosak mindketten, és a kötelező telefonszámcserék után ők vásárolni, én pedig hazafelé veszem az irányt a dermesztő hidegben.

heavy...

2007-11-28T12:45:00.000+01:00

Telnek-múlnak a napok, túl vagyok az eddigi egyik legszebb hétvégémen, ami sok szempontból emlékezetes marad. Volt benne nagyon sok szerelmeskedős-ölelkezés Z.-vel, hatos kapás szerb vizsgára (damn I’m good :P) , didergés a hidegben, utcákon céltalan csavargás, és pszihadelikus autókázás éjjel kettőkor rémisztő ködben a végitélet útján.

No, visszatérve a hatosra, szombaton most kivételesen a dékán lebetegedése miatt nem tudtam levizsgázni, (több mint valószínű, hogy fogott rajta az átkom, de így ismeretlenül, személyes tapasztalataim alapján ajánlom neki a szegedi cigányasszonyt a Kárászon) úgyhogy ez az aprócska siker már a hétvégén túlra, hétfőre húzódott. Idióta tanárnőcske, akiről már előbb írtam, természetesen megint elkevert valamit, és az Акценатски систем-et kérdezte, ami – valószínűleg magatoktól is kitaláltátok – NEM volt rajta a papíromon. Sebaj, mert a másik két kérdést azért szétzúztam. Látom már, hogy a hatossal is ugyanúgy leszek ezután, mint a kettessel, tehát bugyután szempillámat rebegtetve könyörgöm majd azért, hogy csak görbüljön az a fáken jegy, és ne egyenes vonalakkal kezdődjön.
Azt viszont még egyik itthon tanuló ismerősömtől sem hallottam, hogy valaha hetest vagy kilencest kapott volna... kilencest még talán, de hetesre egyáltalán nem emlékszem. Írjon, aki kapott már hetest, komolyan érdekel!
A következő örömvizsgám valamikor huszadika környékén lesz módszertanból, kapok majd hozzá anyagot két szimpatikus ifjú hölgytől, akik beilleszkedésemet hivatottak segíteni Novi Pazarban. Most biztosan azt hiszitek, én ennek még külön ÖRÜLÖK is, de biztosíthatlak titeket, fiúkat kértem (mit kértem! követeltem!!) az asztalt csapkodva, de Irénke ragaszkodott a lányokhoz, mondván ők az évfolyamelsők... Nem tehettem mást, sajnos muszáj volt belemennem... Szar nekem.
Irénke viccesen még ajánlotta is egyiküket, mint lehetséges szellemi pártnert a jövőben, de felvilágosítottam, hogy olyan szerelmes vagyok, mint Nelson admirális legnagyobb ágyúja.
Erre valami ilyesmit mondott: „Fanta! Örülök... Önnek!”

Szombat éjjel pedig autókáztunk egyet a legborzalmasabb ködben, amit valaha láttam. Negyvenes óránkénti sebességgel és éberen az út közepén szaladó (ekkor viszont komótosan sétáló) fehér csíkokat figyelve araszoltunk előre, a volán mögött nyári ex-élettársammal, az anyósülésen M.-el, hátul pedig Z.-vel ketten szorosan összeölelkezve, az épségben való megérkezésért a szerelem isteneihez imádkozva.

A vasúti átjáró közelében hasonlót éltünk át, mint amit sok-sok évvel ezelőtt Jim Morrison, amikor kisgyerekként a szüleivel autókázott, és egy felfordult kamiont látott halott indiánokkal a sivatagban. Szerinte későbbi „jorszokúl” egyéniségét egy akkor és ott beléköltözött indián-szellemnek köszönhette.
A sivatagot és az indiánokat leszámítva tényleg valami ilyesmit tapasztaltunk, én legalábbis egészen biztos. A sivatagot a mi esetünkben a tejfehér, sűrű köd jelentette, halott indiánok helyett pedig egy árokba szaladt és összetört Punto-t láttunk.
Miközben lassan áthaladtunk a sineken, a ködben - Sigourney Weaverrel ellentétben - gorillák helyett rendőröket kerülgettünk, és mindannyian az ablaküvegre tapadva figyeltük az eseményeket. M. az anyósülésen el volt foglalva azzal, hogy előre meredve megpróbálta szétfoszlatni a ködöt tekintetével, így sikerült lemaradnia a horrorról. „Milyen kocsi? Hol?!”

Szerencsésen megúsztuk a kalandot, és amikor célhoz értünk, elbúcsúztam Z.-től, aki nagyon szexisen és nagyon femme fatale-osan hazafelé indult az út közepén... Valamilyen Humphrey Bogart-os idézeten törtem a fejem, amit utánakiabálhatnék, de semmi sem jutott eszembe. Úgyhogy kevésbé romantikusan, egy lájtosat dudálva elköszöntünk, és fáradtan hazahajtottunk.

2007-11-22T13:35:00.001+01:00

Season Finale

2007-11-22T09:35:00.000+01:00

Kedves Olvasóim (Barátaim az Úrban), ahogyan már előbb utaltam rá, kisebb szünet következik blogírásos tevékenységemben.

Húha... Végigolvasva előző bejegyzésemet, sokadszorra is úgy tűnik, mintha Woody Allen egyik anyakomplexusos filmjéből hullott volna ki ez a párbeszéd... Az érdekessége mégis az, hogy Woody Allen zsenijével ellentétben ez korántsem olyan vicces, viszont száz-százalékig reális. Ami meglepett viszont, az a pár komment, amt kaptam tőletek, és amelyekben leírjátok, hogy nálatok is hasonló a helyzet :-) (egyébként ilyen megjegyzéseket egész nyugodtan lehet a blogra is írni, nem kell fizetni érte a blogger.com-nak!)

Több, mint valószínű, hogy pár napon belül újra jelentkezni fogok, de most a legkülönbözőbb kötelezettségek és elfoglaltságok (ájjáj de komoly... :-P) miatt úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet. Ez a kis pihenés arra is jó lesz, hogy a jövőben megjelenő postjaimban is eredeti helyzetképeket tudjak (próbáljak meg) átadni Nektek. Aztán vagy sikerül, vagy nem, mégis reménykedem benne, hogy eddig azért nem léptem át a kelleténél többször a jóizlés határát...

A mai napon még sulizok egyet, dél felé negyvenötödször is megnézem a Ponyvaregényt, majd végeláthatatlan tanulásba temetkezem, és este egy hangrobbanást imitáló zaj kiséretében kis időre eltűnök a blogoszférából.

Legyetek rosszak!

Noir

Mothership (avagy hajó, ha nem jó)

2007-11-21T14:01:00.000+01:00

Mama told me when I was young
Come sit beside me, my only son
And listen closely to what I say.
And if you do this
It will help you some sunny day.
Take your time... don't live too fast,
Troubles will come and they will pass.
Go find a woman and you'll find love,
And don't forget son,
There is someone up above.

And be a simple kind of man.
Be something you love and understand.
Be a simple kind of man.
Won't you do this for me son,
If you can?

Lynyrd Skynyrd - Simple Man

10.00

- Szia Kisfiam! Felkeltél? Mindenfelé szaladgáltam az épületben, nem volt még idő, hogy felhívjalak... Csinálod? Megy? Főztem kávét reggel, megtaláltad? Csak meg kell melegíteni, kint hagytam az asztalon.

- Persze, hogy megy A., két hete mást se csinálok. Nem megyek sohova se, most adtam oda a parasztoknak az avonjukat.

- Na!! Hogy lehet ilyet mondani? Jóvan, lényeg, hogy elvitték...

Hogyne, reggel fél nyolckor ők már szokás szerint úgy csöngettek, mintha az életük múlna rajta. Még az ablakomat is elkezdte ütögetni a nő, először azt hittem, csak a mancsával. Aztán amikor fürdőköpenyben, kócosan kizártam az ajtót, látom, hogy egy faággal próbálkozott, ami még mindig a kezében volt... Jó, hogy be nem törted az ablakot, te idióta.

- Tanulok A., majd jössz. Hozz már egy doboz cigit, légyszives...

- Ok, puszi!

És tényleg tanulok... valami csoda folytán most megy. Egyedül, vagy Franklinnel az ölemben, de tényleg úgy érzem, ezúttal ez nekem menni fog. No, azért múlva dícsérjük a napot, mert még korai lenne bármilyen jó szándékot belemagyarázni a vizsgáztatóm hozzáállásába, vagy eldönteni, készen állok –e. Azért még nem váltam hobbitanulóvá... Jézusom V., de irigyellek... neked ezt az anyagot egy nap alatt sikerülne abszolválnod.

13.50

- Nagyon büdös van itt... Te kiszellőztettél egyáltalán, vagy megint cigiztél a szobában?

- A., nem cigiztem a szobámban, megbeszéltük, nem emlékszel? Azért ahhoz még tartom magam...

- Na, hagyjuk... Annyit dolgoztam, hogy már elegem van a mai napból. Képzeld a radikálisok előterjesztették, hogy minden kávézó, pizzéria, trafik meg üzlet este nyolcig legyen nyitva. Ezek statáriumot akarnak bevezetni szerintem.

- Úgyse fogják megszavazni.

- Nem is érdekes, te ezzel ne foglalkozz, inkább hozd ki a tanulmányokat, és csináljuk.

- Megvan a vízumom? Megcsinálták?

- Nem is volt még időm fölmenni a Čedohoz, majd holnap. Hagyjuk már!

- Jólvan na, csak kérdezem!

Gyors tempóban bemegyek a szobámba, kicsit azért még mindig idegesen... MEGINT korábban jött haza, de szerencsére nem vette észre, hogy nincs a konyhában a hamutartó. Felkapom, megállok a nagyszobában, és fülelek... Fél perc múlva meghallom a megváltó parketta-csörgést a hálószobából, és magamban a Mission Impossible dallamát dudorászva, pillanatok alatt kiöntöm a hamutartó tartalmát a szemétbe, majd ninja mozdulatokkal az ebédlőasztalra helyezem azt. Tökéletesen végrehajtott akciómat megkoronázandó, rá is gyújtok.

- Tudod azért, P.-nek sem hiányzik ez a cirkusz itt minden este. Tegnap is amit lebaszarintottál, háát, tudod, nem lehet ilyeneket már minálunk. Értsd már meg, hogy vagy alkalmazkodsz, vagy tőlem mehetsz amerre látsz. Mehetsz a hajódra, csak előbb menj el katonának!

- Na jólvan azért, senki sem megy hajókra, nem volt szó ilyesmiről már régóta. A., hagyjuk már egymást békén. Megbeszéltük a dolgokat, tartsuk már ahhoz magunkat.

- Különben meg nem tanultál délelőtt, mert hivtalak még tizenegykor is, foglalt volt a telefon. Internyettteztél biztos.

- Nem is tudtam volna felmenni a netre, nem működik már tegnap délután óta. Azóta sem voltam interneten.

- Te tudod, magadnak csinálod, vagy nem csinálod...

Kikönyörgök még néhány óra ismétlési lehetőséget, és bevonulok a szobámba. Lejjeb tekerem a hűtő hangját a számítógépen, ne legyen olyan hangos, gyorsan megnézem a leveleimet, és kicserélem a háttérképemet, ami a Cannavarell nevű óceánjárót ábrázolja. Az ördög a részletekben bújik meg.
Késő.

- Mit keres az a bögre a számítógép mellett? Te itt kávéztál reggel, meg cigiztél a gép előtt!

- Csak behoztam, mert... őőő....

- Édes gyerekem, ezt így nem lehet, értsd már meg! Csinálj amit akarsz, magadnak csinálod, menj el tőlem katonának aztán mehetsz a kikötőbe!

Magamba zárkózva nézek magam elé... Lemerült az ipod, de nem fogom felkapcsolni a számítógépet, hogy feltöltsem. Szarom le, az is csak elveszi a figyelmemet, az elektronika felmordulása pedig csak idevonzzaná A.-t. Tudom a zavisna rečenicákat, meg a vrste rečit, meg úgy nagyjából mindent, ami kell szombatra, csak még ezt a kurva utolsó anyagot nem... Pánikolok, szenvedek meg nyúlok az ágyon, mondom fel azt, amit tudok, ismételgetem ami megy... és bízom az Isteni gondviselésben.

16.50

- Te ezt most szeretnéd, vagy nem? – kérdi A., mélyet szippantva bestlájtjából.

- A.... Mondtam, hogy igen. Ezerszer elmondtam, hogy igen, szeretném, vegyük át, ha így menni fog, akkor állok elébe.

- Jólvan. Látom, hogy a többi azért már megy, akkor menjünk tovább... Mit mosolyogsz te állandóan? Meghülyültél? Normális vagy?

- Semmit, semmit, csak eszembe jutott ez a hajós dolog. Nem mennék én hajóra, de tényleg. Akkor sem, ha az utcánkban kötne ki.

- Hajó nem hajó, hagyjuk már a hajókat! Neked csak ezeken a hülyeségeken jár az eszed, miért nem foglalkozol már végre valami olyasmivel, ami ér is valamit?!

- Jaj A... hagyj már békén... Lépjünk már túl, felejtsük el a hajókat, miért kell folyton ezzel baszogatni? Állandóan baszogatsz, kezdem azt hinni, hogy élvezed.

- Nem élvezi ezt senki, csak tudod, azért fájt amit mondtál szeptember végén... nem azért lettél taníttatva, hogy itthagyj minket.

- Nem akarok itthagyni senkit... Csak vannak dolgok, amik elkezdik foglalkoztatni az embert. Nekem ez a hajós dolog is ilyen volt. Engem az akkor foglalkoztatott és nem érdekel a véleményed!!

- Nem is tudnál ott mit csinálni, mihez értenél te egy hajón?

- Senki sem ért hozzá, amíg ki nem képeznek... de hagyjuk már.

- Mi van a barátokkal? Nem is jönnek, tudom én, hogy miért...

- Mi van? Mi az, hogy nem jönnek?

- ÁÁÁ, tudom én, értem én... Természetes, hogy nekik is kellemetlen ez az egész helyzet...

- Micsoda?! Te miről beszélsz?! Leszarom, hogy mit gondolsz, te egy másik században élsz!

- Az anyád úristenit! Az én vagyok... Ezért neveltelek, meg iskoláztattalak, hogy ilyeneket mondj?! Leszarod? Leszarsz engem?! Leszarhatsz, de amig itt laksz, addig az lesz, amit én mondok, azt eszed amit én főzök és ha meg nem tetszik valami, akkor elmehetsz a hajóra! Hagyj itt mindent, hagyd itt P.-t is, úgyis csak tönkreteszed ezzel az egésszel! Mindegy, kár is róla beszélni... leszarsz? Leszarod?! Szarjad is le... Mindent leszartál.

- A... jó, bocsánat, nem úgy gondoltam... Te is tudod, hogy elszoktunk egymástól.

- Hiába mondod, hogy ugyanolyanok vagyunk, én ilyenkorra már befejeztem az egyetemet. Meg nem hazudoztam... hogy tudsz hazudozni nekünk? Másoknak meg igazat mondasz? A szüleidnek hazudsz?

-... figyelj ... megigérem, hogy befejezem. Ezt már elmondtam párszor. Most viszont komolyan is gondolom.

- Lehet, hogy tényleg elszoktunk egymástól... most nyomtad el, ne cigizz már annyit, mert baj lesz!! Jézusom, köhögsz is... Jaj Istenem, mekkora baj lesz!!!

- A., azért köhögök, mert cigizek, és meg is fáztam. Azért a tüdőráktól még talán messze vagyunk.

- Ne is mondjál ilyet, te normális vagy?! Kisfiam, értsd meg, hogy én csak segíteni akarok, miért kell ez a show állandóan? Ránk mindig számíthattál! Akármikor baj volt, és kellett a segítség, ott voltunk minden pillanatban, rohantunk és csináltuk! Te is nagyon jól tudod.

- Tudom A... Tisztában vagyok vele. Nem kell ezt többször elmondanod, magam is nagyon jól tudom. Főzök egy kávét, jó?

- Lehet, aztán elkezdjük. Mit főzzek aztán? Mit ennél?

Körülbelül fél óra kell hozzá, hogy mindketten lenyugodjunk. Már régen rájöttem, milyen apró gesztusokkal és mely szavakkal lehet jobb kedvre deríteni. Nem volt célom, hogy rosszat írjak A.-ról, akárhogy is jött le ez az egész. Túlzás és erőltetettség nélkül írtam le egy tipikus napot. De kérlek higgyétek el, igyekszem. Az, hogy csatatér néha a konyhánk, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy háborúban állnánk egymással. Ezen a csatatéren olykor túl sok a füst, nem látni semmit, túl nagy a zaj, célzott támadások zajlanak, kritikus találatokat és robbanásokat lehet látni. Esetleg kémek buknak le, diplomatákat végeznek ki, vagy hajók sűlyednek el.

Attól a pillanattól viszont, hogy a béke megköttetett, és beáll a hidegháború, a további kapcsolat szép, kellemes, és gyümölcsöző mindkét szuperhatalom számára.

Élet(kép) ezerrel

2007-11-20T22:26:00.000+01:00

- Na mizujs? Hallom hazajöttél! Mi ez a szar zene?

- Jól hallottad, haza... de ki mondta? Ez meg nem szar zene, hanem a Bocelli. Inkább mérd hozzá az összes többit! Hoztam kólát.

- Köszi! Nekem mindegy, de szerintem ez a zene akkor is nyűglődés. Habár a faszi hangja elég jó. Húha, sok kérdésem lesz, ezer éve nem láttalak! Mi van T.-vel? Elment végül Pestre?

- Nem, Szegeden van, a koleszban lakik. Volt valami gebasz Pesttel, úgyhogy jövőre megint megpróbálja.

- Értem... és... őőő... R.-? Úgy hallottam megint elutazott...

- Igen, a hétvégén jött vissza. Beszéltem is vele, de még nem mesélte el, milyen volt. Igaza is van, hogy elutazott. Amíg nem találkoztam Z.-vel, én is mentem volna világnak, akárhová, csak innen el. De most komolyan... ki mondta, hogy visszajöttem?

- Senki, senki, csak említette valaki, hogy blogot írsz. Neked más dolgod sincs, hogy ennyit írkálsz? Jólvan csak hülyéskedek...

- Senki? Valaki? Na mindegy, lényegtelen...

- Jaja, röhejes volt az egész szituáció, de a lényeget megtudtam. Aztán beleolvastam, és abból sakkoztam ki, hogy hazajöttél. Érdekes, de pár betűre még nem jöttem rá. Ja! Hallom gyengusz vagy a whiskey-hez? Most mit röhögsz? Nem szégyen az!

- Ugyan hagyjál már a picsába, tudod jól, hogy mindig úgy iszom... de lépjünk már túl ezen!

- Csak vigyorogsz itt mint a fakutya! Na! Mondd már meg a betűket! Kicsoda M vagy O?

- Nem gondolod, hogy pont ez a lényege, hogy kurvára ne mondjam meg, ki-kicsoda, és ki mi alapján kapta a betűjét? Egyébként meg azt ki lehet találni, ki kicsoda... Nem nagy feszkó!

- Há’ jóvan... A helyedre került már valaki?

- Még nem, de állítólag nemsokára odaköltözik egy elsős arc, K. említette. Neki meg holnap van a szülinapja, majd felhívom... A többiek mesélik, hogy nem túl szociális mostanában, alig látják... Te még mindig az izénél dolgozol, ott azoknál, hogyhivjákmá!

- Hát én onnan megyek nyugdijba bazzeg, szerintem nagyon jó. Nem valami komoly a fizu, de amire nekem kell, pont elég. Apropó! Hoztam azt az ezer forintot, amit még első héten kölcsönadtál...

- Teljesen el is felejtettem én azt már... köszi szépen! Látod megúszhattad volna.

- Hehe... Amúgy jól vagy? Minden rendben?

- Én? Persze, hogy jól vagyok, csak lassan kezdek rájönni, miért volt P. olyan fura tavaly nyáron...

- Ezt hogy érted?

- Hát tudod, volt neki az az infarktusa... Na, miután hazajött, és egész nyáron itthon volt, akárki jött el hozzánk vendégségbe, P.-nek be sem állt a szája, csak beszélt, beszélt és beszélt... Most én is ilyen trippben vagyok, halál komolyan... Annyi a gáz, hogy hiányoznak az emberek, amúgy tényleg minden rendben. Tegnap felhívtam D.-t, hogy mi van vele.

- És? Beigazolódott a rossz érzés? Olvastam valami olyasmit asszem...

- Hát úgy tűnik semmi komoly gond nincs. Csak volt valami érdekes megérzésem.

- Mintha meghíztál volna!

- Hagyjál már, hogy tűnhet fel?! Csak egy fáken kilót! Home sweet home, házikoszt... De eldöntöttem, hogy vigyázok, nem akarok mégegyszer akkora lenni mint régen.

- Hiú vagy, ennyi. Bemegyünk este valahová?

- Ma nem, tanulnom kell, ez az extra témakör rohadt nagy, át kell vennem pontról pontra... Úgyhogy valószínű még a blogot is hanyagolni fogom. Kicsit úgy érzem, meg is feneklettem, inspirációt kell gyüjteni, meg tapasztalatokat... Különben meg megigértem M.-nek, hogy átmegyek este, megiszunk pár sört.

- Várj csak! Rájöttem vazze! M az M., nem?

- Na jó, ennyit még elárulhatok. M tényleg M.
Kérsz még kólát?

Café Intermezzo Take Eight

2007-11-20T00:04:00.002+01:00

Barátaim, adjunk el mindent, és Tijuanában építsük fel saját Titty Twisterünket!
Berendeznénk, kétes erkölcsű táncosnőket szerződtetnénk, mahagóni borítású bárpultot rendelnénk, csak a legfinomabb és legerősebb italokat szolgálnánk fel, és még a Tito & Тarantula-t is meghívhatnánk fellépni olykor-olykor...
Salma Hayeket is meg kéne győzni valahogy, jőjjön el legalább a megnyitóra! Ha őt sikerül megnyerni, a kígyó beszerzése szerintem már gyerekjáték lesz.
A vámpírokat hanyagolhatjuk.

Ki tart velem?

Technocracy

2007-11-19T16:22:00.000+01:00

Uhh gyerekek... annyira hideg van kint, hogy lefagytak az újjaim, és alig tudom nyomogatni a billentyűzetet.
A mai napnak meg még nincs vége, később vissza kell mennem, és megint be kell öltözni fagyálló szkafanderbe.

Még az ipod fülhallgatói is kezdtek belefagyni a fülembe... P. szokott utalgatni rá, hogy mekkora hülyeségnek tartja, hogy folyton hallgatom. Nemtetszését egy „nem élhetek muzsikaszóóóó néééélkül!!” nótarészlettel szokta tudtomra adni, de nem figyelek rá, mert nekem erre bizony szükségem van.
Kedvenc nem-organikus barátom nélkül ki sem teszem a lábam a házból, gyakorlatilag előbb szerelem fel magamra őt, mint a ruháimat. Tényleg nem tudok zene nélkül élni, de szerintem ezzel még nagyon sokan vagyunk így. Hasonló a helyzet a mobillal, amivel azért talán kevesebben vannak ÚGY, mint én...
Már Z. is említette, hogy amíg meg nem ismert, azt hitte, nála nincs nagyobb mobilmániás.

Krónikus mobilbuziságom első jelei már igencsak régen megmutatkoztak, talán már a negyedik gimiben, amikor imáim meghallgatásra találtak, és születésem napjára egy, a kor kultusztelefonjaként számon tartott Siemens C35-öst kaptam ajándékba. Ezt a telefont később természetesen további modellek követték, egytől-egyig nokájok, majd egy pengemoto, amitől mára már sikerült megszabadulnom. Ennél a telefonnál kapcsolódik össze nálam a technika forradalma a középkor bigott vallásosságával, valamint a boszorkánysággal. Abban, hogy túladtam rajta, szerepet játszott a hardware hideg, és barátságtalan külseje, (pedig az elején mennyire kúlnak találtam!) a szoftver lassúsága és kezelhetetlensége, valamint a tény, hogy amióta birtokomban van, sorra történnek velem a rossz dolgok. Nevezzetek hülyének, babonásnak vagy csak egyszerűen köcsögnek, de ez a telefon TÉNYLEG el volt átkozva... (na jó, meg úgy alapból szar is volt)
Szeptemberben aztán végleg a fiókba dobtam, mára meg már szerencsésen megszabadultam tőle.

Érdekes, hogy a korszakalkotó invenciók, melyek a mi generációnk számára például a mobiltelefon vagy az Internet, anno, a nagyszüleink idejében a televíziónak felelhetett meg. De azért gondoljunk bele, mekkora durranás lehetett a tévé abban az időben! Főleg, hogy sokan valamikor a hatvanas években vették meg első tévéjüket, és 69’-ben már egyből a holdraszállást nézhették élő egyenesben! Azért érzitek benne ezt a durva, agysokkoló érzékszervi-kombót, amitől abban az időben őseink lefaszulhattak, és tátott szájjal dőltek előre a fotölyból...
Ma pedig úgy érzem, hogy mindenféle technikai újítást és találmányt természetesnek veszünk, és megjelenésük pillanatában csak egy diszkrét bólintással díjazunk.

Valamikor estefelé felhívom D.-t, és megkérdem minden rendben van–e. Van egy kis rossz érzésem vele kapcsolatban, remélem tévedek...
V., te pedig gyere már, hozd azt a Bocellit, mert vissza kell mennem a suliba!!

További szép napot, Kedves Connecting People!

2007-11-18T18:59:00.000+01:00

Mivel elég sok blogot nézegetek mostanában, néhányat pedig napi rendszerességgel olvasok is, feltünt valami. A legtöbb blogger betűket használ nevek helyett... de Abby Lee például, (akinek már könyve is megjelent, Hol jár az eszem? címmel) a kezdetektől nagyon sokáig megtartotta ezt a szokást, ma meg már azért leír valódi neveket is, sőt egyes régi szexpartnereit, akiket túl rossznak talált az ágyban vagy csak egyszerűen megbántották, igen durván be is mocskol. Abby Lee egyébként egy nagyon csinos, nimfomán londoni nő, aki a postjaiban részletesen beszámol az összes szexuális kalandjáról, szaftosan és igencsak szókimondóan. Bocs fiúk, nem írom le a címet, magatoktól is megtaláljátok :)

Vajon miért dönt minden kezdő blogíró ösztönösen a betűk mellett?

puska kellett volna bazdmeg

2007-11-18T13:30:00.000+01:00

Semmit sem tehettem, nem voltam rá felkészülve, hogy öten is lehetnek odafent, nemcsak hárman vagy négyen.

Szombat reggel közölték, hogy a pénteki szerb vizsgám nem jött össze, hiába magyaráztam a dékánnak, hogy hat éve nem tanultam szerbet... Bekérdezett két olyan kérdést, amelyeknek még a tárgykörét sem tudtam megállapítani, nemhogy pontos választ tudjak rájuk adni. Egész egyszerűen nem volt ilyen téma azon a papíron, amit egy fura viselkedésű tanárnőcske adott a kezembe két hete, pontokba szedve, mi mindent tanuljak meg a különbözetire. A legjobb az egészben az volt, hogy ez a liba visszakérte szombat délben a papírt, és egy édibébis cuncigrimasz kiséretében ráfirkantott még egy megtanulandó témakört. Aranyos!

No para, szombaton már menni fog.

A Mustang természetesen a garázsban maradt a szar idő, és a korai havazás miatt... Meg az arc sem ért rá annyira, úgyhogy marad a jövő hét... :(
Z. drága, ez nemhogy “ilyen” nap, de “ilyen” hétvége is volt.

A netem is köhög... kezdem unni, hogy állandóan szarakszik. Tuti net ide, tuti net oda, azért sem a wireless sem pedig az adsl gyorsasága nem ér fel a szegedi színvonallal. Arról is kezdek megbizonyosodni, hogy mi, akik eltöltöttünk ott néhány évet és megszoktuk a jót, akárhová is visz majd az utunk, már sohasem fogunk olyan gyorsaságot megtapasztalni mint a kollégiumban. Az emberkék mellett talán még ezt hiányolom a legjobban... de bele kell törődni, vége a boldog, százmegabites időknek.
Itthon azért vicces például a tévében olyan internet-szolgáltató reklámokat látni, amikben a sapkás-napszemüveges hacker lookalike kattint a torrenten, 0,3 másodperc alatt lejön a cucc, izzad és mosolyog, majd egy szájberhang bemondja, hogy „SzÖZamPRÓÓ - Szjuperfászt”
Azt, szuperfaszt. Jőjjön be akárhány szolgáltató, suPper-speed csomag meg parasztvakító hihetetlenforradalmiújításos-hitegetés, itthon még mindig a mobilomon a leggyorsabb a net. (de ezen sajnos korlátozottak a lehetőségek) Ezt elhihetitek nekem, mert egy olyan netfüggő mint én, még egy rezsón is megpróbálja behozni az iwiwet vagy a géjmailt.

Family Gems #2

2007-11-17T20:24:00.000+01:00

- Na, drágám, találkozunk a bótba!
- Milyen bótba?
- Há' a családi sírbótba!

az utolsó szerelmeslevél (hiányos helyzetképpel)

2007-11-17T02:20:00.000+01:00

Ez egy ilyen nap...
Írja Z., de gyorsan hozzáteszi, hogy ez csak a kiképzés része, és nagyon nagyon szeret... Drága, igazándiból ezzel mindent elmondtál, és aláhúztál... Valóban létezik egy kiképzés, ami tarthat rövid ideig, de húzódhat zavaróan sokáig is... Tudom, hogy nem fog, de azért még legyél szkeptikus. Life is a bitch, and I can be a nutcase.

Fáj az élet, mi? – kérdezte N. sokszor, amikor panaszkodni hallott. Elég sokszor előfordult, legkevésbé sem vagyok könnyű eset, ha problémákkal kerülök szembe. Teljesen felesleges ettől szebb, és találóbb kifejezést keresni, mert valóban, mindent erre a frappáns zsebfilozófiára vezethetünk vissza, talán már az őskorszaktól. Nekik is fájt az élet, ha nem sikerült elég mamutot ledöfni, enni adni a gyerekeknek, vagy meghódítani az áhitott ősnőt. És ebben a gondolatban egy fél körömhegynyi irónia sincs.*

Ha nem jön össze annyi öröm, és annyi meghitt pillanat, amennyit szeretnénk, és amennyire szükségünk van, igen, valóban tud fájni az élet. Szenved a test, ég a lélek (még nem a pokolban, akkor már röhögnénk nagyokat!) és sajog a szív. Mégsem kell keseregni, mert a világ ettől még nem dől össze.

A minap beszéltem O.-val, aki megkérdezte, hogy érzem most magam, és pötyögtetem –e még a Noir’s Thoughts-t. Ő izomból nem olvassa, szarik rá, de meg tudom érteni. Előfordul, hogy Noir se ovassa vissza szivesen a thoughtjait.
Prímán, feleltem. Legelőször elmondtam, hogy volt majdnem két, tökéletesen üres napom szünni nem akaró grafomániám kezdete óta, ami jó jel, de utána rögtön rátértem arra a monológra, amit ilyenkor Rodolfóként kapok elő a farzsebből. A különbség csak annyi volt, hogy szövegelésembe ezúttal új, eddig sohasem hallott mondatok, gondolatok és érzések vegyültek, melyek olyannyira őszintének és ijesztően valódinak hatottak, hogy miután befejeztük a beszélgetést, átértékeltem az eddigi összes gondolatom és véleményem emberekről, élethelyzetekről, és az általam kategórikusan kimondott ítéletekről. Az ijesztő itt korántsem azt jelenti, hogy esetleg lesűlyedtem volna olyan sötét, rémségekkel teli mélységekbe, amikbe eddig még soha, hanem éppen ellenkezőleg.

„Fent vagyok, levegőért kapkodok, határtalan kékség vesz körül, minden oldalról vakító napfénnyel és mosolygó arcokkal.”

A jótól is meg tudsz ijedni, pláne akkor, ha hirtelen felismered, réges régen jelen van az életedben. Ha úgy érzed, csak valami veszettül közhelyes és rózsaszín módon tudod ezt kifejezni, hát csináld úgy. Ha akad is pár naiv és naiva, akik kiröhögnek majd, szard le őket. Ők úgysem értik majd meg, akármit is próbálsz elmondani vagy megosztani. Mi már régóta sajnáljuk őket, mert az ideáljaik (akik legtöbbször saját maguk, de ebben az esetben általuk rongyosra idézett és istenített írókra, esetleg morfinista álművészekre gondolok) eszmefuttatásai messze túlmutatnak felfogóképességükön, és minekután a nyöszörgés és az ágyonnyúlós-elmélkedés nagy divat, és a divatot bizony, követni kell, lenéznek és kinevetnek bárkit, aki szeretne valamit a maga módján elmondani.

Egyik barátom szerint néhány postban nagyon csöpögök.
Ez így igaz, de kérlek hidd el, erre olykor szükség van!
Sötéten, szúrkálódva, urambocsá’ gonoszul a jót nem tudod kifejezni. Ha mégis, akkor művész vagy. Törekedni lehet rá, próbálkozni meglehet vele, de baromi nehéz. A jó dolgokról pedig lehet írni, és kell is, minél többet, minél tisztábban, minél szebben... sokak szerint kizárólag erről kéne. Ugyanezek az emberek állítják azt is, hogy filmeket is kizárólag örömteli, boldog pillanatokról és megindító érzelmeskedésről lenne szabad forgatni, mi mégis jobban élvezzük a sötét, nyirkos, kegyetlen és félelmetes képeket filmen és könyvekben is, általában arra hivatkozva, hogy az a reális.
Igen, ez is realitás. Időnként jó belenézni a sikátorba, de ott élni azért senki sem szeretne.

Világéletemben cinikus, és túlságosan is kritikus ember voltam, amiért az utóbbi időben kaptam hideget, meleget, sőt még olyat is, hogy pont ez a jó bennem. Self-centered with a well-performed attitude. Hát ja, lehet... Az irónia a véremben van, de NEM törekedem (csak és kizárólag) erre az írásban, mert azt még bizony gyakorolni kéne. Nem vagyok író, nem képzelődöm ilyesmiről, mert nem írok jól. Blogot írok, ami blogíróvá tesz. Ennyi, és nem több.

Kérlek nézzétek el, ha néha kitekintgetek a cukormázas, elcsöppenős oldalra, de ez csak azért van, mert most úgy érzem tényleg minden rendben. És erről kell írni. Ha valakivel annyi rossz, szomorú és baljós dolog történik i d e g e s í t ő e n hosszú időn át, mint néhányunkkal, akkor írni kell a megváltó jóról, arról a szépséges ígéretről, amibe mostmár lesz, ami lesz, befektetsz mindent, amid maradt, eladod a lelked, és kipróbálod mindazt, amit mindig is szerettél volna, önfeledten, nem törődve semmilyen következménnyel. Többféleképpen is megvalósíthatod önmagad, és kiélheted „elfojott vágyaid”. Akár úgy is, ha nem nézel szét a zebrán, kirúgod a kislány kezéből a fagylaltot, nem adod át a helyed, visszapofázol a tanárodnak, aki megvág, lelövöd a dj-t, vagy a füstöt belefújod egy okoska arcába.

Nincsenek ilyen szélsőséges terveid? Akkor tedd azt amit én: keress és találj egy olyan kincset, mint amilyet nekem sikerült, vigyázz rá, próbálj neki minél több szépet, jót, igazat és értékeset adni.
Ha pedig akkora szerencse érne, mint engem, minderre csak később lesz lehetőséged.

Ő meg fog előzni.

Café Intermezzo Take Seven

2007-11-14T21:07:00.000+01:00

Az öt legfinomabb ital, és ajánlott fogyasztási módjaik (elsősorban fiúknak ;-)

1. Jack & Coke, 2 kocka jéggel, széles pohárból
2. Jim Beam, tisztán, sok-sok jéggel, ugyancsak széles pohárból
3. Jack Daniels, tisztán, jég nélkül, lány hasáról
4. Screwdriver, sok-sok jéggel, highball pohárból
5. Jagermeister, lehűtött shot-pohárból és/vagy lány jéggel lehűtött hasáról :-)

Mivel ez a Take Seven, ezért szót ejtenék egy Seven and Seven nevű úgyszintén highball cocktailről, ami Ámerikában az egyik legpopulárisabb ital: Seagram's 7 whiskey + 7 Up. Rossz nem lehet.

gonoszkodom - panaszkodom

2007-11-14T18:22:00.000+01:00

A reggeli rutin koffein-terápia után - tej, két szüsszi, kavar, klikk, mélyen leszív, lassan kifúj - elindultam ügyeimet intézni nagykabátban és Departed soundtrackkel a fülemben. Amint kiléptem, konstatálltam, hogy megint zergebaszó hideg van.

Őrület, hogy milyen sebességgel halad már minden Szabadkán is, millió új üzlet van, csupa olyan ruhabutik, és ásszeszoár ShoPP, amiben csak a jóisten tudja, ki vásárolgat, mert ezekbe embert még nem láttam bemenni. Bizonyos viszont, hogy valakinek nagyon is megéri ezeket fenntartani, ha a tulajdonosnak nem is, az üzlethelység kiadójának annál inkább. Olvastam, hogy Szabadka központjában olyan bérleti díjakat kérnek havonta, amennyiért lehet, még Monte Carloban is üzletet nyithatnál. Hogy csak egy példát említsek, a Centar és a Memento (vagy Momento?) nevű kocsma melletti saroképületben, ahol a Dragstor van (volt?) kereken tízezer eurót kérnek egy hónapra, és ez még nem is a legtöbb a környéken.
Ez a pénz javarészt természetesen zemuni klánok kávéjára, illetve szimpatikus belgrádi üzletemberek benzinköltségére megy el, de szerintem ezt már firtatni sem érdemes, kurvára lejárt lemez.

Miután a suliban lehallgattam két órát, és Irénke végre közölte velem, hogy a szerb vizsga pénteken tíz órakor lesz, hazaindultam. Először szellemi párbajba, majd később anyázós veszekedésbe keveredtem egy tahó nővel az egyik trafikban, aki pirosomból egy barnával kevesebbet adott vissza. Győztem, és miután a hülye picsa belátta, hogy igazam volt, dühösen elhúzta a tolóablakot, felállt, és egy pillanat alatt eltünt a hátsó ajtón át. Mindezt olyan gyorsan és váratlanul, hogy leesett az állam... A kommunizmusban bizonyára megtanulta, hogyan kell gyorsan felszívódni, amikor pártfőnökök íróasztala alatt szájával túlórázott, és kopogtak az ajtón.

Végigsétáltam a kafíćos utcán, évek óta nem látott ismerősökkel pusziszkodva és kezelgetve, később pedig a gimi mellett baktatva még egy Radovanozást is beiktattam. Leültem az egyik üres asztalhoz, és miközben az egyik előző postomban emlegetett komcsi képeket bámultam a múlt keserű igazságain és tanulságain merengve, bedörrentettem egy sa mesom i jedan jogurtot.

Gyerekként is nagy volt a fantáziám, és már akkor gyanítottam, hogy Radovan öccsének viszonya lehet Radovan feleségével. Túlságosan feltűnő volt pár gyengéd megnyilvánulás... Kedves egymásramosolygás, amikor egyszerre nyúltak a szögmérő-alakú burekvágó késért, felröhhintések egy-egy leesett apró utáni hajolgatásnál, finom, alig észrevehető érintések a tálcák közös leemelésénél... Többször elképzeltem, ahogy ezek ketten hátul az Unchained Melody dallamára tésztát gyúrnak, mint Demi Moore és Swayze a Ghost-ban, miközben a mit sem sejtő Radovan az udvarban fényesíti öccse Opel Vectráját. Ami igaz az igaz, Radovan testvére valóban alfa hímnek számít bátyjához képest. Nembaj, családban marad.
Most is ezen járt az agyam, és somolyogtam nagyokat, amikor a feleség nagy hanggal baszarintotta le a két testvért, mert azok megint az udvaron lévő kis nyári konyhában pálinkáztak, déli tizenkét órakor.

Délben végre érezni lehetett a nap egészen langyos melegét, és örömömben, hogy egyre közelebb a hétvége, és a Mustangozás is esedékes valamikor, szőkefürtös kisangyalos ugrándozós hangulatban érkeztem haza, erőt gyűjtve egy újabb, civakodással teli délutánhoz.

The Departed

2007-11-14T00:52:00.000+01:00

Nem tudom, ki hogy van vele, de én igencsak komálom a maffiafilmeket. Amikor Marlon Brando két szilvával a szájában azon kesereg, hogy már idejét sem tudja, mikor látogatta meg Don Corleonét utoljára hálátlan olasz barátja, vagy amikor a De Niro - Pesci páros végiggengszterkedi a Scorsese-életművet, nem beszélve Samuel Jackson biblia-idézetéről, minekután szerencsétlen Brattet szitává lövik - nos, ezeket naphosszat el tudnám nézegetni.

A legjobban az tetszik bennük, hogy nincsenek pozitív hősök, csak negatívak, és még negatívabbak. Az előbbieket az különbözteti meg az utóbbitól, hogy ők nyilván jogos felindulásból lövik szét az unszimpatikus fejeket, és a lelkükben dúló érzelmi vihart próbálják meg azzal kifejezni, hogy a földön fekvő embereket rugdossák. A happy end pedig rendszerint az, hogy nemcsak a teljes statisztéria, hanem az összes főszereplő is meghal. Egy-egy ilyen befejezés jót tenne néhány brazil szappanoperának is, de élvezettel figyelném mondjuk Magdi anyus ámokfutását a Barátok köztben, esetleg egy vérfürdőt a Csillagvirág klinika folyosóin.
Délután volt szerencsém újra megnézni Scorsese legújabb filmjét, a Téglát, ez alkalommal hiperszuper dupladévédés extra változatban, és talán most ütött a legjobban, ezért gondoltam írok róla pár sort.

Tökös film, tökös szereplők (értsd. két női szereplő van, akiknek komolyabb dialógus is jutott, egyiküket nagyjából észre sem lehet venni, a másikuk a romantikáért felelős, és feltűnően nagy nyüglődés számára az egész szerep), tehát leginkább fiúmozi. Idén Scorsese megkapta érte a legjobb rendezésért járó Oscar-díjat, valamint a film Best Picture kategóriában is aranyszobrocskát kapott. Nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy az egyik kedvenc rendezőm végre meg is kapta a díjat, mert filmjei eddigi folyamatos, évről-évre ismétlődő jelölései ellenére minden alkalommal szembeköpték, és izomból nem adták meg neki sokkal, de sokkal komolyabb alkotásokra. Scorsese B-filmnek nevezi a Téglát, talán azért is, mert eredetileg egy remake, az Infernal Affairs (Szigorúan Piszkos Ügyek) c. hong-kongi akciófilm szinte egy-az-egybeni amerikai koppintása. Ahhoz, hogy egy ilyen mozi nagyot is durranjon, szükség van egy kiváló rendezőre, sok-sok sztárra, csúnya beszédre és a Stones Gimme Shelter c. számára. (Scorsese évek óta használja ezt a zenét pisztolydurrogtatós filmjeiben, az amerikai kritikusok gúnyolják is miatta rendszeresen)

A történetről nem szeretnék túl sokat elárulni, elég talán annyi, hogy a cselekmény igencsak szövevényes, egy-egy beépített ember egymásra történő vadászatáról szól az ír maffiában és a bostoni rendőrségnél. Di Caprionak súlyos lelki traumák, valamint egy sikeres rendőrtiszti-felvételi vizsga, kiváló előmenetel és diploma után be kell épülnie Frank Costello nagyhatalmú keresztapa bandájába, ezzel párhuzamosan Matt Damon, Frank fogadott fia a bostoni különleges ügyosztály nyomozójaként adja le a drótot a faternak mindenről, amit bent hall. Franket Jack Nicholson alakítja, aki mint mindig, most is félelmetesen jól játszik a pszihopata főnök szerepében. Ha még nem láttátok a filmet, figyeljetek oda azokra a jelenetekre, melyekben Nicholson nemodaillő furcsaságokat beszél, és énekelget, mert a dialógusai fele spontán, tehát egyáltalán nem szerepel a forgatókönyvben.
A cselekmény a Scorsese-filmektől eltérően iszonyúan gyors és pörgős, de a hossza még így is kicsivel több, mint két és fél óra. A vége pedig, nos, igencsak eredeti.

Szerintem must-see, ajánlom Nicholson-rajongóknak, maffiafilmek szerelmeseinek, és mindenkinek, aki a mainstream mozikultuszban szeretne kicsit feloldódni valami arra érdemes filmmel.

Be BeTTer than YesTerDay!

2007-11-13T13:40:00.000+01:00

Szaladtam, mint egy bolond. Végigfutottam a főutcán, kis híján átesve két kisgyereken, majdnem nekicsapódva egy előttem kivágódott ajtónak, rohantam szemeteseket kerülgetve, arrébugorva egy biciklitároló elől, át a zebrán egy taxisnak integetve, engedjen már el, egy idős férfi arcába nevetve, aki egy „de sietünk”-et köpött felém a szája sarkából, őrülten, megszállottan, a kiflit is elhajítva a kezemből, két oszlop között elsasszézva, egy fa kérgétől lendületet véve, egy víztócsa közepébe csapódva, forró fejjel, rettenetes szívveréssel, leizzadva, köhögve, félve, rettegve, de telis-tele reménnyel.

- Elkésett. Ma már nem dolgozunk, reggel jőjjön vissza, addigra megcsinálom.
- Ne...

2007-11-13T10:27:00.001+01:00

Amint azt látjátok, blogomon megszaporodtak a dohányzó nők, valamint a határtalan vulgaritás és a helyenkénti túlfűtött szexualitás miatt már "Adults Only" besorolásom van, amit kéretik komolyan venni. Bizonyosan sokan vannak olyanok is, akik még egy "Idiots Only"-t is kitennének, miattuk (is) lesz egyre csinosabb és csinosabb az oldal, mert ha a tartalmat nem is, legalább a külcsint élvezhetik.

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a kritikákat, dicsérő vagy éppen becsmérlő véleményeket, mindegyiket nagyon szívesen fogadom. Én magam is meglepődtem, mennyien olvastok.
Csókolok Mindenkit!

Noir

Family Gems #1

2007-11-12T19:51:00.000+01:00

- Ez a hülye is most fest, megjött neki érzelmileg mint a havi bazmeg!

- Kicsoda?
- Hát az a te vót osztálytársnődnek a hapija! Hogyhívják má! Vót má neki kiálítása! Elkeztünk festeni, annak sincs jobb dóga! Ne bassza má meg a heki a pulit, hogy má mindenki ilyen nagy teheccség bazmeg! ezek itt festegetnek mind a rembrant, fáj nekik a faszuk a világra!

hogy lehetsz ilyen?!

2007-11-12T13:31:00.000+01:00

Rosszmájúnak és cinikusnak lenni szórakoztató. Cseppet sem szép, vagy nemes cselekedet, mégis van benne valami olyan szintű fun, ami miatt megéri, hogy egyesekben negatív kép alakuljon ki rólad, vagy a bátrabbak elküldjenek a picsába. Ha ez utóbbi eset áll fenn, az talán a legszórakoztatóbb, mert így módod van azt is kritizálni és kiröhögni, ahogyan ezek a szerencsétlenek komolyan veszik, és megpróbálnak leszámolni veled. Már ezért megéri. Ti, akik ismertek, és azok is, akik csak úgy nagyjából tudják, ki vagyok, esetleg hallottak már panaszkodni és kritizálni, jól tudjátok, mekkora seggfej is tudok lenni alkalmasint. But it’s fun, and it is simple as that.

Ha jól akarod érezni magad, legyél cinikus, de tudd, hol a határ, és még véletlenül se vidd túlzásba. Jómagam hajlamos vagyok átesni a ló túloldalára, de egy kellőképpen intelligens embernek mindig tudnia kell, meddig mehet el mások szúrkálásában és cseszegetésben.
Az, hogy ugratod felebarátaid, vagy a hátuk mögött kiröhögöd, horribile dictu baszogatod őket, még egyáltalán nem kell, hogy azt jelentse, útálod azt a valakit, vagy rosszat akarsz neki.

Hazudunk saját magunknak, vagy másokat ámítunk azzal, ha azt állítjuk, MI mások vagyunk, és nem lennénk képesek rosszat mondani senkiről sem a háta mögött. Ezt legfeljebb Teréz anyának vagy Gandhinak hinném el, de csakis azért, mert nem tudnám elképzelni, ahogy ezek ketten szóban néger kisgyerekeket vagy szeparatistákat basztatnak.

Valljuk be, mindnyájan gyarló, pofátlan, törtető és önző szemétládák vagyunk a szivünk mélyén.

Akkor változik az egész valami utolérhetetlenül szórakoztató, és rekeszizom-szaggató elfoglaltsággá, ha találunk megfelelő partnert egy-egy ilyen gonoszsághoz. Mert lehet, hogy nem szép az, ha például régen látott barátommal, C.-vel ninjákon, a Mikuláson, a Nagy Fogyás c. műsoron, vagy stretch-felsők súlyosan előnytelen viseletén nevetünk, de mégis jól esik, és segít levezetni a feszültséget. Ettől (talán) nem kerülünk pokolra, de ha mégis, legfeljebb kiröhögjük az ördög villás farkát, vörös seggét, vagy lángoló tág orrlyukait.

Ha pedig most azt hiszitek, hülyeségeket beszélek, mert én magam mindig megsértődöm, ha egy vicc engem vesz célba, bizony tévedtek. Ez nem így van, maximum work-mode-ra kapcsol az agyam, mert dolgozik valamilyen eredeti, partneremhez méltó replikán. Viccet vicc nélkül nem szoktam hagyni, de egy goromba, unintelligens beszólásra a választ már lehet, hogy a ló túloldaláról dobom majd vissza. Remélem azért ennyire galádnak sosem kell lennem... Példa még nem volt rá.

So push it to the limit, and be the meanest motherfucker you always wanted to be!

Mert én kólával szeretem, Süni!

2007-11-11T16:44:00.000+01:00

Gondolatok, azok vannak.
Tervek? Azok is vannak.
Vágyak? Mit értesz vágy alatt?

Ha vágysz rá, hogy meghódítsd mondjuk Amerikát, vagy elrepülnél Rómába és meginnál egy kávét valamelyik autentikus olasz kávézó teraszán, esetleg Amszterdamban szeretnél betépni, és hármasszexre fizetnél be két konzumhölgynél, az mind mind igazi vágyálom. Ha valaki megosztaná velem egyszer ezeket a vágyait, biztosan tudnám róla, hogy őszinte ember. Vagy csak álmodozik, és ez jó.
Én, személy szerint egy sivatagban szeretnék százsokkal hajtani egy Ford Mustangot a Creedence Clearwater Fortunate Son-jára.

Jövő hétvégén leírom, hogy sikerült! Remélhetőleg túlélem. ;-)

Fathers and Sons

2007-11-10T18:44:00.000+01:00

- Kapcsaaald ki á számítógéphreeeet, légyszives...- mondja P., aki megint almával a szájában közöl információkat, vagy ad ki utasításokat.
- Most elmész a piacra vagy nem?
- Megyek, megyek. Leírtátok a papírra, hogy mi kell?
- Itt van, le van írva. Állj már egyenesen, húzd már ki magad!!

Amióta az eszemet tudom, és jártam keltem Szabadkán, a sugárút, és az ott magasodó tömbházak jelentették számomra a valódi szabadkai életérzést. Ebben természetesen annak is komoly szerepe van, hogy életem első hét évét itt, ezen a környéken töltöttem, egy ötemeletes, beépített förmedvényben, amit rajongásig imádtam. A mai napig képes vagyok A.-t és P.-t kihozni a sodrából azzal, hogy egy lakótelepi lakás előnyeit sorolom egy házhoz viszonyítva, de ma ez már számomra inkább A.-ék heccelése, mintsem komoly alapokra helyezett érvelés.

Ha P.-vel karácsonyfáért megyünk az iskola elé, vagy körbejárom a tejpiac modernizált és többé már cseppet sem barátságos standjait, esetleg M.-el, vagy más régimódi szabadkai haverral nemtörődöm hangulatban baktatunk a kiserdő felé, vagy éppen idegesen, ásványvizes üvegekkel szaladok a kocsihoz, mert már megkezdődött a látogatási idő az ötödiken, összeszorul a szívem, és visszavágyom ide. Ez az a környék, amire a mai napig valami sárga, édeskés-utóízű nosztalgiával gondolok.

Átverekedve magam a tömegen, tollas cigányokat, bevásárlásban tapasztalatlan fiatal férjeket, babakocsival közlekedő fiatalasszonyokat, biciklit betoló öregembereket és keserű tejszagtól bűzlő öregasszonyokat kerülgetve próbálom megközelíteni az árúsokat, akikhez jöttem. A tejpiac feelingből azért még mindig jelen van valami, annak ellenére, hogy a piac maga a szememben már régóta nem az a hely, ami kisgyerekkoromban volt. Hétévesen, durcás dagi gyerkőcként P. még a kezemet fogta, nem volt ennyi ember, mindenki mosolygott rám, és akárhányszor megálltunk egy árus előtt, P. mindegyiküknek elmondta, hogy a kisfia orvos akar lenni.

Jóska!, 9.40.

Jóska kérdezgeti az árakat Szegeden, én pedig nevetve magyarázom neki, hogy már nem vagyok ott, de a legutóbb, amikor Stephen King-et vásároltam valamelyik könyvesboltban, kábé tíz eurónak megfelelő összeget fizettem érte.

- Jaja, akkó az annyi, én még olcsóbbért is adom, ha átszámolod.

Nem vettem, mert ilyesmire most tényleg nincs pénzem, inkább a sinórol kezdünk poénkodni, és meghallgatom Jóska vádbeszédjét a svercerekről. Vicces ezt pont tőle hallani, hiszen gyakorlatilag ő maga is ebben az iparágban tevékenykedik.
Nagyon nem tetszik neki, amit a svercerek csinálnak, ő inkább menne kapálni, vagy csirkét kopasztani, de nem megy, mert imádja a könyveket, azokat árulja, vannak vevők, vesznek, el is adja, főleg a Kinget, behozza magyaroktól, megtérül, ő is elolvassa, ő is szereti, nagyon jó a Rémkoppantók, azt már kétszer is olvasta, én olvastam? Nem, nembaj, majd kihozza jövő szombaton, ha kell, megveszem, olcsóbb is, de ha nem kell, akkor eladja másnak, mert van rá igény, veszik mint a cukrot mert nagyon jó.

Magamban eldöntöm, hogy jövő héttől Kingeket árulok majd valamelyik standon, kilóra.
Sőt a Rémkoppantókat is lenyúlom Jóskától, mert befektetést látok benne.

Lajos!, 10.05

Lajos a zöldséges, neki van a legvastagabb és legkérgesebb keze, amit valaha is láttam. Nem dolgozik precíziós műszerekkel, nem nézte meg a Cassavettes-életművet, fingja sincs arról, kicsoda Jack Kerouac vagy Salman Rushdie, és Nietzschét sem tudna idézni, de többre tartok egy ilyen embert a világon bárkinél.

- Na a kisbrasnyó! Apuka jóvan?
- Köszönöm, megvan, kicsit nehéz neki, még három év...
- Jaja, a multkor is láttam, cipelte az almát. Szeretitek az almát, látom, mindig az van nála.
- Ő eszi mint a megszállott, naponta vagy hatot.
- Nembaj, egészséges az, én is eszem. Mit adjak, levesbe?
- Abba....

Radovane!, 10.25

Ne tévesszen meg senkit az a tény, hogy minden szabadkai, vagy azok, akik Szabadkára járnak, kötelezően a Lipába mennek, ha jó burekot akarnak enni. Még véletlenül sem ott a legjobb a burek, hanem a gimi mellett harminc éve működő, „Ohrid” cégnévvel ellátott burekdzsinicában. Harminc éve ugyanazt a burekot árulják, ugyanabban a tálban, ugyanazzal a késsel vágva, ugyanazokban a tányérokban felszolgálva. A bútorok, a berendezés, a falakon elhelyezett kommunista életérzést mélyen átadó képek vagy a zene sem változott harminc év alatt, így ezzel designban is magasan verik a többieket, mert ők az első „Retro” burekosok a belvárosban. Radovan, a tulajdonos, testvérével 15 évvel ezelőtt meggazdagodott a burek-árúsításból, vettek egy-egy faszájos Opel Vectrát, amiket azóta nagy becsben tartanak, és csakis a legmenőbb, és legújabb hegyi dalokat döngetik bennük. Anyagilag a béka segge alá a gonosz Lipások miatt kerültek, mert azoknál egyszerűen nagyobb volt a választék. Ők viszont hűek maradtak elveikhez, és hiába létezik már pizza-burek, lasagna-burek, vagy törpesünös burek, Radovan még mindig húsost, túróst és almásat gyárt, amiket a legnagyobb gonddal és odafigyeléssel készít el és szolgál fel.

- Dobar dan gospodine Radovane, kako ste? Daćete mi jedan sa mesom, za poneti.
- Hvala, dobro sam.... Još nešto? Sedamdesetpet. Ápuka ányuka hogy ván? Régen láttám ápukát!
- Nem nagyon jár a piacra, hét közben elmegy ha kell valami, meg anyu néha vasárnap. Jólvannak, megvannak.
-Ilyen kis kövér gyerek vótáá! Etted a burekot apukává mindig vásárnáp!
-Da, da. Hvala lepo.

Otthon P. kikérdez, mi volt a piacon, mit mondott a Lajos, és ott volt –e a túrós asszony, ahol mondta nekem.

- P., te sztár vagy a piacon. Üdvözölt a Lajos, a Marika, a Jóska, meg a Radovan is.
- Persze, mindig beszélgetek velük, anyád azért haragszik ha sokára érek haza. Állandóan rólad kérdezgetnek, különösen a Marika meg a Lajos. Kérdezték, hogy míért nem járunk már együtt a piacra vasárnap reggelenként, én meg mindig azt mondom, hogy délig alszol.
- Ez igaz, de jövő héten menjünk megint együtt. Vasárnap, ok? Szombaton nem az igazi.
- Hát, ha fel tudsz kelni, tőlem mehetünk. De akkor keltelek, és megyünk, mert nem lehet oda később menni. Értetted?

Café Intermezzo Take Six

2007-11-10T00:08:00.000+01:00

Vannak napok, amiket a létező leggagyibb szerelmes dalok hallgatásával kell zárni.

Nekem ez egy ilyen nap volt. Mosolygom, mint egy vadalma. :)
Jó éjt!

jaj, istenem

2007-11-09T11:13:00.000+01:00

Nincs inspiráció, mert nem történik semmi. A szó szoros értelmében semmi. Alig teszem ki a lábam, ha mégis, az csak egy lightos körbeszaladgálásból áll a központban, leginkább egy kisállat sétáltatásához, futtatásához tudnám hasonlítani.

A hatása is hasonló, mert legalább jó kedvem lesz és rohangálok itthon Franklinnel, miután hazaérek. A vizsgára sem készülök már, úgy döntöttem sztrájkba lépek, mert sehogyan sem akaródzik nekik időpontot közölni velem. Hétfőn még azt hittem, ilyenkorra már túl leszek rajta, és meglesz az órarrendem is.

Szerdán azért csak voltam az évnyitón, amire Irénke hívott el. Azt mondta, menjek el, nézzem meg, bár nem lesz ott semmi érdekes, csak az elsős diákok kapják meg az indexüket, meg lekezelnek a dékánnal. Nekem igazándiból nem lesz semmi dolgom, mert az én indexem majd valamikor jövő hét végén érkezik meg a teljesített kurzusaim elismertetése után.
Jóvan.

Öltönynyakkendőt azért mégsem húztam, mert úgy voltam vele, meghúzom magam hátul, a kötelező tapsoknál majd verdesem a tenyerem, ha fel kell állni felállok, ha pedig röviditalt kell fogyasztani, lehúzom. Az elsősök természetesen mindannyian öltönyben, kiskosztümben, a keményvonalasabb fiúk pedig „MOTORSPORT SUPER TEAM” és ehhez hasonló feliratokkal díszitett silány minőségű bórkabikban jelentek meg. Egyébként sokszor eltűnődöm ezeken az arcokon, hogy vajon tényleg valami kurvára szilárd meggyőződésből nem képesek egyszer normálisan felöltözni, vagy csak egyszerűen ennyire nem tisztelnek semmit... A fejük túl kopasz vagy túl zselés ahhoz, hogy a bohém életstílus követői legyenek, polgárpukkasztás alatt pedig valószínűleg tömegbe hajított gránátot értenének.

Először természetesen az én nevemet szólították, és hívtak le a katedrához, hogy átvegyem a fent látható „ИНДЕКС” felirattal ellátott füzetecskét... WTF? Az első sokk után felugrottam, és megindultam az emelvény felé. Mögöttem tapsol a tömeg, előttem a dékán már nyújtja a kezét, és mondd valamit érthetetlen nyelven. Zavaromban „hvala”-t rebegek, az ugye mindig beválik, csakúgy mint egy beszédzavaros pap kérdésére az Ámen. Tetszik az új index, mert legalább elfér egy belső zsebben, és magyarországi társával ellentétben nem hasonlít kriptakönyvre. A ceremónia további részében megmosolyogtató dallikázást hallgattunk, majd egy számomra tökéletesen ismeretlen magyarajkú fiatalember Shakespeare-gyalázást hajtott végre néhány szonett erőltetett előadásával. Nem szeretnék ennyire cinikus lenni, de tényleg katasztrofális volt, és egész végig azon járt az agyam, vajon Emma melyik pillanatban rúgja majd be a városháza kapuját és vet véget az egésznek.

Nembaj, ott kellett lenni, meg kellett nézni, az indexet át kellett venni. Lefelémenet a lépcsőkön Irénke elkapta a karom, és szinpadiasan ennyit mondott: „Köszöntjük az egyetemünkön, Önt!”
Ámen.

Memory Lane, 2005. február 17.

2007-11-08T10:17:00.000+01:00

Ígérni...? Megigérted? Ilyesmit?

Ígéret. Megigérem! Esküszöm! Sose ígérj meg semmit. Sohase mondd senkinek, hogy tudsz valami olyasmit adni, tenni, amit nem. Mert nem igaz. Mert egy kibaszott hazudozó leszel, semmi más. Mondd ki, amit gondolsz, mondd ki amit tényleg akarsz, úgy, ahogy van, úgy, ahogyan valójában meg fog történni. Nézz annak az embernek a szemébe, aki akár csak egy kicsit is jelent, vagy jelentett valamit az életben, és tedd meg, üvölts rá, ordítsd az arcába, törd össze a szívét, rombold le a lelkét, pusztítsd el az önbecsülését, tedd tönkre egy életre, ha kell, de ne ígérj, ne fogadkozz, ne változz meg, ne magyarázz és ne hitegess, mert nem leszel több egy szemétnél, egy reménytelen, mocskos, szadista szörnynél. SOHA nem fogsz megváltozni, SOHA nem fogsz másmilyen lenni, olyan vagy, amilyennek Isten megteremtett, úgy születtél és úgy halsz meg, ahogyan az elrendeltetett.

Oktatott ki O., 2005. február 17.-ére virradó éjszaka.

Csak hogy tisztázzuk, utólag hatalmazott fel rá, hogy leírjam. Köszi, O.

Suzy Q

2007-11-08T01:51:00.000+01:00

Idősödő taxis ismerősömmel üldögéltem kora délután a „Brazil” fantázianevű fogadóiroda előtt, és éppen a legújabb marhaságról meséltem neki, ami foglalkoztat, vagyis erről a blogról.
Mivel nincs túl sok köze a technikához, ezért a magyarázat különösképpen nehéznek bizonyult, körülbelül tizenöt percbe telt, mire az értésére adtam, mi is ez tulajdonképpen.
Arra a dologra, ami igazándiból a fejemben volt a bloggal kapcsolatban, csak később tudtam rátérni, magyarán a heves hangulatváltozásokra, amik a postjaimat jellemzik. Lehúztam saját magam, mondván nem tudom eldönteni, naplót, vicces akármiket, vagy mély, lelki traumákról szóló zagyvaságokat gépeljek-e be éjszakánként. Éles kritikákat fogalmaztam meg neki az irományaimról, az eseménykről, amiket megosztok másokkal, és amikor éppen azt ecseteltem, hogy bajban vagyok, mert nemsokára ahhoz a részhez érek, amikoris ismerősök viselkedését, tetteit és hozzám való viszonyát fogom fejtegetni találó bejegyzés-címek hozzáadásával, tudatosodhatott benne, miről is pofázok, mert leállított.

- Azt azé’ nem kéne. – intett le, és egy tőle nagyon is megszokott, jellegzetes mozdulattal egy jófajta Drina márkájú cigarettát tolt az arcába.

- De miért? Nem mondanék én semmi rosszat, csak úgy nagyjából leírnám, ki milyen. Ez ilyen, az olyan, neki ez a hülyesége, neki amaz, ő ezért fasza gyerek, az azért rendes, meg ilyenek.

- Idehalgass. Vót nekem egy nagylányom régen, a Suzi. A Suzival együtt vótunk pár hónapig, én ementem katonának, ő meg utána valami kocsmába dógozott, befejezte a gépírónőit és fővették a póstára tisztvisellőnek. Mikó má visszajöttem, meséték, hogy főmondtak neki, mer elkezte gépegetni az irodába az írógépen, hogy ki kive mit csinát, ki kinek a babája meg hogy ki kive csalja a feleségit vagy a férjit. Kiderűt tán,hogy a főnöknek is vót valami szeretője, és azt is legépete, mintha valami főkönyvet vezetett vóna, de ő azt csak magának csináta, ez vót a szórakozása. Ez asziszem 68’-ba vót itt szabadkán. Lényeg,hogy a főnök tán bement egycé hozzá, és megtanáta a papírokat, és má nemtom mire hivatkozott, de odatta a munkakönyvet. Meséte utána az iskolatársam,hogy a Suzi álítólag aszonta, hogy a főnök össze akarta szűrni vele a levet, ő meg nem akarta, és ezé dobták ki. Na nekem mindegy, de egy barátod se lesz, ha leírod, ki kive mikó.

-Nem írok én le ilyesmit, csak jellemzőket, tulajdonságokat, és ügyelek majd arra, nehogy megsértsek valakit.

-Na nekem mindegy, te tudod. Ménem csinász valami hasznossat? Most nem is mész vissza szegedre?

- Nem, már nem. Vízumom sincs, az is lejárt. Maradok tisztelettel, Mirko bá’.

- Jó lesz itt neked. Itt van mingyá’ átal az egyetem, itthun vagy, én is itt kávézok minden reggel, jólesz.

Café Intermezzo Take Five

2007-11-07T13:43:00.000+01:00

Szerintem a Procul Harum A Whiter Shade of Pale c. száma a legtökéletesebb dal.

Oszt így.

tizenkettő

2007-11-07T10:34:00.000+01:00

Tegnap, miután megnéztem a filmet délután, elszundítottam a nagyszobában. Eléggé fáradt voltam, mert túl keveset is aludtam előző éjjel, és egész délelőtt szaladgáltam, sorban álltam, órán voltam és leandert cipeltem. Nem tudok rá visszaemlékezni, mikor történt meg velem utoljára egy délutáni szunyókálás alkalmával, hogy ilyen erős kontúrokkal jelenjen meg előttem egy álom, és miután felébredek, befészkelje magát a fejembe egész napra.

Borzalmas hóviharban gyalogolunk Z.-vel és R.-el. Én lépkedek elől, mögöttem a két aprócska lány, egymást segítve mászunk fel egy domb tetejére. Amikor felérünk, hirtelen megáll a szél, kisérteties csend támad, és egy takaros, egy utcácskából álló falucska jelenik meg előttünk. Az egész valami olyasmire emlékeztet, mint a Mikulás-falu Lappföldön. Túlságosan mesterkélt.
Egy lélek sincs az utcában, teljesen logikus, hiszen mindent ellep a hó, az ittlakók valószínűleg elbújtak abba a nyolc házikóba, amit látunk. Elindulunk, és már messziről feltűnik, hogy a legutolsó háznak óriási, márvány lépcsőfeljárója van, és egy magas, ébenfából készült, kétszárnyú ajtaja. (Igen, biztos vagyok benne, hogy ébenfa volt,hagyjálmár)
Egyszercsak ránkköszön az egyik gimis osztálytársam, nevezzük E-nek, aki éppen a jojójával játszik. (sosem láttam jojózni, ennek is lehet valami jelentése) Nagyon megörülök neki, és hívom, csatlakozzon hozzánk, kopogjunk be együtt az utolsó ajtón. Erre azt válaszolja, ő nem jön, mert már volt benn, és kidobták.
Puff neki. Megvonom a vállam, és tovább baktatunk az ébenfaajtók elé, felmegyünk a lépcsőkön, megragadom a díszes öntöttvas kilincset,és belépünk.
Hatalmas, Kubrick filmekre emlékeztető teremben vagyunk, ami nem más, mint egy nyüzsgő, emberekkel teli kocsmaféleség, fotelekkel, díszes lámpákkal, medvék bundájából készült szőnyegekkel, plafonról lelógó repülőmodellekkel, és egy végtelen hosszú, mahagóni borítású bárpulttal. (álmomban otthon voltam faanyag-témában)

Abban a pillanatban, ahogy belépünk az ajtón, mindenki tapsolni és éljenezni kezd a legkülönbözőbb idegen nyelveken, és integetnek, jőjjünk beljebb, üljünk le valahová. R. elkiáltja magát örömében, mert észreveszi a barátját az egyik sarokban ücsörögni, odaszalad hozzá, és a nyakába ugrik. A nevemet hallom, balra nézek, és látom, milyen sok ismerősöm is van itt. Itt van K. a barátnőjével, D., aki valamiért egy ásványvizes üveget tart a kezében, M. vadonatúj szőrmekabátban, S. és G. rumos teával és rikító, piros zoknikban, N. és a barátja, mindketten egy-egy „Wonderland Paradise” feliratú felsőben, O., aki szokás szerint magányosan üldögél egy cigarettával a szájában, L., aki mindössze egy csipkés fekete fehérneműkomplettet visel, és V., aki nyelvtankönyvet olvas egy sör mellett.
Odaköszönök nekik, majd leülök a bárpulthoz, és egy Garas Dezsőre emlékeztető pincértől rendelek egy Bombardier-t, Z.-nek pedig egy boroskólát. Sehol sincs már hely, ezért Z.-t az ölembe ültetem, átölelem, megcsókolom, és beletemetem az arcom fekete hajába. Elvagyunk így egy rövid ideig, aztán körülnézek, és látom, hogy a jobb oldalamon maga Tony Soprano foglal helyet, a balomon pedig Burke doki a Grey’s Anatomy-ból.

Tony egy „hey paisan”-t bök felém, Burke doki pedig hevesen a vállamat rángatja. Odafordulok hozzá, kedvesen mosolyog valamilyen zöld szinű löttyel a kezében. Talán abszint, vagy menta-likőr.

- Mi a helyzet fiú? Jól vagy?
- Igen, minden nagyon jó, csak hóvihar volt kint és bejöttünk melegedni.
- Helyes, igyatok meg valamit! Tizenkettő!
- Bassza meg maga is számokkal jön? Milyen tizenkettő?
- Tizenkettő. Seriously.
- Milyen tizenke...

Éles vinnyogásra pattan ki a szemem, az egyik jehovás-kocsi riasztója indult be. A fülsiketítő zaj Franklint is felébresztette, aki szintén valami komolyat álmodhatott, mert életében először, nyilvánosan felnyávog. Ennek olyannyira megörülök, hogy csak a kávé után ugrik be, milyen kellemes álmom is volt. Vagy mégsem? Írjon nekem egy álomfejtő, vagy egy számmisztikus, és világosítson fel.

Filmnapok

2007-11-06T21:57:00.000+01:00

Hétfőn, Palermo közelében letartóztatták Salvatore Lo Piccolo-t, a Cosa Nostra Capo di Tutti Capi-ját.
Szomorúságomat enyhítendő, délután megnéztem a Keresztapát.

Salvatore Lo Piccolo szabadulásakor nézem majd meg a második részt, tehát holnap vagy holnapután.

Pénteken, esetleg szombaton pedig megnézem a harmadikat, az első tíz robbantásos merénylet után.

Fair Play

2007-11-06T13:19:00.000+01:00

Kedves Bill!

Régen találkoztunk, és ezért úgy gondoltam, írok Neked egy levelet, így, kézzel írva, hogy lásd, ahogyan Te is, én is adok a hagyományokra. Nem lakunk ugyan messze tőletek, mégsem láttalak már jó pár hónapja.
Emmát látom reggelenként, amikor a gyerekeket viszi suliba, ő mesélte, hogy minden nap túlórázol. Nem irigyellek, de kérlek tudd, hogy mélyen együtt érzek Veled. Tisztában vagyok azzal, milyen nehéz manapság megfelelő életkörülményeket biztosítani egy háromgyerekes családnak, és ezekben a nehéz időkben ez teljes embert kíván. Ezer szerencsém, hogy a főnököm öt év után megemelte a fizetésem és megengedte, hogy itthon dolgozzak, a neten küldve el a munkáim és a jelentéseim. Ezt nem kívánom tovább ragozni, mert tudom, hogy egy balféknek tartasz azért, mert nem kell korán kelnem, és van időm a hobbijaimra is. A fiúk mesélik néha szerda esténként, hogy mi mindent mondasz rólam a hátam mögött, de kérlek hidd el, nem haragszom rád, sőt igazat adok Neked. Kérlek ne értsd félre ezt a levelet, egyáltalán nem szeretnélek felelősségre vonni semmiért, és eszem ágában sincs ironizálni, inkább baráti jobbot szeretnék Feléd nyújtani.
Elképzelhető, hogy most is lehülyézel, és kinevetsz, miközben e sorokat olvasod, de tudd, én mégsem orrolok Rád! Túl rövid az élet ahhoz, hogy haragudjunk egymásra, vagy bántsuk azokat az embereket, akiket legbelül nagyon is szeretünk. Ha belegondolsz, Te is rájössz, mennyi közös élményünk volt az évek során! Felsorolni sem könnyü, elég ha csak a barbecue-sütéseket említem Louval és a haverokkal, a sörözéseket, a baráti póker partikat, vagy a bowling-meccseket a Saturnusban. (tudom jól Bill, hogy állandóan nyerni hagytál! :)
Éppen az előbb hívott fel a szerelő, hogy megcsinálták a Porsche visszapillantó-tükrét, képzeld, a múlt éjjel letörte valaki, amikor a garázsom előtt állt. Valószínű, hogy városi suhancok tették, akik éjjel valahogyan idekeveredtek a kertvárosba. Tudod milyenek a mai gyerekek, nem ismerik azt a szót, hogy tisztelet, vagy magántulajdon. Idén nyáron is, a Bahamákon összeszólalkoztam pár senkiházi fiatallal, akik mindenáron egy hamis Rolexet akartak rámsózni, hiába magyaráztam, hogy nem veszek bóvlit, van nekem sajátom.

Zárom soraimat a mielőbbi viszontlátás reményében, és remélem, sikerült azért mosolyt csalnom az arcodra ezzel a kis firkálmánnyal. Nagyon örülnék, ha újra beszélgethetnénk, és egy sör mellett nosztalgiáznánk a régi időkről, amikor Te és én közösen hajtottuk a csajokat a bulikon!

Barátod,
Jim

U.I. Ezer bocsánat a ketchup-foltok miatt, nem volt szándékos!

ez áz kislány kábbénéki!

2007-11-06T01:28:00.000+01:00

Végigzongorázva a tv éjszakai kínálatát, ráfutottam a Reality TV pornófilmezésről szóló, folytatásos műsorára. Mélyreszántó interjúk a lányokkal, szemlesütős beszélgetések óriási dákójú fiatalemberekkel, és tudálékos szakmai elemzések rendezőkkel, akik általában őrületesen kövérek. Norbinak meg kéne vetnie a lábát külföldön is, és specializálódhatna pornófilmrendezők lefogyasztására.
Egy radikális váltással hirtelen az eksön közepébe dobják a nézőt, és már előttünk is van egy threesome, nyögős nővel és két fickóval, akiket semmilyen körülmények között sem nevezhetünk úriembereknek. Blur effektus bedobva, tehát a plug & play-ből effektív semmit sem láthatunk, bekaphatjuk, ez csak egy dokumentumfilm a szakmáról.
P. ebben a pillanatban nyit be, és kérdi, miért nem alszom már, holnap korán kell kelnem. Hirtelen nem is tudok mit mondani, csak valami olyasmit mormolok, hogy „jóvan, csak ezt még befejezik...” (Mi van?)

Eszembe jut egy régi sztori, amit M. mesélt nekem egy osztálytársáról a gimiben. A fiú abban a korban volt, amikor a hormonok igencsak rosszalkodnak, és éjjel kettő környékén a takaró alatt, egyik kezében szerszámával, másikban a távirányítóval, szexi filmre onanizált. Hirtelen padlócsörgésre lett figyelmes, és már kapcsolta volna le a tv-t, vadul nyomogatva a piros gombot a távirányítón, de mindhiába, lemerült az elem. A tv elé ugrani és a nagy gombbal lekapcsolni már nem volt idő.
Mentő ötlete támadt, hihetetlen lélekjelenlétének köszönhetően az ajtó nyitódásának pillanatában hátravetette a fejét, és hangosan horkolni kezdett, eljátszva, hogy ő egy órával ezelőtt még a botswanai dzsungelekről készült drámai összeállításba szundított bele.

A szobában zajló eseményekről csak a hangok alapján tájékozódott. Azt még érezte, hogy kiveszik a távirányítót a kezéből, de ahelyett, hogy lekapcsolták volna a tv-t, a fiú elborzadva hallgatta, ahogy édesapja még vagy öt percen át nézi a poreszt. A szemét nem merte kinyitni, mert félt, hogy élete örökre megváltozna ettől a pillanattól, és nem lenne képes újra szülőként tekinteni apjára.

Megyek lassan aludni, de előtte azért még megnézem, hátha van valami a tévében. Az elemeket a távirányítóban asszem egy hete cseréltük.

Кафе Интермезо Тек Фор

2007-11-05T17:04:00.000+01:00

- Ајде испричај ми разлику између нарације у кнјижевности Српског језика и у општем говору!

- I ja tebi.

Szintén Zenész

2007-11-05T13:39:00.000+01:00

Újra voltam zenedében. Hat évig jártam oda, mégsem lett belőlem muzsikus, de azért annyit csak sikerült összehozni, hogy zeneőrült legyek.
Abban a pillanatban, ahogy belépsz a zenede kapuján, máris rájössz, hogy ez a suli nem csak abban különbözik a többitől, hogy sokkal szebb és barátságosabb akármelyik középiskolánál, és hogy az általad ismert legőrültebb arcokat nevelik benne, hanem abban is, hogy árad belőle valami megmagyarázhatatlan, szürreális nyugalom... Valószínű, hogy az itt tanuló diákoknak nincsenek problémáik a munkával, gyakorlással, tanulással, mert eleve szerelmesek abba a hangszerbe, és abba a szakmába, amit választottak.
Észrevettem, hogy minden fiatalnak fülhallgató lóg ki a füléből, legyen az kisgyerek, fiú, lány, vagy huszonéves szütyős mamlasz. Még egy ötven körüli tanár is vadul bólogatott a lépcsőfordulóban.

Volt még tizenöt percem a szerb tanárral megbeszélt randevúig, ezért megálltam a középső udvaron, és rágyujtottam. A fülemben üvöltettem a Stones-t, és a legjobb részeknél a térdemet csapkodtam, hogy megtévesszem a körülöttem lévőket, és azt higgyék, én is ide járok. Utólag azt hiszem, ez sikerült is valamennyire, mert egy húszéves forma lány mosolyogva figyelte idétlenkedésemet a hamuzó mellett, gondolom azt hitte, valami idióta dobos lehetek, de az sincs kicsukva, hogy igencsak szemfülesen rájött, túljátszom a szerepem. Amikor már azon gondolkodtam, talán énekelni is elkezdek, hátha akad egy impresszárió, aki lemezszerződést kínál (egy zeneiskolában azért előfordulhat, nem?) , megjelent a szerb tanárom mind a százvalahány kilójával, és bevezetett abba a tanterembe, ahol tizennégy évesen zongoráztam. Somolyogtam is nagyokat magamban, és megállapítottam, hogy nem ez a kis tantermecske ment össze az évek során, hanem belőlem lett nagy melák.
Már az ajtóban feltünt, hogy Marinko elég vehemens izzadást produkál, de nem igazán foglalkoztam vele, mert eszembe jutott, hogy meg is mosdhatott óra előtt.
Akkor kezdtem azon filózni, hogy itt valami nagyon nincs rendben, amikor Marinko izzadságcseppei elkezdtek a jegyzeteimre hullani, és a légzése, beszéde igencsak heves fokozatra váltott.
- Joj, možda ću dobiti infarkt... valjda neću... – nevetett fel idegesen, nekem pedig egészen bizarr módon az ugrott be, hogy ez egy potencijalna glagolska vremena.
Felálltam, és mondtam neki, hogy fejezzük be az órát, és menjen ki a levegőre. (Csak van valami gyógyszered, baszki, nehogy már eldőlj itt nekem!!!!)
Marinko viszont nem adta fel, ragaszkodott hozzá, hogy leadja az anyagot, és elkezdte bizonygatni, hogy ilyen már máskor is volt, no problemo. Az orvos már mondta neki, hogy kevesebbet cigizzen.
Nabazdmeg, tettem hozzá magamban, és elképzeltem ezt a nagy nagy embert, ahogy otthon elfogyassza a kurva erős kávéját, leül a tv elé megnézni mondjuk egy Kodály koncertet, egymás után szívja a cigarettát, és sörözik mellé, hogy elviselhetőbb legyen az élmény, másnap reggel a diákjai előtt kap szívrohamot két zavisna rečenica között.

Hálistennek Marinko túlélte, és egy órával később már tettem is be a fülest, és ballagtam hazafelé azon morfondírozva, miért nem lettem zenész. Elzongorázgattam volna egy főiskolán négy évig, és most zenélhetnék egy tengerparti kocsmában ideális anyagi körülmények között, nem törődve az ég világon semmivel.